Ó, szólj újra, fényes angyal…
William Shakespeare
A vendégszállásokat zsúfolásig megtöltötték a SETI kiválóságai. Amikor megjöttek az első hivatalos küldöttek Washingtonból, őket már nem lehetett az Argus területén elhelyezni, csak a közeli Soccorro szállodáiban. Egyedül Kenneth der Heerrel, az elnök tudományos tanácsadójával tettek kivételt. Eleanor Arroway sürgős hívása nyomán ő már a felfedezés utáni napon megérkezett. A következő napokban sorra befutottak a Nemzeti Tudományos Alapítvány, a NASA (a Nemzeti Repülési és Űrhajózási Hivatal), a honvédelmi minisztérium, az Elnöki Tudományos Tanácsadó Bizottság, a Nemzetbiztonsági Tanács és a Nemzetbiztonsági Ügynökség küldöttei. Jött néhány olyan állami hivatalnok is, akikről nem lehetett pontosan tudni, milyen intézményt képviselnek.
Az előző este néhányan a 101. teleszkóp alapja körül ácsorogtak, és életükben először találták meg a Vegát az égen. Kékesfehér fénnyel hunyorgott, szép látvány volt.
— Látni láttam már — jegyezte meg az egyikük —, de fogalmam sem volt róla, hogy hívják. — A Vega fényesebbnek tűnt ugyan a többi csillagnál, de egyébként nem találtak rajta semmi figyelemre méltót. Egy volt a szabad szemmel látható sok ezernyi csillag közül.
A tudósok folyamatos kutatói értekezleteken vitatták meg a rádióimpulzusok természetének, eredetüknek, jelentésüknek lehetőségeit. A létesítmény közönségkapcsolati irodája, tekintettel a földön kívüli intelligencia kutatása iránti széles körű érdeklődésre, egyébként is jóval nagyobb létszámmal dolgozott, mint az általában az obszervatóriumokban szokásos. Most ők foglalkoztak az alacsonyabb beosztású vendégekkel. Minden érkező azt kívánta, hogy részletesen, személyesen tájékoztassák. A magasabb beosztásúak Ellie-re maradtak, közben neki kellett irányítania a kutatómunkát is, és kielégítenie teljesen érthetően szkeptikus, ám kissé erőszakos kollégái tudásszomját. Nem csoda, hogy úgy érezte, ereje végére jutott. Az a luxus, hogy végre végigalhasson egy egész éjszakát, a felfedezés óta csupán vágyálomként lebegett a szeme előtt.
Először megpróbálták a dolgot titokban tartani. Végül is nem lehettek benne tökéletesen biztosak még, hogy valóban földönkívüliek üzenetéről van-e szó. Ha idő előtt hozzák nyilvánosságra, aztán kiderül, hogy tévedtek, az katasztrofális következményekkel járhat a kutatásra nézve. És ami még rosszabb, megakadályozhatja a további elemző munkát. Ha a sajtó rájuk száll, azt megsínyli a tudomány. Akárcsak az Argus munkatársai, Washington is azon volt, hogy az ügyről semmi ne szivárogjon ki. Csak hát a tudósok meséltek róla a családjuknak, a Nemzetközi Csillagászati Egyesülés táviratát szétküldték szerte a világba, és most Európa, Észak-Amerika és Japáni csillagászati adatbank-kezdeményei mind tele voltak a felfedezés hírével.
Kidolgoztak ugyan korábban terveket rá, hogyan hozzák nyilvánosságra, ha találnak valamit, most mégis teljesen felkészületleneknek bizonyultak. A lehető legóvatosabban fogalmazták meg a közleményt, és csak akkor adták ki, amikor már végképp nem lehetett tovább halogatni. Természetesen óriási szenzációként robbant.
Kérték a médiák megértését, de tisztában voltak vele, csak rövid idő kérdése, és a riporterek máris rájuk zúdulnak. Megpróbálták lerázni őket azzal, hogy a fogott jelzéseknek semmi értelmezhető jelentésük nincsen, hogy csupán az unalomig ismétlődő prímszámok.
Ám a sajtó türelmetlenül híreket, új ismereteket követelt. — Tényleg csak arról képes szövegelni, mi a fene az a prímszám? — förmedt egy újságíró a telefonban Ellie-re.
Tévéstábok kezdtek merev szárnyú sportrepülőgépekkel és bérelt helikopterekkel alacsonyan röpködni a létesítmény felett, néha istentelen rádiózavarásokat okoztak, a teleszkópok persze rögtön fogták és kiszűrték. Riporterek estek neki az éjszakára a moteljeikbe megtérő washingtoni küldötteknek. Néhányan a vállalkozó kedvűek közül megkísérelték, hogy észrevétlenül jussanak be — volt, aki strandkocsival, volt, aki motorkerékpárral, sőt akadt egy nő, aki lovon próbálkozott. Ő aztán kellemetlen tapasztalatokat szerzett a vihargátló kerítést illetően.
Der Heer mindjárt érkezése után hallotta annak a tájékoztatásnak a korai változatát, amely azóta Ellie szabványszövege lett: meglepő a jelek intenzitása, a forrásuknak valahol a Vega közelében kell lennie az égbolton, és hogy milyen az impulzusok jellege.
— Igaz, hogy az elnök tudományos tanácsadója vagyok — mondta der Heer Ellie-nek —, de csak egy biológus. Ezért nagyon kérem, szépen, lassan magyarázza el nekem, miről is van szó. Azt értem, hogy ha a rádiósugárzás forrása huszonhat fényévnyire van tőlünk, akkor huszonhat évvel ezelőtt küldték az üzenetet. Valami fura, hegyes fülű népség az 1960-as években úgy vélte, érdekelni fog bennünket, hogy ők szeretik a prímszámokat. De hát a prímszámok egyszerűek. Nem úgy néz ki, mintha ezzel büszkélkedni akartak volna. Inkább mintha gyogyós számtant sugároznának. Talán meg kellene sértődnünk.
— Nem, ne így nézze — Ellie elnevette magát. — Ez egy jelzőfény. Figyelemkeltő jelzés. Azt akarják, hogy felfigyeljünk rá. Kapunk mi furcsa jeleket kvazárokról, pulzárokról, rádiógalaxisokról meg még a jó ég tudja, honnan. De prímszámokat kapni más, különleges dolog, mert csak mesterségesen keletkezhet az adásuk. Például egyetlen páros szám sem prímszám. Nagyon nehéz elképzelni, hogy valami sugárzó plazma vagy felrobbant galaxis ilyen szabályosan ismétlődő matematikai jelsor forrása lehetne. A prímszámok azért érkeznek, hogy felhívják a figyelmünket.
— Jó, de mire? — kérdezte der Heer értetlenkedve.
— Nem tudom. De ehhez a dologhoz sok-sok türelem kell. Talán a prímszámok egy idő múlva megszűnnek, valami mást kapunk helyettük, a valódi üzenetet. Figyelnünk kell az adást.
Ezt volt a legnehezebb a sajtóval megértetni, hogy ugyanis a jelek lényegében nem tartalmaznak információt, nincs jelentésük — csak néhány száz prímszám érkezik, szépen sorban, újra meg újra ismétlődve, a bináris számtan törvényei szerint: 1, 2, 3, 5, 7, 11, 13, 17, 19, 23, 29, 31… De miért sugároz valaki prímszámokat? A dolog az olyan félrehordó eszűekre emlékeztette, akik az iskolában a legrosszabb tanulók, képtelenek viselkedni, társalogni, de félelmetesen tudnak fejben számolni — mondjuk, pillanatnyi gondolkodás után kivágják, milyen napra fog esni a 11 977. év júniusának elseje. Nem valamiért teszik, hanem csupán azért, mert szeretik ezt csinálni, örömük telik benne, hogy képesek rá.
Alig néhány napja kapják a jeleket, persze, mégis, Ellie egyrészt lelkesedő várakozást, ugyanakkor mélységes csalódást érzett. Annyi év után végre megérkezett a jelzés — legalábbis olyasmi. Ám tartalmatlan, üres, nem mond semmit, mikor pedig ő a Galaktikus Enciklopédiát várta.
De hát mi csak a legutolsó évtizedekben értünk el oda, hogy egyáltalán foglalkozni tudjunk rádiócsillagászattal, vitatkozott önmagával, egy olyan galaktikában, amelynek a csillagai átlagosan több milliárd évesek. Rettenetesen kicsiny az esélye annak, hogy egy, a fejlődésnek ugyanezen a fokán álló civilizációtól kapjunk üzenetet. Ha csak valamivel is elmaradottabbak, nincsenek meg hozzá a technikai eszközeik. Tehát az a legvalószínűbb, hogy ha érkezik üzenet, annak nálunk jóval fejlettebb lényektől kell jönnie. Lehet, hogy képesek teljes, melodikus fúgák tükörképét küldeni, melyekben a visszafelé futó téma jelenti az ellenpontot. Nem, intette le magát. Igaz, hogy ez kétségtelenül zsenialitásról tanúskodna, messze fölötte annak, amit ő képes lenne megérteni, mégis csupán csekély extrapolációja volna az ember képességeinek. Bach és Mozart legalábbis figyelemre méltó sikerrel próbálkoztak vele.
Megpróbált nagyobbat ugrani a gondolkodásmódjában, beleképzelni magát valakinek az agyába, aki nagyon sokkal, nagyságrendekkel értelmesebb nála, okosabb még, mondjuk, Drumlinnál, vagy annál a fiatal nigériai fizikusnál, Edánál is, aki most kapott Nobel-díjat.
De hát ez nem megy. Olyan ez, mintha egy teljesen új színt akarna látni, vagy egy olyan világban eligazodni, amelyben néhány száz ismerősét csupán a szaglása segítségével ismerheti fel… Beszélni, azt lehet minderről, de tapasztalatokat szerezni lehetetlen. Egyszóval: istentelenül nehéz lehet olyanokat megérteni, akik sokkal okosabbak az embernél. De akkor is, mégis: miért csak prímszámok jönnek?
Az elmúlt néhány nap alatt az Argus rádiócsillagászai azért előbbre jutottak. A Vega mozgását ismerték — mind a Földhöz közeledő, illetve távolodó sebességkomponenst, mind az égbolton távolabb levő csillagokhoz viszonyított, laterális mozgásét. Az Argus berendezéseivel meg a nyugat-virginiai és az ausztráliai teleszkópokkal együttesen megállapították, hogy a sugárzásforrás együtt mozog a Vegával. Nemcsak azt sikerült — amennyire a mérési pontosság engedte — megerősíteniük, hogy a jelek az égboltnak arról a pontjáról érkeznek, ahol a Vega van, hanem azt is bemérték, hogy a jelek együtt mozognak a Vega különös, jellegzetes mozgásával. Hacsak nem valamilyen óriási ugratásról van mégis szó, a prímszám-impulzusok forrásának a Vega-rendszerben kell lennie. Nem volt semmiféle járulékos Doppler-effektus sem, amelyet esetleg egy a Vega körül keringő bolygóval kapcsolatos adó mozgása okozhatna. A földönkívüliek kompenzálják a keringést. Lehet, hogy ez amolyan csillagközi udvariassági gesztus.
— A fenébe is, ez a legcsodálatosabb dolog, amivel életemben csak találkoztam. És a cégünknek az égvilágon semmi köze hozzá mondta a Védelmi Kutatások Ügynökségének Washingtonba hazakészülődő küldötte.
Amint a jeleket felfedezték, Ellie néhány teleszkópot arra állított rá, hogy más frekvenciatartományokban vizsgálják a Vegát. Mind ugyanazt a jelet találták, a prímszámoknak ugyanazt az egyhangúan ismétlődő sorát. Ez jött az 1420 megahertzes hidrogénvonalon, az 1667 megahertzes hidroxilvonalon, és még rengeteg más frekvencián. A Vega elektromágneses zenekara prímszámokkal árasztotta el a teljes rádióspektrumot.
— Nem értem — mondta Drumlin, és megmarkolta övcsatját. Hogy lehet az, hogy eddig nem vettük észre? Hiszen figyeltük a Vegát. Évekig. Arroway Arecibóban már egy évtizede rajta tartotta a szemét. Aztán múlt kedden a Vega egyszerre csak nekiáll prímszámokat sugározni? Miért éppen most? Mi történhetett? Miért épp néhány évvel az Argus megfigyeléseinek kezdete után jelentkezik?
— Talán elromlott az adójuk, és néhány évszázadig a szerelőnél volt — jegyezte meg Valerian —, most pedig visszakapták. Az is lehet, hogy rendszeresen millióévenként egyszer, egy éven át sugároznak nekünk. Tudja, ott van a többi rengeteg bolygó, amiken mind lehet élet. — De Drumlin nem vette a lapot, továbbra is elégedetlenül ingatta a fejét.
Noha a természetétől távol volt mindenfajta spekuláció, Drumlin utolsó kérdéséből Valerian mégis gyanakvó felhangot vélt kihallani: lehet, hogy ez az egész az Argus munkatársainak gátlástalan, kétségbeesett kísérlete, nehogy megszüntessék a kutatásaikat? Nem, ez lehetetlen. Valerian megrázta a fejét. A szobába lépő der Heer azt látta, hogy a SETI-program két szakembere ott áll egymással szemben és szótlanul csóválják a fejüket.
A tudósok és a bürokraták között feltételezéseken alapuló, bizonytalan, mindük számára kellemetlen ellentétek feszültek, összecsapásra készen. Az egyik villamosmérnök így fogalmazta meg: impedanciahiba. A legtöbb hivatalnok szerint a tudósok túlságosan elvontan, túlságosan csak mennyiségekben, túl szakmai módon gondolkoznak ahhoz, hogy szót lehessen velük érteni. A tudósok legtöbbje pedig úgy vélte, a hivatalnokoknak semmi fantáziájuk, túl nagyok a minőségi igényeik, nem partnerek. Ellie és különösen der Heer mindent elkövettek, hogy az ellentéteket áthidalják, de az ár újra meg újra elsodorta a pontonhidakat.
Ezen az éjszakán már mindent elborítottak a csikkek és a szennyes kávéscsészék. Az irányító-, az előadó— meg a kicsiny vetítőterem is zsúfolásig tele volt a lezseren öltözött tudósokkal, öltönyös tisztviselőkkel, egyenruhás katonatisztekkel. Sokan kihúzódtak az épületen kívülre, cigarettájuk parazsánál és a csillagok fényénél beszélgettek, vitatkoztak tovább. Látható volt, hogy mindnyájuk idegei pattanásig feszültek.
— Michael Kitz vagyok, Arroway doktor, a C3I védelmi főtitkárhelyettese.
Der Heer hozta be Kitzet, miközben óvatosan egy lépéssel mögötte maradt, és láthatóan próbált valamit jelezni Ellie-nek… de mit? Valamiféle tőle szokatlan érzelem-egyveleget. Hogy legyen óvatos? Mintha elővigyázatosságra intené. Ennyire forrófejűnek tart hát, gondolta Ellie. A — csak “köbcé-í”-ként emlegetett — C3I az angol Command (parancsnokság), Control (ellenőrzés, irányítás), Communication (kommunikáció) és Intelligence (hírszerzés) szavak összevont rövidítése volt. Mind nagy horderejű témák manapság, amikor az Egyesült Államok és a Szovjetunió versengve nagy lépésekben csökkenti stratégiai nukleáris fegyvertárát. A C31 munkatársainak elővigyázatos embereknek kellett lenniük.
Kitz letelepedett az Ellie íróasztala előtti két szék egyikére, előrehajolt, elolvasta a kaffkai telexszöveget. Nem látszott rajta, hogy különösebb benyomást tenne rá.
— Térjünk rögtön a tárgyra, Arroway doktor. Az a kérdésünk, érdekében áll-e az Egyesült Államoknak, hogy ez a hír általánosan ismertté váljon. Nem voltunk elragadtatva tőle, hogy mindenfelé a világba elküldte a táviratot.
— Úgy érti, Kínába? Meg Oroszországba, meg Indiába? — Szándéka ellenére Ellie hangja észrevehetően éles lett. — Önök titokban tartották volna az első 261 prímszámot? Ön úgy véli, Kitz úr, hogy a földövkívüliek kizárólag az Egyesült Államokkal akartak kapcsolatba lépni? Nem gondolja, hogy egy másik civilizációtól érkező üzenet egész világunknak szól?
— Azért megkérdezhetett volna bennünket.
— És kockáztattam volna, hogy közben elveszítem a jeleket? Figyeljen, előfordulhatott volna, hogy akkor érkezik valami nagyon fontos adás, amikor a Vega itt Új-Mexikóban már lenyugodott, de magasan áll az égen Peking fölött. Itt nem holmi személyre szóló telefonhívásról van szó, nem az USA-t keresik! Még csak nem is a Földet! A naprendszer bármelyik bolygóját! Csak épp nekünk volt olyan szerencsénk, hogy mi kaptuk fel a kagylót.
Der Heeren megint látszott a közlési vágy. Mit akarhat? Azt akarja jelezni, hogy tetszik neki az egyszerűsített példabeszéd, de legyen barátságosabb Kitzcel?
— Bárhogy is legyen — folytatta —, késő. Már mindenki tudja, hogy a Vega-rendszerben valamiféle értelmes élet létezik.
— Nem biztos, hogy késő, Arroway doktor. Tudtommal ön úgy véli, hogy még csak ezután jön egy rengeteg információt tartalmazó adás, a tulajdonképpeni üzenet. Der Heer doktor — egy pillanatra megállt, mint aki nem számít ugyan helyeslésre, de hátha mégis bekövetkezik —, szóval der Heer doktor azt mondja, ön szerint a prímszámoknak az a szerepük, hogy felhívják a figyelmünket. Az a kívánságom, hogy ha megjön a valódi üzenet, és bizalmas jellegű lesz — és amelyet más ország nem képes azonnal értelmezni —, ne kerüljön nyilvánosságra, amíg nem tárgyaltuk meg.
— Mindannyiunknak vannak kívánságai, Kitz úr — felelte Ellie bűbájos hangon, mit sem törődve der Heer rosszallóan összehúzódó szemöldökével. Kitz modorában volt valami idegesítő, majdhogynem provokatív. Persze alighanem az övében is. — Az enyém például az, hogy megértsem a jelek értelmét, meg hogy mi történik a Vegán, és mit jelent mindez a Föld számára. Előfordulhat, hogy más országok tudósainál van a rejtély kulcsa. Lehet, hogy szükségünk lesz az ő adataikra. Lehetséges, hogy szükség lesz az eszükre. Elképzelhető, hogy egyedül egy ilyen problémával nem boldogulhat egyetlen ország sem.
Der Heeren most már némi ijedtség jelei mutatkoztak. — Ugyan már, Arroway doktor. Kitz titkár úr javaslata mindezt egyáltalán nem zárja ki. Nagyon valószínű, hogy be kell vonnunk más országokat is. Csak annyit kér, hogy előbb a C31-vel beszéljünk. És ezt is csak akkor, ha újabb üzenet érkezne.
Megnyugtatóan mondta, cseppet sem kenetteljesen. Ellie ránézett. Der Heer nem különösebben jóképű, de az arca kedves, értelemről tanúskodó. Kék öltöny és keményített oxfordi ing volt rajta. a Komolyságát és érezhető magabiztosságát meleg mosolya enyhítette. De vajon miért támogatja ezt a pasast? Hivatalból? Vagy Kitz-nek mégis lenne valami igaza?
— És az még úgyis odébb van — Kitz könnyű sóhajjal felállt. — A védelmi titkárság értékelni fogja az együttműködését. — Igyekezett megnyerő hangon beszélni. — Akkor megegyeztünk?
— Adjon egy kis gondolkodási időt — felelte Ellie, és úgy fogott kezet Kitzcel, mintha döglött halat kellene markolnia.
— Pár perc múlva jövök én is, Mike — mondta der Heer, és a hangja vidáman csengett.
Kitznek már a kilincsen volt a keze, amikor hirtelen visszafordult, mint akinek most jut eszébe valami. A belső zsebéből előhúzott egy iratot, visszajött az íróasztalhoz, és látható gonddal elhelyezte a sarkán. — Majd elfelejtettem. A Hadden-ítélet egy másodpéldánya. Gondolom, ismeri. A kormányzat besorolás-jogai az Egyesült Államok biztonsága szempontjából létfontosságú anyagokat illetően. Arra az esetre is érvényes, ha még be nem sorolt anyagról van szó.
— Be akarja sorolni a prímszámokat? — Ellie szeme hitetlenkedve tágra nyílt, mint aki nem képes komolyan venni, amit hall.
— Odaát várlak, Ken.
Amint az ajtó becsukódott Kitz mögött, Ellie felcsattant: — Mi az ördögöt akar ez itt? Vega-halálsugarak után nyomoz? Világrobbantó terroristákat keres? Mi után szimatol valójában?
— Egyszerűen csak elővigyázatos, Ellie. Látom, maga nem hiszi, hogy csupán erről van szó. Oké. Tételezzük fel, hogy jön egy üzenet — olyan, amelynek valóságos tartalma is van —, és lesz benne valami, ami sértheti a mohamedánokat vagy mondjuk, a metodistákat. Nem kellene ilyen esetben valóban óvatosan eljárnunk, hogy az Egyesült Államoknak ne legyen kellemetlensége belőle?
— Ne etessen, Ken. A pasas a Védelem főtitkárhelyettese. Ha a mohamedánok vagy a metodisták miatt aggódnának, valami helyettes államtitkárt, vagy — mit tudom én — olyan vallási megszállottakat küldték volna ide, akik az elnöki ima-reggeliket tartják. Maga az elnök tudományos tanácsadója. Halljuk, mit tanácsolt neki?
— Semmit az égvilágon. Mióta itt vagyok, egyetlenegyszer beszéltem vele röviden telefonon. És hogy őszinte legyek, nem kaptam utasítást semmiféle besorolásra. Szerintem annak, amit Kitz mondott, nincs köze az ügynökséghez. Kitz a saját szakállára dolgozik.
— Kicsoda ez a pasas tulajdonképpen?
— Úgy tudom, ügyvéd. Mielőtt az ügynökséghez került, az elektronikai iparban volt vezető állásban. A C3I-nél valóban kiismeri magát, de ettől még nem biztos, hogy máshoz is ért.
— Jó, Ken, én megbízom magában. Elhiszem, hogy nem maga áll e mögött a Hadden-döntéssel kapcsolatos fenyegetés mögött.
Meglengette az iratot, és kutatóan nézett der Heer szemébe. — Tudja, hogy Drumlin szerint a polarizációban egy másik üzenet is rejlik? — Nem értem.
— Drumlin alig néhány órája elkészült egy hozzávetőleges polarizációvizsgálattal. Poincaré-gömbökkel ábrázolta a Stokes-paramétereket; úgy váltakoznak az idővel, akár valami pompás mozgófilm.
Der Heer értetlenül bámult rá. A biológusok nem használnak polarizált fényt a mikroszkópjaikban? — villant át Ellie agyán.
— Ha egy fényhullám — látható fény, rádiófény, bármilyen fény közeledik a megfigyelő felé, a megfigyelő látóvonalára derékszögben rezeg. Ha a rezgés forog, elliptikusan polarizált hullámról beszélünk. Ha forgásiránya megegyezik az óramutató járásával, jobbkezes, ha ellentétes vele, balkezes polarizációról van szó. Hülye egy elnevezés, persze. Mindazonáltal a kétfajta polarizáció váltogatásával információt lehet továbbítani. Kismértékű jobb polarizáció azt jelenti: nulla, kismértékű bal polarizáció: egy. Eddig érthető? Minden további nélkül lehetséges. Mi amplitúdómodulálunk meg frekvenciamodulálunk, de a polarizációmodulálást a mi civilizációnk valamiféle közös megegyezéssel általában nem használja.
— Mármost úgy néz ki, hogy a Vega-jel polarizációmodulált. Épp ezt vizsgáljuk. És Dave azt találta, hogy a kétféle polarizáció mértéke nem azonos, balra kevesebb, mint jobbra. Könnyen lehetséges, hogy a polarizációban egy másik üzenet rejlik, ami eddig elkerülte a figyelmünket. Ezért gyanús nekem a maga barátja. Kitz nem csak úgy általánosságban osztogatja ingyenes tanácsait. A pasas tudja, hogy valami másra is bukkanhatunk.
— Ellie, nyugodjon meg. Négy napja alig aludt valamit. Küzdött a tudománnyal, a hivatalnokokkal, a sajtóval. Túl van a század egyik legnagyobb felfedezésén, és ha jól értem, közvetlenül egy még nagyobb horderejű előtt áll. Otrombaság volt Kitz-től ez a fenyegetőzés, hogy katonai besorolásba veteti a projektet. Tökéletesen megértem magát, hogy gyanakodik rá. Mégis, van abban valami, amit Kitz mond.
— Maga jól ismeri?
— Részt vettem néhány konferencián, ahol ő is ott volt. De nem állíthatom, hogy különösebben ismerném. Hanem, Ellie, ha fennáll egy valódi üzenet lehetősége, nem volna tényleg jó kicsit kevesebb felhajtás körülötte?
— Dehogynem. Segítene ebben a washingtoni léhűtőknél?
— Persze. De ha itthagyja ezt a papírt az asztalán, valaki bejöhet, elolvashatja, és helytelen következtetésekre juthat. Rakja el.
— Segíteni fog nekem?
— Ha a helyzet így marad, amilyen most, segíteni fogok. Ha az ügyet besorolják, nem gratulálhatunk magunknak hozzá.
Ellie elmosolyodott, a kis páncélszekrény elé térdelt, és beütötte a hatjegyű zárkombinációt: 314159. Még egy pillantást vetett az iratra, nagybetűkkel állt rajta a cím: AZ EGYESÜLT ÁLLAMOK PERE A HADDEN CYBERNETICS ELLEN, aztán betette a széfbe és gondosan elzárta.
Vagy harmincan voltak — az Argus-projekttel kapcsolatban álló tudósok és műszakiak, néhány rangos állami tisztviselő, köztük a katonai kémelhárítás egyik vezetője (civilben). Ott volt Valerian és Drumlin is, meg Kitz és der Heer. Ellie volt az egyetlen nő. Beállítottak egy kivetítős tévéberendezést, a terem hátsó falán hatalmas, két méterszer két méteres képernyővel. Miközben beszélt, Ellie ujjai az előtte fekvő billentyűzeten a dekódolóprogramot vezérelték.
— Évek hosszú során át készültünk fel lehetséges üzenet számítógépes megfejtésére. Drumlin doktor elemzéséből kiderült, hogy a polarizációmodulálás információt tartalmaz. A polarizáció váltogatása valamiféle értelmet hordoz. Nem véletlenszerű zörejekről van szó. Olyan ez, mint amikor az ember földobál egy pénzérmét. Természetesen azt várná, hogy ugyanannyiszor lesz fej, ahányszor írás, ehelyett azonban kétszer annyiszor kap fejet, ahányszor írást. Ebből kénytelen azt a következtetést levonni, hogy az érme súlyelosztása nem egyenletes, illetve, a mi esetünkben, hogy a polarizációmodulálás nem véletlenszerű; hogy közlést hordoz… Nézzék csak! Amit most közölt velünk a komputer, az még érdekesebb. A fejek és az írások szakaszsorrendje ismétlődik. Hosszú a szakasz, így hát az üzenet összetett, és a civilizáció, amely küldi nekünk, biztos akar lenni benne, hogy világosan megértjük.
— Itt, látják? Ez az ismétlődő üzenet. Az első ismétlés fut. Az információ legkisebb eleme is, minden pont, minden vessző — aki akarja, felfoghatja így is — pontosan ugyanúgy jelenik meg újra, ahogyan az előbbi adatblokkban. Most elemezzük a részecskéket összességükben. A számuk több tízmilliárd nagyságrendű. És íme! Három prímszám eredménye.
Noha mind Drumlin, mind Valerian lelkes képpel hallgatták, Ellie-nek olyan érzése volt, hogy magukban egészen mást gondolnak. — Szóval akkor mi van? Mit jelentsen ez a sok prímszám? — kérdezte az egyik Washingtonból érkezett vendég.
— Azt jelenti — legalábbis elképzelhető —, hogy valamiféle képet küldenek nekünk. Látják, az üzenet nagyszámú parányi információelemből tevődik össze. Tételezzük fel, hogy a nagy szám három kisebb szám eredménye: egy szám szorozva egy számmal szorozva egy számmal. Vagyis az üzenet háromdimenziós. Szerintem vagy háromdimenziós állókép, olyasmi, mint egy stacionárius hologram, vagy pedig az időben változó, kétdimenziós kép — mint a film. Tételezzük fel, hogy film. Ha ugyanis hologram, akkor tovább tart a kivetítését megoldani. A filmre viszont találtunk egy ideális dekódoló algoritmust.
A képernyőn vakító fehér és koromfekete foltok mozgó, nem pontosan kivehető mintázata jelent meg.
— Willie, legyen szíves, tegyen rá valamilyen szürke interpolációs programot, bármit. És próbálja meg az óramutató járásával ellentétesen körülbelül kilencven fokra elforgatni.
— Arroway doktor, úgy látom, van itt egy oldalsáv-segédcsatorna. Talán ez a hangosítás a filmhez.
— Vágjon bele!
Ellie a prímszámoknak mindössze egyetlen más gyakorlati felhasználását tudta még elképzelni, a manapság a kereskedelmi, illetve a nemzetbiztonsági szempontból fontos szövegek már elterjedten alkalmazott szövegezésében. Az egyik esetben a közlendőt a legbambábbak számára is érthetővé kell tenni, a másikban viszont az a cél, hogy az átlagosan értelmesek se tudják megfejteni.
Ellie tekintete végigfutott az arcokon. Kitzen látszott, hogy kellemetlen gondolatok bántják. Talán képzeletben idegen hódítókat látott, vagy, ami még rosszabb, egy fegyver tervrajzát, ami túl titkos ahhoz, hogysem Ellie-nek és csapatának tudomást szabadna szereznie róla. Willie komoly volt, időnként nagyokat nyelt. Egy kép, az más, mint holmi számok. Látszott a hallgatóságon, hogy egy látható, képi üzenet lehetősége ismeretlen félelmeket kelt bennük, veszélyes tájakra lódítja a fantáziájukat. Der Heer arcán csodálatos kifejezés ült; ebben a pillanatban mindenekelőtt tudós volt, bürokrata hivatalnoki, elnöki tanácsadói mivolta szinte lefoszlott róla.
A még mindig nem igazán kivehető képet most már morajló, mély hangok glisszandója kísérte, fölfelé is, lefelé is végigszaladtak a hangskálán, végül valahol a középső C hang alatti oktávon megnyugodva állandósultak. A hallgatóság lassan rádöbbent, hogy halk, de finoman erősödő zenét hall. A kép fordult, beállt, egyre élesebbé lett.
Ellie azon kapta magát, hogy döbbenten mered egy grízes fekete-fehér képre, amely… hatalmas sasfigurával díszített, óriási tribünt ábrázol. A sas betonkarmaiban…
— Ugratás! Egy nagy ökörködés az egész! — meglepett, hitetlenkedő kiáltások, már-már hisztérikus nevetéshullámok.
— Nem látja? Átvágták! — állapította meg Drumlin a leghétköznapibb csevely-hangon, széles mosollyal az arcán. — Ügyes kis vicc volt. Magának köszönhetően jól elvesztegettük az időnket.
A sas, Ellie most már tisztán látta, horogkeresztet tartott betonkarmaiban. A kamera feljebb fordult, a sas fölött feltűnt Adolf Hitler arca, mosolyogva integetett a dallamosan, ütemre éljenző tömegnek. Egyenruháján sehol egy kitüntetés, megjelenése szerényen egyszerű. Egy bemondó mély baritonja töltötte be a termet, az elmosódó, recsegő hang kétségkívül németül beszélt. Der Heer lépett Elliehez.
— Tud németül? — kérdezte Ellie suttogva. — Mit mond?
— A Führer — fordította der Heer lassan — üdvözli az 1936-os olimpiai játékokra a világ minden részéből a nagy német birodalomba érkezett vendégeket.