Márpedig ha az Őrzők kedve rossz, ugyan ki lehetne jókedvű?
Amikor a repülőgép, már vagy százmérföldnyire Albuquerque-től elérte az utazómagasságot, Ellie pillantása a kék betűkkel nyomott fehér beszállókártyára esett, amit a repülőjegye borítékjára tűztek. Változatlanul ugyanaz állt rajta, ami az első hivatalos repülőútja óta minden alkalommal: “Ez nem a Varsói Egyezmény 4. pontjában szereplő bőröndjegy (poggyászigazolás)”. Ugyan miért aggódnak a légitársaságok annyira, nehogy a beszállókártyát valaki is varsóiegyezmény-jegynek nézze, jutott eszébe. Egyáltalán, mi lehet az a Varsói Egyezményben szereplő jegy? Miért nem látott ő soha olyat? Vajon hol tartják? A repüléstörténetnek valamely rég feledésbe merült, fontos eseményekor egy gondatlan légitársaság biztos elfelejtette ezt a figyelmeztetést a beszállókártyára rányomatni, aztán dühös utasok, akik azt hitték, hogy ez a varsói poggyászjegy, csődbe juttatták. Semmi kétség, kemény financiális okának kell lennie, hogy világszerte nagy súlyt fektetnek rá, azonos szöveggel teszik kétségtelenné, hogy a beszállókártyákat nem a Varsói Egyezmény írja elő. Gondoljuk csak el, töprengett tovább, hány sornyi nyomtatást pazaroltak már erre, ahelyett, hogy valami hasznosat nyomtattak volna helyettük — a világ felfedezésének történetéről, mondjuk, vagy tudományos felfedezésekről, vagy akár arról, átlagosan hány mérföldet repül egy légiutas addig, amíg a repülőgépe lezuhan.
Ha elfogadták volna der Heer ajánlatát, hogy katonai géppel repüljenek, más katasztrófa-asszociációi támadnak. De az túlságosan is kivételezett helyzetet jelentett volna, valamiféle kezdetet ahhoz, hogy végül a katonák rátegyék a kezüket a projektre. Így aztán inkább rendes utasgéppel repülnek. Valerian szeme, alighogy elfészkelte magát az Ellie melletti ülésben, már le is csukódott. Most nincs különösebben sürgős dolguk, az adatelemzés utolsó apró részletein túl vannak, a hagyma második rétegének a lefejtése következik. Találtak egy gépet, amely jóval a holnapi konferencia előtt ér Washingtonba; bőven lesz idejük, hogy az éjjel alaposan kialudják magukat.
Ellie lenézett az előtte levő ülés alá betolt telefax készülékre, a bőrtáska minden cipzárát gondosan behúzta. A fax másodpercenként jó néhány száz bittel gyorsabb Peter elavult készülékénél, és sokkal jobb képeket hoz. Hát, holnap valószínűleg szüksége is lesz rá, hogy világosan elmagyarázhassa az Egyesült Államok elnökének, mi keresnivalója van Adolf Hitlernek a Vegán. Bevallotta magának, hogy kicsit izgul ettől a találkozástól. Soha nem találkozott még államelnökkel, és a huszadik század végének állapotait tekintve, ez az elnök nem is olyan rossz. Ellie-nek nem volt ideje fodrászra, kozmetikusról nem is beszélve. Na de hát nem is azért megy a Fehér Házba, hogy őt nézzék.
Vajon mit szól mindehhez a mostohaapja? Most is az a véleménye még, hogy a tudomány nem Ellie-nek való? És az édesanyja, aki most már végképp egy szanatórium tolószékére van kárhoztatva? Egy hete, mióta a felfedezés történt, egyetlenegyszer tudott időt szakítani rá, hogy telefonáljon neki, akkor is csak röviden beszéltek. Megfogadta, hogy holnap okvetlenül felhívja.
Ahogyan már százszor is, most is kibámult a repülőgép ablakán, és megpróbálta elképzelni, milyen hatást tenne a Föld egy földön kívüli szemlélőre, ha az ő tizenkét vagy tizennégy kilométeres repülési magasságukból nézné, és persze, ha olyasmi szeme lenne, mint a mienk. A végtelennek tűnő középnyugati tájat utak, települések épületcsoportjai vagy szántóföldek osztották négyzetekre, téglalapokra, körökre, errefelé délnyugaton viszont csupán itt-ott utaltak a hegyek között húzódó vagy a pusztaságot átszelő nyílegyenes utak értelmes életre. Vajon a fejlettebb civilizációk települései tökéletesen geometrikusak, lakóik teljesen átalakították őket? Vagy az volna egy valóban fejlett civilizáció bizonyítéka, hogy semmilyen jel nem árulkodik róla? Meg tudnák-e egyetlen röpke pillantásra pontosan állapítani, hol tartunk mi az értelmes lények fejlődésének egy lehetséges hatalmas, kozmikus folyamatában?
És mi egyebet mondhatnának még rólunk? Abból, hogy itt milyen kék az ég, hozzávetőlegesen megállapíthatnák a Loschmidt-számot, azt, hogy hány molekula van a tenger felszínének egy négyzetcentiméterén. Körülbelül háromszor tíz a tizenkilencediken. A felhők magasságát könnyedén kiszámolhatnák abból, hogy milyen hosszú árnyékot vetnek a talajra. Ha tudnák, hogy a felhő kondenzálódott víz, nagyjából ki tudnák számítani a légkör hőmérsékleti gradiensét, hiszen az általa most látott legmagasabb felhők csúcsán a hőmérséklet mínusz negyven Celsius-fok körül lehet. A domborzati erózió, a talajfelszín összetétele, a kanyargó folyómedrek, a tavak és az egykori vulkánok megkövesedett, lekopott lávafolyamai a táj kialakulásának ősidőkbeli, hatalmas megrázkódtatásokkal járó eseményeiről tanúskodnak. Első látásra is világos, hogy itt egy nagyon régi bolygóról és egy vadonatúj civilizációról van szó.
Galaktikánk legtöbb bolygója valószínűleg tiszteletre méltó kort ért meg ugyan, de még most sem tart a technika kialakulásánál, feltehetően élet sincs rajta. Csak kevés akadhat közöttük, amelyen a mienknél régebbi élet lenne. Az olyan világ pedig, amelyen éppen kezdődőben van egy technikai civilizáció, nagyon ritka lehet. Talán ez az egyetlen olyan tulajdonság, amellyel kizárólag a Föld rendelkezik.
Miközben felszolgálták az ebédet, alattuk egyre zöldebb lett a vidék, ahogy közeledtek a Mississippi-völgyhöz. Ebben a mai légi közlekedésben az ember már szinte nem is érzi, hogy halad — gondolta Ellie. Peterre nézett, Valerian még mindig mélyen aludt, kicsit mérgesen utasította vissza, hogy az evés miatt felkeltsék. Túl rajta, az ülések közti folyosó másik oldalán apró, talán három hónapos emberke fészkelte be magát kényelmesen édesapja karjába. Vajon milyennek láthatja egy kisgyerek a repülőutazást? Az ember elmegy egy bizonyos helyre, belép egy ülésekkel teli terembe, letelepszik. A helyiség négy óra hosszat dübörög és remeg. Aztán az ember feláll és kisétál. És láss csodát: egészen másvalahol van! Nem igazán világos, hogy is került ide, de az alapelv érthető, nem kell hozzá ismerni a Navier-Stokes-egyenleteket.
Mire leszállási engedélyre várva Washington fölött köröztek, késő délután lett. Jól látszott egy hatalmas tömeg a Washington— és a Lincoln-emlékmű között. Ellie egy órája olvasta a Times fax-kiadásában, hogy feketebőrű amerikaiak nagy tüntetésre készülnek, tiltakozásul a hátrányos gazdasági és oktatási megkülönböztetések ellen, Ha figyelembe vesszük, mennyire igazuk van, gondolta Ellie, eléggé sokáig tartott a türelmük. Kíváncsi volt, mi lesz az elnök véleménye a tüntetésről meg a Vega-jelekről, hiszen holnap mindkettőről közleményt kell kiadnia.
— Mit ért azon, Ken, hogy “kijutnak”?
— Azt, elnökasszony, hogy a mi televíziójeleink elhagyják a bolygónkat, és kiáradnak az űrbe.
— Pontosan meddig jutnak?
— Elnézését kérem, elnökasszony, de ez a dolog nem így működik.
— Hát akkor hogyan?
— A jelek gömbhullámokban áradnak szét a Földről, kicsit úgy, ahogy a víz gyűrűzik, ha kavicsot dobunk bele. Fénysebességgel, azaz másodpercenként 186 000 mérfölddel — terjednek, tulajdonképpen a végtelenségig. Minél jobbak egy civilizáció vevőberendezései, annál távolabb képesek még fogni a jeleinket. Már mi is képesek lennénk felfedezni a legközelebbi csillag valamely bolygójáról eredő erős televíziós adást.
Az elnök egy pillanatig egyenes tartással, némán bámult ki a franciaablakon a Rózsakertbe. Aztán der Heer felé fordult. — Azt mondja… mindent foghatnak?
— Igen, mindent.
— Azt akarja mondani, hogy mindent, amivel a tévé tömi a fejünket? Az autóbaleseteket? A birkózást? A pornócsatornákat? Az esti híradót?
— Mindent, elnökasszony. — Der Heer együttérzően ingatta fejét.
— Biztos, hogy jól értem magát, der Heer? Ez azt jelenti, hogy minden sajtókonferenciám, az értekezleteim, a beiktatási beszédem, mind kiment az űrbe?
— Az nem lenne baj, elnökasszony. A baj az, hogy az is mind, amit az elődje tett vagy mondott. Meg Dick Nixon. Meg a szovjet vezetők. Meg egy csomó vádaskodás, amit a vetélytársa szórt önre. Szóval ez nemcsak áldás, hanem átok is egyben.
— Jóságos Isten. Na jó, folytassa. — Az elnök elfordult a franciaablaktól, most Tom Paine márvány mellszobrát nézegette nagy figyelemmel. A szobrot nemrég hozták vissza a Smithsonian Intézet alagsorából, ahová a korábbi elnök száműzte.
— Tehát a következőről van szó: a Vegáról érkezett néhány perces adást eredetileg 1936-ban, a berlini olimpia megnyitásakor sugározták. Bár csak Németországban lehetett venni, és nagyon csekély erővel sugározták, mégis ez volt az első televízióadás a Földön. A harmincas években már megszokott rádióadásoktól eltérően, ezek a tévéjelek áthatoltak az ionoszféránkon és kiszivárogtak az űrbe. Próbáljuk pontosan megállapítani, mi minden ment adásba akkoriban, de ez valószínűleg még némi időt vesz igénybe. Lehet, hogy Hitlernek ez az üdvözlőbeszéde volt az egyetlen töredék, amit a Vegán elkaptak.
Így hát az ő szemszögükből nézve Hitler az értelmes élet első jele a Földön. Nem, nincs szándékomban ironizálni, ez tény. Mivel azt nem értik, mit is jelent az adás, ezért egyszerűen felvették és visszasugározzák nekünk. Valahogy úgy, mintha azt mondanák: — Helló, hallunk benneteket. Barátságos gesztusnak tűnik.
— Azt akarja mondani, hogy a második világháború utánig több televízióadás nem is volt?
— Szó sincs róla. Volt egy helyi közvetítés Angliában, VI. György koronázásakor, meg még egy pár ilyesmi. De a nagyobb távolságú, rendszeres adások a negyvenes évek végén kezdődtek. Az adások mind fénysebességgel hagyják el Földet. Képzelje csak el, hogy itt van a Föld — der Heer egy pontra mutatott a levegőben —, és egy kis gömb alakú hullám 1936-ban elkezd terjedni róla fénysebességgel. Egyre tágul, mind jobban távolodik a Földtől. Előbb vagy utóbb eléri a legközelebbi civilizációt. Meglepően közel vannak, alig huszonhat fényévnyire, a Vega csillag egyik bolygóján. Az ottaniak fogják és felveszik, és visszajátsszák nekünk. Csakhogy ahhoz, hogy a berlini olimpia képei visszajussanak hozzánk, újabb huszonhat év kell. Ami annyit jelent, hogy a Vega-lakóknak nem kellettek évtizedek ahhoz, hogy töprengjenek a dolgon. Ránk voltak ők már hangolódva, minden készen állt náluk arra az esetre, ha a mi első televízióadásunk megérkezik. Felfedezték, felvették, és egy kis idő elteltével visszasugározták nekünk. De ha nem lettek volna már itt nálunk korábban amolyan felderítésképpen, néhány száz éve —, ugyan honnan tudhatták volna, hogy a legjobb úton vagyunk a televíziózás felfedezéséhez? Ezért aztán Arroway doktornak az a véleménye, hogy ez a civilizáció állandóan figyeli a környező bolygórendszereket, mikor jut el valamelyik szomszéd a magasabb szintű technikáig.
— Van itt egy egész csomó dolog, amit meg kell fontolnunk, Ken. Biztos benne, hogy azok a — Vega-lakók, így mondta? — tényleg nem értik, miről szólt ez a tévéadás?
— Elnökasszony, nagyon okosak, semmi kétség. Ez az 1936-os adás nagyon gyenge volt. Fantasztikusan erős érzékelőiknek kell lenniük, hogy fogni tudták. De nem tudom elképzelni, honnan tudhatták volna, mit is látnak. Feltehetően nagyon különböznek tőlünk. Más a történelmük, mások a szokásaik. Egyszerűen lehetetlen, hogy tudják, mi a horogkereszt vagy ki volt Adolf Hitler.
— Adolf Hitler! Ken, ez őrjítő! Negyvenmillió ember pusztul el, hogy ezt a nagyzási hóbortban szenvedő őrültet meg lehessen állítani, és akkor ő legyen a hőse az első híradásunknak, ami eljut végre egy másik civilizációhoz! Hogy ő képviseljen bennünket! Számunkra pedig őket. Ezáltal annak az eszelősnek a legvadabb vágyálma teljesül.
Elhallgatott. Aztán nyugodtabban folytatta: — Tudja, nem hittem volna, hogy Hitler képes szabályszerűen végrehajtani a náci üdvözlést. Sosem csinálta rendesen, egyenesen, mindig valahogy kajlán.
Meg azt az impozáns tisztelgést, sarkosan behajlított könyökkel. Ha valaki más olyan lezserül Heil Hitler-ezett volna, ahogyan Hitler tette, azon nyomban kivágja a keleti frontra.
— Dehát a filmen más volt a helyzet, nem? Csak a tömeg köszöntését viszonozta, nem “Heil Hitler”-t köszönt.
— Dehogynem — vágta rá az elnök, azzal kituszkolta der Heert a Rózsateremből, és vitte magával, végig a folyosón. Hírtelen megállt és ránézett tudományos tanácsadójára.
— És mi lett volna, ha 1936-ban a náciknak nincs televíziójuk? Akkor mi történik?
— Gondolom, akkor a VI. György koronázásáról vagy az 1939-es New York-i Világkiállításról szóló közvetítést kapják, ha az adások elég erősek, hogy fogni lehessen őket a Vegán. Vagy a negyvenes évek végének, az ötvenes évek elejének valamelyik programját. Tudja, a Howdy Doodyt, Milton Berle-t, a sereg és McCarthy meghallgatásait — az értelmes élet fényes bizonyítékait a Földön…
— Hogy ezek az istenverte programok legyenek a követeink az űrben… a Föld Küldöttsége… — Hogy a frázisnak nyomatékot adjon, az elnök egy pillanatra elnémult. — Az ember a követei révén a lehető legjobb benyomást akarja magáról kelteni, mi meg negyven éven át csupa szemetet küldtünk. Szeretném látni a hírközlés nagyjait, hogyan emésztik ezt meg? És hogy az az őrült, ez a Hitler legyen az első, amit a földönkívüliek a Földről látnak? Mit fognak ezek gondolni rólunk?
Amikor der Heer és az elnök beléptek a kormány tanácstermébe, a kis csoportokban ácsorgók elhallgattak, néhányan pedig, akik ültek, bizonytalanul fel akartak emelkedni. Az elnök egy legyintéssel jelezte, hogy mellőzni kívánja a formaságokat, és hanyagul üdvözölte a külügyminisztert meg az egyik honvédelmi miniszterhelyettest. Lassan végignézett az összegyűlteken. Egyesek várakozásteljesen viszonozták a tekintetét. Mások kissé vésztjósló kifejezést véltek felfedezni az arcán, ők kerülni igyekezték a pillantását.
— Ken, nem kellene itt lennie annak a maga csillagászának? Annak az Arrowsmith-nek? Vagy Arrowroot?
— Arroway, elnökasszony. Az éjjel megérkezett, Valerian doktorral együtt. Talán dugóba kerültek, azért nincsenek még itt.
— Arroway doktor telefonált a szállodából, elnökasszony — jelentkezett egy skatulyából kihúzott fiatalember. — Azt mondta, éppen most kap telefaxon új adatokat, magával akarja hozni. Nélküle kell elkezdenünk.
Michael Kitz előrehajolt a székén, hitetlenkedve kérdezte: — Biztonsági intézkedések nélkül, egy szállodai szoba nyilvános telefonján továbbítanak adatokat erről a témáról?
Der Heer hangja olyan halk volt, hogy Kitznek még előbbre kellett hajolnia, hogy megértse: — Azt hiszem, üzleti kódolás biztosan van a telefonvonalán, Mike. De ne feledje, erre az ügyre nincsenek még biztonsági előírások. Ha majd lesznek, Arroway doktor minden bizonnyal tartani fogja magát hozzájuk.
— Na jó, akkor kezdjük — mondta az elnök. — Ez tehát a Nemzetbiztonsági Tanácsnak és annak az egységnek az összevont, tájékoztató célú értekezlete, amelyet nevezzünk egyelőre Rendhagyó Helyzeti Csoportnak. Nyomatékosan felhívom a figyelmüket, hogy ami itt ebben a teremben most elhangzik, abból semmi — hangsúlyozom: semmi — nem szivároghat ki, a jelenlevőkön kívül senki nem tudhat róla, kivéve a hadügyminisztert és a jelenleg a tengerentúlon tartózkodó alelnököt. Tegnap der Heer doktor a legtöbbjüket már tájékoztatta a Vegáról érkezett, hihetetlen tévéprogramról. Der Heer doktor és mások — pillantása végigszaladt az asztal körül ülőkön — véleménye szerint puszta véletlen, hogy az első televíziós adásunknak, amely eljutott a Vegára, éppen Adolf Hitler a sztárja. Hanem azért… kellemetlen. Megkértem a Hírszerzőközpont igazgatóját, készítsenek jelentést arról, lehet-e az ügynek bármilyen köze a nemzetbiztonsághoz. Fennállhat-e bármilyen közvetlen veszély, akárki sugározta is a programot? Bajba kerülhetünk-e, ha újabb üzenet érkezik, és azt más országnak hamarabb sikerül megfejtenie? De először hadd kérdezzem meg, Marvin: lehet ennek az egésznek bármi köze a repülő csészealjakhoz?
A Hírszerzőközpont ötvenes éveinek végén járó, fémkeretes szemüveget viselő igazgatója megpróbálta röviden összefoglalni a válaszát. Az azonosítatlan repülő tárgyak — angol nevük: Unidentified Flying Objects rövidítéséből az ufók — állandóan visszatérő gondot jelentettek a CIA-nek és a légierőnek, különösen a hatvanas és a hetvenes években. Részben azért, mert a velük kapcsolatos híresztelések lehetőséget adhattak egy ellenséges hatalomnak zavarkeltésre vagy a hírközlő csatornák túlterhelésére. Nem egy megbízhatóbbnak tűnő jelentésről kiderült, hogy nagyteljesítményű szovjet vagy kubai repülőgépek sértették meg az Egyesült Államok légterét, vagy száguldottak el az Államok tengerentúli bázisai fölött. Az ilyesmit mindenki elköveti, az ellenfél harckészültsége kipróbálásának bevett formája, megtette az USA is számtalanszor a szovjet légtérben. Amikor egy kubai vadászgépnek 200 mérföldnyire sikerült berepülnie a Mississippi-medencébe, mire felfedezték, az eset nemkívánatos sajtó-hírverést jelentett a NORAD-nak. A légierőnél már rutineljárássá vált körömszakadtáig tagadni, hogy az ő repülőgépük járhatott volna bármerre, ahol ufót észleltek, és légtérsértésekről sem voltak hajlandók tudni, ami által a nyilvánosság számára még inkább sikerült az ügyet rejtélyessé tenni. Amikor ez a megállapítás elhangzott, úgy látszott, mintha a légierő vezérkari főnöke némileg kényelmetlenül érezné magát, de szólni nem szólt egy szót sem.
Az ufó-jelentések legnagyobb részében, folytatta a Hírszerzőközpont igazgatója, az észlelő által félremagyarázott, természetes tárgyakról, eseményekről van szó. Szokatlan formájú vagy kísérleti repülőszerkezetről, az alacsony felhőzeten visszaverődő gépkocsireflektorról, hőlégballonról, madarakról, szentjánosbogarakról, de lehetnek rendhagyó légköri viszonyok között látott bolygók vagy csillagok is. Sok bejelentésről derült ki, hogy vicc, vagy bomlott elmék látomása volt. Amióta a negyvenes évek végén megszületett a “repülő csészealj” kifejezés, a világon több mint egymilliószor jelentették, hogy ufót láttak, de egyetlen jelentés esetében sem volt elfogadható bizonyíték arra, hogy a dolognak valóban köze lett volna földövkívüliek látogatásához. De az ötlet nagy visszhangot keltett, számos csoport és kiadvány, de még néhány tudós is akadt, akik nem hagyták elsorvadni az ufók és a más világokon létező élet feltételezett kapcsolatának gondolatát. Az utóbbi időben az ezredfordulóval kapcsolatos eszmefuttatásokban is felbukkannak az emberiség csészealjon érkező, földön kívüli megmentői. A légierő hivatalos vizsgálatét, amelyet egyik financiális megnyilvánulásában Kék Könyv-projektként említettek, a hatvanas években lezárták, mivel nem jutottak vele semmire, noha a légierő meg a CIA együttesen próbált fenntartani valami csekély érdeklődést iránta. A tudományos világnak szilárd meggyőződése volt, hogy nem érdemes foglalkozni a dologgal. Olyannyira, hogy amikor Jimmy Carter átfogó ufó-tanulmány készítésére kérte föl a NASA-t, tőlük teljesen szokatlanul visszautasították az elnöki kérést.
— Valójában — szólalt meg az asztalnál ülő tudósok egyike, akinek nem volt tapasztalata az ilyen értekezletek protokolláris szabályai terén —, az ufó-ügy alaposan megnehezítette a SETI-munkát.
— Na jó — sóhajtott az elnök. — Van önök között, akinek az a véleménye, hogy az ufóknak meg a Vegáról érkező jeleknek közük lehet egymáshoz? — Der Heer a körmei szemrevételezésébe mélyedt. Senki sem jelentkezett.
— Mindegy, az ufósok akkor is egy csomó “megmondtuk mi ezt már régen”-t fognak ránk zúdítani. Folytassa, Marvin!
— 1936-ban, elnökasszony, az olimpiai játékok megnyitásáról nagyon gyenge adást sugároztak a Berlin környéki maroknyi tévévevőkészülék-tulajdonos számára. Az adás célja a propaganda, a német technika fejlettségét, felsőbbrendűségét akarják vele bizonyítani. Volt már korábban is néhány kísérlet, de nagyon kicsi volt a teljesítményük. Az igazság az, hogy mi a németeknél előbb kezdtük. Herbert Hoover kereskedelmi miniszter rövid ideig látható volt képernyőn… 1927. április 27-én. Mindenesetre a német adás fénysebességgel elhagyja a Földet, és huszonhat év múlva megérkezik a Vegára. Ők — bárkik legyenek is — ülnek rajta néhány évig, aztán sokszorosan felerősítve visszaküldik nekünk. Imponáló, hogy a nagyon gyenge adást képesek voltak fogni, és imponáló az is, hogy képesek voltak ilyen nagy mértékben felerősítve visszaküldeni. A dolognak minden bizonnyal vannak biztonsági vonatkozásai. Az elektronikus hírszerzésünket például nagyon érdekelni fogja, hogyan lehet ilyen gyenge jeleket felfedezni. Azok az emberek vagy akármik ott a Vegán, kétségkívül sokkal előbbre tartanak nálunk — lehet, hogy csupán néhány évtizeddel, de az is lehet, hogy sokkal többel.
Egyéb információt nem adtak magukról — kivéve, hogy bizonyos frekvenciákon a küldött jel nem mutatja a bolygójuknak a napjuk körüli keringése keltette Doppler-hatást. A jelek megfejtésének ezt a lépését megspórolták nekünk… Hogy is mondjam…? Segíteni akarnak. A jelekben mostanáig nem volt semmi, ami akár katonai, akár más hasonló szempontból érdekes volna. Mindössze annyit közöltek velünk, hogy értenek a rádiócsillagászathoz, szeretik a prímszámokat, és vissza tudják küldeni nekünk az első tévéadásunkat. Mindezt nyugodtan megtudhatja bármely más ország is, semmi baj nem lehet belőle. És ne feledjük: ez a háromperces, egyre ismétlődő Hitler-klip minden országban fogható lenne. Csak ők még nem jöttek rá, hogyan. Nagyon valószínű azonban, hogy hamarosan valaki másnak is, az oroszoknak, a németeknek vagy bárkinek eszébe jut ez a polarizációs modulálás. Nekem, elnökasszony, személy szerint az a véleményem, nem tudom, egyetért-e velem az államvezetés, hogy jobb, ha mi hozzuk a világ tudomására, mint ha azzal vádolnak, hogy el akarunk titkolni előlük valamit. Ha a helyzet marad úgy, ahogy most van — ha nem jön be valami alapvető változás —, megfontolhatjuk, hogy közöljük a nyilvánossággal, esetleg azt is, hogy levetítjük a háromperces filmet.
Sajnos, a német archívumokban nem találtunk semmit arról, hogy mi volt az eredeti közvetítésben. Nem lehetünk benne tökéletesen biztosak, hogy a vegaiak nem változtattak rajta, mielőtt visszaküldték. Annyi bizonyos, hogy valóban Hitler az, és hogy a berlini olimpiai stadionnak az a része, amely a filmen látható, tökéletesen megfelel annak, amilyen 1936-ban volt. De hogy abban a pillanatban Hitler nem épp a bajuszát vakargatta-e, hanem tényleg mosolygott, ahogyan a film mutatja, ennek megállapítására semmilyen mód nincs.
Megérkezett Ellie, kicsit kifulladva, vele jött Valerian is. Hátrább, a fal melletti székekre akartak leülni, de der Heer észrevette őket, és felhívta rájuk az elnök figyelmét.
— Arrow-izé-way doktor? Örömmel látom, hogy épségben megérkeztek. Legelőször is hadd gratuláljak a felfedezéséhez! Nagyszerű! Bocsánat, Marvin…
— Én befejeztem, elnökasszony.
— Köszönöm. Arroway doktor, úgy tudom, újabb hírei vannak. Lenne szíves beszámolni róluk?
— Elnézést a késésért, elnökasszony, de alighanem épp most ütöttük meg a kozmikus főnyereményt. Mi… a helyzet… Megpróbálom másként megvilágítani. Régen, több ezer évvel ezelőtt, amikor a pergamen ritka kincs volt, az emberek egyszerűen már korábban teleírt pergamenekre írtak új szöveget. Az ily módon létrejött, kettős szövegű pergament úgy hívjuk: palimpszeszt. A látható írás alatt korábbi, majd az alatt még régebbi írás található rajta. Ez a Vegáról érkező adás nagyon erős, igen. Ahogyan már tudja, a prímszámok “alatt”, olyan módon, amit polarizációs modulálásnak nevezünk, ott van ez a kétes értékű Hitler-ügy. De a prímszámsor és az alatta levő, visszasugárzott olimpiai közvetítés alatt meg egy elképesztően terjedelmes üzenetet fedeztünk fel most — legalábbis meglehetősen biztos, hogy ilyen üzenetről van szó. Amennyire képesek vagyunk megállapítani, egész idő alatt ott is volt. De csak most fedeztük fel. Gyengébb a figyelemfelhívó jelnél, mégis különös, hogy eddig nem vettük észre.
— És hogy szól az az üzenet? — kérdezte az elnök. — Mi van benne?
— Halvány fogalmunk sincs róla, elnökasszony. Washingtoni idő szerint ma hajnalban botlott belé az Argus néhány munkatársa. Egész éjszaka dolgoztunk, hogy megfejtsük.
— Nyilvános telefonvonalon? — kérdezte Kitz.
— A szokásos kereskedelmi rejtjelezéssel — Ellie egy pillanatra zavarba jött. Kinyitotta a faxtáskát, átlátszó nyomatot kapott ki belőle, és egy vetítőberendezéssel kivetítette egy képernyőre.
— Itt látható minden, amire eddig sikerült rájönnünk: körülbelül ezerbites információblokk érkezik. Szünet, aztán a blokk bitről bitre pontosan megismétlődik. Megint szünet, aztán kapjuk a következő blokkot. Az is megismétlődik. Talán azért ismétlik, hogy az átviteli hibákat lehetőleg kizárják. Alighanem nagyon fontos számukra, hogy bármit is akarjanak tudatni velünk, pontosan foghassuk. Namármost, nevezzük ezeket az információs blokkokat egy-egy oldalnak. Az Argus naponta néhány tucatot fog belőlük. De nem tudjuk, mi van bennük. Nem olyan egyszerű képkódok, amilyen az olimpiai közvetítés. Sokkal mélyebb, sokkal több közlést tartalmaznak. Úgy tűnik, most már ők informálnak bennünket magukról. Az egyetlen fogódzónk e pillanatban, hogy úgy látszik, az oldalak számozottak. Minden oldal egy bináris számmal kezdődik. Látják ezt itt? És mindig, amikor egy újabb, azonos oldalpár jelenik meg, azt a számsorrendben következő szám jelöli. Most épp a… 10 413. oldalon vagyunk. Ha visszaszámoljuk, az adás valamikor három hónappal ezelőtt kezdődhetett. Szerencsénk van, hogy viszonylag gyorsan elkaptuk.
— Na ugye, hogy igazam volt? — suttogta Kitz az asztal fölött áthajolva der Heernek. — Vagy maga szívesen venné, ha a japánok vagy a kínaiak, vagy az oroszok tudomást szereznének erről az üzenetről?
— Könnyű lesz megfejteni? — az elnök hangja elnyomta a suttogást.
— Minden tőlünk telhetőt el fogunk követni. És talán jó volna, ha a Nemzetbiztonsági Tanács is besegítene. De ha nem jön a Vegáról valamilyen világos útbaigazítás, attól tartok, nem sokra megyünk. Az üzenet nyelvezete egészen biztosan nem angol, nem is német, egyetlen európai nyelv sem. Csak abban reménykedhetünk, hogy az üzenet egyszer, talán a 20 000-ik, talán a 30 000-ik oldallal véget ér, aztán rögtön újrakezdik megint, és akkor pótolhatjuk a hiányzó részeit. Az is lehet, hogy még mielőtt végigadnák az üzenetet, jön valamilyen használati utasítás, hogyan értelmezhetjük.
— Ha megengedi, elnökasszony…
— Elnökasszony, ez az úr dr. Peter Valerian, a Kaliforniai Technikai Intézettől, a terület egyik úttörő kutatója.
— Kérem, folytassa, Valerian doktor.
— Ezt az adást szándékosan sugározzák nekünk. Tudják, hogy itt vagyunk. Az elkapott 1936-os adás révén van már elképzelésük, hol tart nálunk a technika, mennyit okosodtunk. Nem vállalták volna a nehézségeket, ha nem az lenne a szándékuk, hogy megértsük az Üzenetet. Valahol benne van a kulcs, amely hozzásegít bennünket, hogy megérthessük. Csupán összegeznünk és nagyon alaposan elemeznünk kell az összes rendelkezésünkre álló adatot.
— Mégis, mit gondol, mi lehet az Üzenetben?
— Elképzelni sem tudom, elnökasszony. Én is csak azt ismételhetem, amit Arroway doktor mondott. Az Üzenet nagyon bonyolult, összetett. A küldőknek nagyon fontos, hogy megkapjuk. Talán ez az egész a Galaktikus Enciklopédia egy vékonyka kötete. A Vega csillag körülbelül háromszor masszívabb a Napnál, és vagy ötvenszer fényesebb. Mivel ilyen nagy mértékben használja el nukleáris tüzelőanyagát, élettartama sokkal rövidebb a mi Napunkénál…
— Ez az. Lehet, hogy baj van a Vegával — vágott közbe a Hírszerzőközpont igazgatója. — Talán pusztulóban van a bolygójuk. Talán azt szeretnék, ha valaki tudomást szerezne a civilizációjukról, mielőtt eltűnik.
— Vagy esetleg azt keresik — vetette fel Kitz —, hová lehetne átköltözködni, és a Föld nagyon megfelelne nekik. Talán nem is véletlen, hogy pont Adolf Hitler képét sugározzák vissza.
— Hagyják abba — szólalt meg Ellie. — Rengeteg minden lehetséges, de nem minden. Az üzenő civilizációnak semmilyen módja nincs megtudni, megkaptuk-e az Üzenetet, még kevésbé azt, hogy jutunk-e valamire a megfejtésével. Ha fenyegetőnek találjuk, nem vagyunk kötelesek válaszolni rá. De még ha válaszolnánk is, újabb huszonhat évnek kellene eltelnie, mire megkapnák a választ, majd további huszonhatnak ahhoz, hogy az ő válaszuk elérjen bennünket. A fény gyorsan terjed, de a fénysebesség sem végtelen. Biztonságos távolságban vagyunk a Vegától. És ha az újabb Üzenettel kapcsolatosan aggályaink támadnának, évtizedek állnak rendelkezésünkre, hogy eldöntsük, mitévők legyünk. Nem kell rögtön pánikba esni. Az utolsó szavakat erős nyomatékkal ejtette ki, közben kedvesen rámosolygott Kitzre.
— Nem vonom kétségbe, amit mond, Arroway doktor — felelte az elnök. — De az események gyorsan peregnek. Átkozottul gyorsan. És túl sok a ha, meg a talán. Közölni kellene valamit most már a nyilvánossággal is, eddig még említést sem tettem róla. Még a prímszámokról sem, nemhogy arról a Hitler-szemétről. Most meg döntenünk kell a “könyvről”, amit maga szerint sugároznak nekünk. És mivel maguk tudósok nem szeretnek nyilatkozni, mindenféle hírek kelnek lábra. Hol az a dosszié, Phyllis? Tessék, nézzék ezeket az újságcímeket!
A kinyújtott kezében lobogtatott újságkivágások kisebb eltérésekkel mind ugyanazt adták hírül, a szokott firkász-stílusban: “Az űrdoki szerint szörnyek rádióznak velünk”, “Csillagász-távirat értelmes földönkívülieket sejtet”, “Égi hangok?” és “Idegenek! Jönnek az idegenek!”. Az elnök elengedte a papírfecniket, lehullottak a padlóra.
— Legalább a Hitler-sztorit nem szagolták még ki. Már várom, hogy ilyen címeket olvassunk: “Az USA szerint Hitler él és virul az űrben”. Vagy még rosszabbakat. Sokkal rosszabbakat. Szerintem jobb, ha most abbahagyjuk az értekezletet, és később majd újra összejövünk.
— Ha megengedi, elnökasszony — der Heer láthatóan nem szívesen vágott közbe. — Elnézését kérem, de van néhány nemzetközi vonatkozása a dolognak, amelyeket szerintem most kell megbeszélnünk.
Az elnök megadóan sóhajtott, mire der Heer folytatta: — Kérem, Arroway doktor, ítélje meg, helyesen látom-e. A Vega csillag nap nap után felkel az új-mexikói puszta felett, és ekkor maga megkapja ennek a komplex adásnak — vagy minek nevezzük — azt az oldalát vagy mit, amit abban a pillanatban éppen sugároznak a Földre. Aztán, vagy nyolc órával később a csillag lenyugszik. Eddig stimmel? Jó. Másnap keleten a csillag megint felkel, de a lenyugvása és újra felkelte között eltelt idő alatt, amíg nem láthatta, maga néhány oldalt nem foghatott, kimaradtak. Így van? Mintha a harmincadiktól az ötvenedikig, aztán a nyolcvanadiktól a századik oldalig kapná az anyagot. Bármilyen türelmesen figyelünk is, rengeteg információt elszalasztunk. Fehér foltok maradnak, még ha az adást megismétlik, akkor is.
— Pontosan így van. — Ellie felállt és egy hatalmas földgömbhöz lépett. A Fehér Ház láthatóan nem értett egyet azzal, hogy a Föld tengelye ferde lenne; ezé a földgömbé mindenesetre kifejezetten függőleges volt. Ellie könnyedén pördített rajta egyet. — A Föld forog. Ha el akarjuk kerülni a vételi szüneteket, egy csomó rádióteleszkópot kell elhelyeznünk sok hosszúsági körön. Ha bármelyik ország csak a saját területén veszi az adást, hol tudja fogni, hol nem — lehet, hogy épp a legérdekesebb résznél szakad meg. Ez ugyanaz a probléma, amivel az amerikai bolygóközi űrjárművek is szembesülni kényszerülnek. Ha elhaladnak egy bolygó mellett, visszasugározzák a Földre, amit észlelnek, de lehet, hogy abban a pillanatban az Egyesült Államok épp a Föld túlsó felén van. Ezért a NASA három, a Föld körül a hosszúság mentén egymástól egyenlő távolságra levő rádió-nyomkövető állomást létesített. Évtizedeken át kitűnően beváltak. Csakhogy… — Ellie elhallgatott, a tekintete a NASA vezetőjéét, P. L. Garnsonét kereste. A sovány, halvány arcú, barátságos külsejű férfi szeme megrebbent.
— Aha, köszönöm. Igen. A rendszer neve Mélyűrkutató-hálózat, és nagyon büszkék vagyunk rá. A Mojave-sivatagban, Spanyolországban és Ausztráliában vannak az állomásaink. Nem bővelkedünk anyagiakban, de ha kapunk némi segítséget, biztos vagyok benne, hogy fejleszteni tudjuk a dolgot.
— Spanyolországban és Ausztráliában? — kérdezte az elnök.
— Ha kizárólag tudományos kutatómunkáról van szó — mondta a külügyminiszter —, biztosan nem lesz probléma. Hanem, ha politikai felhangja is van, akkor rázósabb lehet a dolog.
Amerika kapcsolatai épp az utóbbi időben mindkét országgal hűvösebbekké váltak.
— Márpedig, semmi kétség, vannak politikai felhangok — felelte az elnök kissé zsémbesen.
— De hát nem vagyunk a Föld felszínéhez kötve — avatkozott be a légierő egyik tábornoka. — Ráállhatunk a forgási periódusra. Nem kell hozzá más, csak egy nagy rádióteleszkóp Föld körüli pályán.
— Na jó — az elnök kutatóan végignézett az asztal körül ülőkön. És van ilyen rádióteleszkópunk? Mennyi időbe kerül följuttatni? Ki tudja megmondani? Garrison doktor?
— Hát, nem, elnökasszony. A NASA a legutóbbi három évben újra és újra felvetette a Maxwell Obszervatórium kérdését, de az OMB mindannyiszor kihúzta a költségvetésből. Természetesen részletesen kidolgozott tervünk van rá, de évek kellenek hozzá — legalább három év —, mire fel tudnánk bocsátani. És emlékeztetni szeretnék rá, hogy tavaly őszig az oroszoknak egy milliméteres és a milliméternél rövidebb hullámhosszú teleszkópja működött Föld körüli pályán. Nem tudjuk, mi romlott el benne, de egyszerűbb lenne, ha ők felküldenének pár űrhajóst, hogy javítsák meg, mint hogy mi egy újat építsünk és állítsunk pályára.
— Szóval így állunk? — kérdezte az elnök. — A NASA-nak tehát csak a szokásos teleszkópjai vannak az űrben, óriás rádióteleszkópja nincs. Semmi használható nincs fönt? Mi a helyzet a hírszerzéssel? A Nemzetbiztonsági Ügynökséggel? Senkinek nincs semmije?
— Kérem, figyeljenek, megpróbálom megvilágítani — szólalt meg der Heer. — Ez egy nagyon erős adás, és nagyon sok frekvencián fogható. Az után, hogy a Vega az Egyesült Államok fölött lenyugszik, féltucat más ország rádióteleszkópjai fogják és rögzítik a jeleket. Nincsenek úgy felkészülve, mint az Argus-projekt, ezért valószínűleg még nem jöttek rá a polarizációs modulálásra. Ha megvárjuk, amíg nálunk elkészül egy űr-rádióteleszkóp és fellőhetjük, addigra az adás esetleg rég véget ér, eltűnik mindörökre. Nem az következik-e mindebből, Arroway doktor, hogy sürgősen meg kell kezdenünk az együttműködést a többiekkel?
— Véleményem szerint egyetlen ország sem képes egyedül megbirkózni ezzel a feladattal. Sokuk részvételére van szükség, végig a Föld hosszúsági körei mentén. Be kell kapcsolódniuk az összes nagy rádiócsillagászati létesítményeknek — Ausztrália, Kína, India, a Szovjetunió, a Közép-Kelet és Nyugat-Európa minden nagy rádióteleszkópjának. Felelőtlenség lenne belenyugodni, hogy a hálózatban hézagok maradnak, mert előfordulhat, hogy az Üzenet lényeges részei akkor érkeznek, amikor éppen egyetlen teleszkóp sem irányul a Vegára. Tennünk kell valamit a Csendes-óceán keleti részén, Hawaii és Ausztrália között, és esetleg a Csendes-óceán középső részén is.
— Hát, ami azt illeti — mondta a Hírszerzőközpont igazgatója vonakodva —, a szovjeteknek van néhány műholdkövető hajójuk, a Keldis akadémikus például, vagy a Nyegyelin marsall. Ha meg tudunk egyezni velük, ők állomásoztathatnának hajókat az Atlanti— és a Csendes-óceánon, és ezáltal kitölthetnénk a hézagokat.
Ellie válaszolni akart, de az elnök megelőzte.
— Na jó, Ken. Lehet, hogy igaza van. De megint csak azt mondom, túl gyors nekem ez az egész. Most más dolgokkal kell foglalkoznom. Hálás lennék, ha a Hírszerzőközpont igazgatója meg a nemzetbiztonságiak holnapra megvizsgálnák, van-e egyéb lehetőségünk, mint hogy együttműködjünk más országokkal — mindenekelőtt olyanokkal, akik nem ellenségeink. Kérem a külügyminisztert, hogy a tudósokkal együtt állítsa össze azoknak az országoknak és személyeknek a listáját, akikhez — ha a közös munka mellett döntünk — fordulnunk kell, és tekintsék át ezeknek a lépéseknek az esetleges következményeit is. És az Isten szerelmére — a tekintete végigfutott a hosszú asztal körül ülőkön —, fogják be a szájukat! Egy hangot se az egészről. Ez önre is vonatkozik, Arroway doktor! Van már így is bajunk elég.