Semmiféle hitelt nem szabad adni az olyan véleményeknek… amelyek szerint a démonok küldöncök és közvetítők lennének az istenek és az emberek között, ők juttatnák el a kéréseinket az istenekhez és hoznának tőlük segítséget nekünk. Éppen ellenkezőleg, olyan szellemeknek kell tekintenünk őket, akiknek feltett szándéka a bajkeverés, idegen tőlük minden, ami jó és helyes, pöffeszkedők, irigykedők, agyafúrt csalók…
Krisztus megjövendölte, hogy eljő az Eretnekség; de hogy a régiek megszűnnének, arról nem szól jóslat.
Ellie úgy tervezte, hogy ő megy be Vaygay-ért a Thunderbirddel az Albuquerque-i repülőtérre, a szovjet küldöttség többi tagját meg az Argus többi kocsiján hozzák el az Argus-telepre. Kifejezetten élvezte volna a száguldást a hűvös hajnalban, lehet, hogy megint ott lett volna az út mentén a nyuszi-díszőrség is. És úgy gondolta, visszafelé hosszú, beható magánbeszélgetést folytat majd Vaygay-jel. De az új biztonságiak megvétózták az ötletet. A média szagot kapott, és az elnöknek a két héttel ezelőtt tartott sajtókonferenciáját lezáró józanul szűkszavú közleménye nyomán is óriási tömegek özönlötték el az eddig elhagyatott környéket. Erőszakos cselekedetre kerülhet sor, magyarázták Ellie-nek a biztonságiak. Mostantól csak kormányzati kocsival közlekedhet, diszkrét fegyveres őrséggel. A rövid kocsioszlop olyan józanul mértéktartó sebességgel araszolt Albuquerque felé, hogy Ellie azon kapta magát, a jobb lába ösztönösen tapos egy nem létező gázpedált a gumiszőnyegen.
Jó lesz együtt tölteni megint egy kis időt Vaygay-jel. Utoljára három éve, Moszkvában találkoztak, azoknak az időszakoknak egyikében, amikor a tudóst nem engedték nyugatra. A külföldi utazások engedélyezése az évtizedek során a politikai helyzet és Vaygay kiszámíthatalan magatartása szerint változott. Volt úgy, hogy valamilyen kisebb politikai provokáció felbosszantotta, képtelen volt véka alá rejteni a véleményét, mire megtagadták tőle a kiutazást. De aztán hamarosan mégis kapott útlevelet, mert nem találtak hozzá hasonló kiváló tudóst egy tudományos küldöttség vezetésére. Az egész világról dőltek hozzá a meghívások konferenciákat, előadásokat tartani, szemináriumokat, kollokviumokat, nemzetközi bizottságokat vezetni. Mint fizikai Nobel-díjas és mint a Szovjet Tudományos Akadémia rendes tagja, kicsit szabadabban viselkedhetett másoknál. De gyakran úgy tűnt, a végsőkig feszíti a rendszer ortodoxiájának határait és türelmét.
Igazi neve Vaszilij Gregorovics Lunacsarszkij volt, de a fizikusok apai és keresztneve kezdőbetűiről világszerte csak Vaygay-nek hivták. Ellie is, más nyugatiak is értetlenkedve nézték a Vaygay-t a szovjet rendszerhez fűző változó és ambivalens kapcsolatot. A tudós távoli rokona volt Anatolij Vasziljevics Lunacsarszkijnak, Gorkij, Lenin és Trockij egykori bolsevista elvtársának. Az a Lunacsarszkij később nevelésügyi népbiztosként, majd a Szovjetunió spanyolországi nagyköveteként szolgált, 1933-ban bekövetkezett haláláig. Vaygay édesanyja zsidó volt. Suttogták, hogy Vaygay részt vett a szovjet nukleáris fegyverek kidolgozásában, bár túl fiatal volt ahhoz, hogy annak idején valamilyen jelentősebb szerepe lehetett volna az első szovjet termonukleáris robbantásban.
A vezetése alatt álló intézetben értékes munkaerők dolgoztak, és az intézet felszereltsége is jó volt. Figyelemre méltó tudományos eredményeket mutattak fel, amelyeknek köszönhetően az állambiztonsági rendőrség fel-felfigyelt rájuk. A kiutazási engedélyek árapályának ellenére Vaygay rendszeresen megjelent a nagyobb nemzetközi konferenciákon.
Ellie hallott róla, hogy Vaygay az 1960-as években meglátogatta Berkeley-ben a Kalifornia Egyetemet, és el volt ragadtatva az olcsó kitűzőkre nyomott tiszteletlen, trágár és felháborító politikai szlogenektől. Az ember, idézte fel magában Ellie kis nosztalgiával, első látásra fel tudja mérni belőlük, hogy kinek mi a legégetőbb szociális ki-fogása. A Szovjetunióban is népszerűek a kitűzők, rengeteget el is adnak belőlük, de azokon a Dinamó futballcsapatot vagy a Holdon elsőként leszállt űrjárművek, a Luna-széria valamelyik szerkezetét dicsőítették. A Berkeley-i kitűzők mások voltak. Vaygay többtucatnyit összevásárolt belőlük, de volt egy kedvence, azt viselte. Akkora volt, mint a tenyere, és ez állt rajta: “Könyörögj szexért!” Hordta a tudományos rendezvényeken is. Amikor megkérdezték tőle, tulajdonképpen mit akar vele, azt felelte: — Az önök országában a mondás csak egyféle értelmű felszólítás. Nálunk két, egymástól független értelme van. A további faggatózásra annyit mondott csupán, hogy az ő híres bolsevik rokona írt egy könyvet arról, mi a szerepe a vallásnak a Szovjetunióban. Vaygay angol tudása azóta nagyon sokat javult — sokkal többet, mint Ellie orosz tudása —, sajnos azonban ma már kevesebb a lelkesedés benne, hogy szemtelenül követelődző kitűzőket viseljen.
Megérkeztek az albuquerque-i repülőtérre, ahol megtudták, hogy, csodák csodája, a menetrendszerű New York-i járat, a szovjet küldöttséggel a fedélzetén félórával korábban megérkezett. Ellie a repülőtér egyik szuvenírboltja előtt bukkant Vaygay-re, éppen valami mütyürre alkudozott. Megláthatta Ellie-t a szeme sarkából, mert anélkül, hogy ránézett volna, figyelmeztetően felemelte az ujját: — Egy pillanat, Arroway. Tizenkilenc kilencvenöt? — Az utóbbi mondat a lezseren unott eladónak szólt. — Tegnap New Yorkban tizenhét ötvenért láttam ugyanezt a paklit. — Ellie közelebb lépett. Vaygay holografikus kártyákat rakosgatott szét, mindkét nembeli pucér testeket ábrázoltak olyan pozitúrákban, amelyek manapság már csupán nem igazán tetszetőseknek számítanak, ám az előző generáció botrányosnak nevezte volna őket. Az eladó bizonytalanul össze akarta söpörni a kártyákat, Vaygay viszont igyekezett minél jobban szétteríteni őket a pulton. Vaygay bizonyult ügyesebbnek. — Sajnálom, uram, nem én szabom az árakat. Én csak eladó vagyok — mentegetődzött a férfi.
— Látja, hát ezek a tervgazdaság fogyatékosságai — mondta Vaygay, miközben átnyújtott egy húszdollárost az eladónak. — Egy valódi szabadvállalkozó-rendszerben tizenöt dollárért megkaptam volna. Lehet, hogy tizenkettő kilencvenötért is. Ne nézzen így rám, Ellie. Nem magamnak veszem. Ez itt a dzsókerekkel együtt negyvennégy kártyalap. Pontosan ugyanennyi munkatársam fog örülni a kedves ajándéknak az intézetben.
Ellie mosolyogva belekarolt. — Örülök, hogy megint látom, Vaygay.
— Ritka öröm, kedvesem.
Útban Soccorróba, hallgatólagos megegyezéssel csupán udvarias csevelyt folytattak. Valerian és a sofőr, az új biztonságiak egyike ültek elöl. Az amúgy sem bőbeszédű Peter az ülésében hátradőlve szótlanul hallgatta a beszélgetésüket, amelyben csak futólag érintették azt a témát, amelynek a megtárgyalására a szovjet küldöttek érkeztek: a palimpszeszt harmadik rétegét, a mindannyiuk számára jött, még megfejtetlen Üzenetet. Az Egyesült Államok kormánya, többé-kevésbé vonakodva végül is belátta, hogy a szovjet részvétel alapvetően fontos. Annál is inkább, mert a Vegáról érkezett jelek olyan erősek voltak, hogy még kis teljesítményű rádióteleszkópok is felfedezhették őket. A Szovjetunió már évekkel ezelőtt 9000 kilométer hosszan telerakta az eurázsiai tájat kis teleszkópokkal, nemrég pedig Szamarkand közelében létesítettek egy nagyobb rádió-megfigyelőállomást. Ezenkívül az Atlanti— és a Csendes-óceánon műholdkövető hajóik járőröztek.
A szovjet észlelések jó része pontos volt, mert japán, kínai, indiai és iraki obszervatóriumok ugyanúgy fogták a jeleket. Most már a világ minden valamirevaló rádióteleszkópja, amelynek rálátása volt a Vegára, figyelte az adást. Angliában, Franciaországban, Hollandiában, Svédországban, Németországban, Csehszlovákiában, Kanadában, Venezuelában és Ausztráliában követték a csillagászok a Vegát felkeltétől lenyugtáig, fogták az Üzenet egyes részeit. Voltak gyenge teljesítményű obszervatóriumok, amelyek műszereivel még az egyes impulzusokat sem lehetett megkülönböztetni, csupán valami rádiózörejt fogtak. Ez mind egy-egy mozaikdarabja volt a rejtvénynek, hiszen, ahogyan azt Ellie Kitznek mondta, a Föld forog. Minden országban megpróbálkoztak az impulzusok értelmezésével. De nehéz diónak bizonyult. Még azt sem tudta megmondani senki, képekben vagy szimbólumokban érkezik-e az Üzenet.
Az újságok már alig írtak másról. Újra meg újra megcsámcsogták azt a kevés tényt — a prímszámokat, az olimpiai közvetítést, egy összetett, bonyolult üzenet létezését —, ami rendelkezésükre állt. Egész bolygónkon alig akadt már valaki, aki ne hallott volna a Vegáról érkező Üzenetről.
Mire visszaértek az Argus-telepre, a környéket már ellepték a parkoló autók, lakókocsik, sátrak és rengeteg ember nyüzsgött közöttük. Éjszaka az egykor oly elhagyatott San Augustin-fennsíkot tábortüzek tucatjai borították fényárba. Az országút mentén táborozók legkevésbé sem a jómódúak közül kerültek ki. Ellie-nek feltűnt két fiatal házaspár. A férfiak trikóban, szakadt farmerben voltak, kissé lötyögve jártak, ahogyan azt iskoláskorukban a szüleiktől ellesték, élénk beszélgetésbe merültek. Az egyikük viharvert gyerekkocsit tolt, vidámképű, kétéves forma fiúcska ült benne. A férfiak mögött két asszony jött, az egyikük kezében egy még épp csak botladozó apróság kis praclija, a másik erősen tolatott, látszott rajta, hogy egy-két hónap múlva újabb élet kezdődik majd kétes bolygónkon.
Voltak itt Taosz környéki elkülönített közösségekben élő misztikusok, akik szentségként pszilobicint fogyasztanak, és albuquerque-i apácák, akik ugyanerre etanolt használnak. Voltak cserzett bőrű férfiak, ezer ránccal a szemük körül, láthatóan egész életüket a szabadban töltötték, meg sápadt könyvmolyok a tucsoni Arizona Egyetemről. Volt, aki selyem nyakkendőt viselt, de volt, akinek olyan ezüst madzag csillogott a nyakában, amilyeneket — a fehérek és az őslakosok közti egykori, az utóbbiakat kifosztó kereskedés kis viszonzásaképpen — vállalkozó kedvű navajók kínáltak csillagászati áron. A Davis-Monthan légitámaszpontról jött szabadságos katonák rágták a bagót és a gumit. Az az elegáns ősz úr a 900 dolláros öltönyben és hozzáillő színű Stetson-kalapban feltehetően földbirtokos. Jöttek ide emberek barakkokból és felhőkarcolókból, meg viskókban, menhelyeken, parkolókban éjszakázó hajléktalanok is. Jöttek azért, mert úgysem volt más dolguk, de azért is, hogy majd elmesélhessék az unokáiknak: itt voltak. Egyesek kudarcért drukkoltak, mások csodát vártak. Lelkesítő, jókedvű, eksztatikus, sürgető kiáltások harsantak a ragyogó délutáni napfényben. Alig néhány fej fordult az elhaladó autóoszlop felé. Minden kocsin ott virított pedig: AZ EGYESÜLT ÁLLAMOK KORMÁNYÁNAK GÉPKOCSIPARKJA.
Amint a 101-es teleszkóp melletti, új főkapu felé hajtottak, Ellie megpillantott egy fiatalembert. Hevenyészett emelvényen állt, eléggé szép számú tömeghez beszélt. A trikóján a Földet égi villámok sújtották, hasonló trikót viseltek többen is a tömegben. Amikor behajtottak a kapun, Ellie kérésére a kocsi lehúzódott az út mellé, és megállt. Leengedték az ablakot és hallgatták, miről beszél a fiú. Háttal állt nekik, ők a hallgatóságra láttak. Az arcokból ítélve elragadja őket a szónok, gondolta Ellie.
A fiatalember a szónoklata közepén tartott. — …, mások meg azt mondják, hogy a tudósok lepaktáltak az Ördöggel, eladták neki a lelküket. Ezekben a teleszkópokban, mindegyikben, értékes drágakövek vannak elrejtve. — A 101-es teleszkóp felé intett. — Ezt még maguk a tudósok is elismerik. Azt mondják, ez az Ördög részesedése az üzletből.
— Vallási huliganizmus — morogta Lunacsarszkij sötéten, és türelmetlenül fürkészte az utat előttük.
— Ne, ne menjünk még — kérte Ellie, kíváncsi kis mosollyal.
— Vannak olyan emberek — vallásos, istenfélő népek —, akik szerint ez az Üzenet az űrből jön, ártalmas lényektől, idegenektől, akik ártani akarnak nekünk, akik az emberiség ellenségei. — Az utolsó szavakat már harsogta, aztán kis hatásszünetet tartott. — De annyi bizonyos, hogy mindannyiótoknak elege van már a hamisságból, ennek a társadalomnak a rothadásából, amelyet az esztelen, gátlástalan, istentelen technika zúdított ránk. Én nem tudhatom, kinek van igaza. Én nem tudom nektek megmondani, mi ez az Üzenet és kitől jön. Magam is tele vagyok kételkedéssel. De azt tudom, hogy a tudósok meg a politikusok meg a bürokraták etetnek. Nem mondanak el nekünk mindent. Mint mindig, most is átvágnak bennünket. Isten a tudója, már túl régóta hallgatjuk a hazugságaikat, tűrjük a hamisságukat.
Ellie meglepetésére a tömeg helyeslően felmorajlott. A szónok olyan elégedetlenségre tapintott rá, amelyet ő csak halványan sejtett.
— A tudósok nem hisznek benne, hogy Isten gyermekei vagyunk. Ők azt állítják, a majmoktól származunk. Kommunisták vannak köztük, jól ismerjük őket. Azt akarjátok, hogy az ilyen emberek döntsék el a világ sorsát?
A tömeg dörgő “Nem!”-mel felelt.
— Azt akarjátok, hogy hitetlenek bandája szóljon Istennel? “Nem!” — dörgött megint a válasz.
— Vagy netán az Ördög? Eladják a jövőnket holmi más világból érkezett szörnyeknek. Fivéreim, nővéreim, ez a hely a Gonosz tanyája!
Ellie azt hitte, a szónok nem vette észre, hogy ők is hallgatják. De most feléjük fordult, és a drótkerítésen túl
a kocsioszlopra mutatott. — Ezek nem szólhatnak a mi nevünkben! Nem képviselhetnek bennünket! Nincs joguk a mi nevünkben tárgyalni!
A tömegben mozgolódás támadt. Valerian és a sofőr megrettentek. Mivel a motorok jártak, nekilódultak, és egy perc múlva már az Árgusnak még jó néhány mérföldnyire levő központi épülete felé száguldottak a pusztában. De Ellie még tisztán értette a szónoknak a tömeg zúgását és a gumik süvítését túlharsogó hangját.
— Megállítjuk a Gonoszt, esküszöm!