(1976)
„Maska”
Wydawnictwo Lyterackie Karków, 1976
Murányi Beatrix fordítása
Európa Könyvkiadó, 1980
Kezdetben volt a sötétség és a hideg láng és a szüntelen dübörgés, hosszú szikrafüzérekben kormosfekete, ízeit kampók adogattak tovább, csúszó-mászó fémkígyók lapos pofája nyúlkált felém, s minden érintésük villámcsapásszerű, éles és majdnem kéjes borzongást fakasztott.
Kerek lencsék mögül mélységes mély, mozdulatlan pillantás fúródott belém, és eltávolodott, vagy tán inkább én siklottam tovább, a következő tekintet elé, amely zsibbasztóan méltóságos és félelmetes volt. Nem tudom, meddig vándoroltam így, hanyatt fekvő tárgyként, de haladtomban növekedtem és megismertem magam, kitapasztaltam önnön határaimat, és eljött a perc, amikor már pontosan érzékeltem a formámat, és felismertem minden helyet, ahol megálltam. Ott kezdődött a világ, a dübörgő, lángoló, sötét, aztán megszűnt a mozgás, és a vékony, ízeit lábú fogók, melyek egymásnak adogattak, könnyedén fölemeltek, továbbadtak markos harapófogóknak, szikraesőt okádó, lapos szájak elé csúsztattak, majd eltűntek, s én még tárgyként, tehetetlenül feküdtem, noha már mozgásra képesen, de jól tudva, hogy még nincs itt az ideje, s amint dermedten, ferdén várakoztam — mert lejtőn nyugodtam ekkor —, hirtelen átjárt, megfeszített az utolsó áram, a lélek nélküli lehelet, a vibráló csók, s ez volt a jel, hogy felszökkenjek, és bemásszam a fénytelen, kerek nyílásba, és immár minden sürgetés nélkül érintettem a hideg, sima, homorú lemezeket, hogy kőnehéz megkönnyebbüléssel elpihenjek rajtuk. De lehet, hogy mindezt csak álmodtam…
Felébredésemről semmit sem tudok, érthetetlen neszekre emlékszem, hűvös félhomályra és benne magamra, tágas fénnyel nyílt meg előttem a világ, saínekre töredezett csillogással, és emlékszem még arra is, mennyi álmélkodás volt a mozdulatomban, midőn átléptem a küszöböt. Erős fények ömlöttek fentről a függőleges idomok tarka zűrzavarára, láttam gömbjeiket, víztől csillogó, felém forgó gombjaikat, a mindent betöltő zsivaj elhalt, és a hirtelen csendben én, a nem nélküli tárgy, még egy kicsiny lépést tettem.
Ekkor megpattant bennem egy vékonyka húr, pendülését nem hallottam, csak sejtettem, és hirtelen megéreztem, hogy nő vagyok. Olyan hevesen öntött el ez az érzés, hogy megszédültem, és behunytam a szemem. És amint ott álltam behunyt szemmel, mindenfelől rám záporoztak a szavak, mert nő voltommal együtt belém költözött a nyelv is. Kinyitottam a szemem, és mosolyogtam, és elindultam, és ruhám velem jött, méltóságosan mentem, krinolinnal övezve, nem tudtam, hová, de csak mentem, mert udvari bál volt, és iménti tévedésem emléke, mikor a fejeket gömböknek néztem, a szemeket nedves gomboknak, mulattatott, mint valami kislányos csacsiság, ezért mosolyogtam, de mosolyom csak nekem szólt. Éles hallásom messzire ért, hát felismertem a finom elismerés neszét, az urak titkolt és a hölgyek irigy kis sóhaját, honnan került ide ez a lány, őrgróf? Én csak mentem, át az óriási termen, pókkristályok alatt, a mennyezeti hálóból rózsaszirmok hullottak, néztem magam a kifestett női arcokra kúszó ellenszenvben és a sudár férfiak vágyakozó szemében. Az ablakon túl a mennyezettől a parkettig éjszaka ásítozott, fáklyák égtek a parkban, és a fülkében két ablak között, egy márványszobor előtt, a többieknél alacsonyabb férfi állt, fekete és epesárga csíkos udvaroncok gyűrűjében, akik mintha feléje nyomultak volna, de nem léptek be az üres körbe, és ő volt az egyetlen, aki felém sem pillantott, mikor közeledtem. Megálltam előtte, és noha felém se nézett, ujjaim hegyével megfogtam a krinolinomat, és lesütöttem a szememet, mintha mély bókkal akarnék hódolni neki, de csak keskeny és fehér kezemre néztem, és nem tudom, miért, valahogy ijesztőnek éreztem ezt a fehérséget a krinolin kékjén. Ő pedig, ez az alacsony úr vagy főnemes, az udvaroncok gyűrűjében — mögötte sápadt lovag állt félvértben, födetlen szőke fejjel, kezében apró tor, mint egy játékszer — nem kegyeskedett rám pillantani, csak mormolt valamit unalomtól fojtott hangon, senkihez sem szólva. És én nem bókoltam neki, csak ránéztem röviden, nagyon erősen, hogy megjegyezzem az arcát, sötétferde a szájánál, mert szája sarkánál kis fehér sebhely húzza alá az unott fintort, fölittam szememmel ezt a szájat, majd sarkon fordultam, krinolinom suhogva libbent, és továbbmentem. Csak ekkor nézett rám, és pontosan éreztem futó, hideg és oly metsző pillantását, mintha arca előtt láthatatlan puska volna, és tarkómra irányulna a célgömb, az arany loknik hengerei közé, és ez volt a második kezdet. Nem akartam visszafordulni, mégis megtettein, és mélyen, nagyon mélyen bókoltam előtte, két kézzel megemelve krinolinomat, mintha a merev szoknyán át a fényes padlóba süllyednék, mert ő volt a király. Aztán lassan elmentem, azon töprengve, honnan tudom ezt ilyen jól és biztosan, és kis híján illetlenségre vetemedve, mert ha nem tudhatom, és mégis csökönyösen és feltétlenül tudom, akkor mindez álom, álmomban pedig miért ne foghatnám meg bárkinek az orrát? Kissé megijedtem, hogy nem sikerült megtennem, mintha láthatatlan korlát volna bennem. így tétováztam, öntudatlanul továbbmenve, ébrenlét és álom hiedelme között, ám eközben belém áramlott a tudás, olyasformán, mint a partra csapó hullámok, és minden hullám új ismeretet hagyott bennem, csipkefinom nemesi címeket; a terem közepén, a tűztenger hajójaként vitorlázó, csillogó-villogó kandeláber alatt már tudtam az aggodalmas művészettel karban tartott, fonnyadozó dámák minden rangját.
Már olyan sokat tudtam, mint aki felocsúdott lidérces álmából, de tétován még emlékezik rá, és az, ami hozzáférhetetlen maradt, két sötét foltként feketéllett elmémben: múltam és jelenem, mert önmagamat még mindig cseppet sem ismertem. Teljesen éreztem viszont meztelenségemet, mellem, hasam, combom, nyakam, karom, láthatatlan lábam a pompás ruha alatt, megérintettem az aranyba foglalt topázt, amely szentjánosbogárként lüktetett mellem között, éreztem az arckifejezésemet is, amely senkinek semmit nem ad, s amelyen bizonyára csodálkoznak, mert aki rám pillant, először azt hiszi, mosolygok, de ha figyelmesebben megnézi szájam, szemem, szemöldököm, észreveszi, hogy nyoma sincs ott a vidámságnak, még az udvarias kellemkedésnek sem, hát megint a szememben keresi, de az tökéletesen nyugodt, most orcáimat nézi, államon kutatja a mosolyt, de nincsenek szeleburdi gödröcskéim, orcáim simák és fehérek, állam figyelmes, néma, tárgyilagos, éppoly tökéletes, mint a nyakam, amely nem árul el semmit. A rám tekintő most öszszezavarodik, mert nem érti, miért gondolta, hogy mosolygok, és zavarától és szépségemtől elkábulva visszahúzódik a tömegbe, vagy mélyen meghajlik felém, hogy legalább ebben a mozdulatban elrejtőzhessen előlem.
Én pedig még mindig nem tudok két dolgot, noha dereng már, hogy ezek a legfontosabbak. Nem értem, miért nem nézett rám elhaladtomban a király, miért nem akart a szemembe nézni, jóllehet nem félt szépségemtől, és nem is kívánta, igen, éreztem, hogy noha becses vagyok neki, de megfogalmazhatatlan módon mintha engem magamat semmibe venne, mintha olyasvalakit látna bennem, aki nincs is itt ebben a szikrázó teremben, nem arra teremtetett, hogy táncoljon a sokszínű intarziás, tükörfényes parketten, a boltívek bronzcímerei alatt, de amikor elmentem előtte, nem támadt benne egyetlen olyan gondolat sem, amelyből kibányászhatnám a királyi akaratot, s amikor utánam küldött egy nemtörődöm, futó pillantást, de a láthatatlan puskacső mögül, még azt is megértettem, hogy nem engem vett célba sápadt szemével, amely sötét szemüveg mögé kívánkozik, mert ezek a szemek semmit sem színlelnek, nem úgy, mint a jól elrendezett arc, és úgy szürkéilenek e mozgalmas előkelőségben, mint maradék piszkos víz a mosdótálban. Nem, a szeme olyan, mint rég kidobott holmi, amit el kell rejteni, mert nem tűri a napvilágot.
Valamit talán akart tőlem, de mit? Ám nem töprenkedhettem ezen, mert mással kellett foglalkoznom, én mindenkit ismerek itt, de engem nem ismer senki. Talán csak ő: a király. Sok mindent tudtam immár magamról is, érzéseim furcsák lettek, amint meglassítottam lépteimet, a terem utolsó negyedében járva, a tarka tömegben, körülöttem merev arcok pofaszakáll ezüst zúzmarájával, meg szemcsés púder alatt izzadó, püffedt, vérmes arcok, és most folyosó nyílik az érdemrendek szalagjai és az aranysujtások között, hogy királyként vonuljak át az emberek szegélyezte keskeny ösvényen, a pillantások kantárján vezetve — de hová megyek?..
Valakihez, és ki vagyok én? Mivel gyorsan fogott az eszem, egy csapásra megértettem, milyen sajátos ellentét van az,én állapotom és e disztingvált csőcselék között, mert közülük mindegyiknek van története, családja, bizonyos fajta kitüntetése, intrikákból, csalásból szőtt nemesi levele, mindegyik a maga hitvány gőgjének hólyagját fitogtatja, tulajdon históriáját húzza maga után, mint szekér a porfelhőt a sivatagban, lépésről lépésre, én meg olyan messze vidékről jöttem, mintha nem egyetlen történetem volna, mert a sorsomat csak úgy tudnám megértetni velük, ha fokozatosan lefordítanám az itteni szokásokra, erre az idegen, noha már ismerős nyelvre, tehát csak bizonyos határig közeledhetnék az ő felfogóképességükhöz, és a választott meghatározás szerint mindig más és más lénnyé válnék a szemükben. A magam szemében is? Nem… illetve majdnem, hiszen semmi mást nem tudok, mint azt, ami a terem küszöbén belém tört, akár a víz, mikor a zúgó áradat elönti az ürességet, átszakítva az addig szilárd gátat, e tudás fölött logikusan okoskodom:
lehet-e sokfélének lenni egyszerre? Sok elhagyott múltból származni? Logikám, az emlékek maszlagából kiemelve, azt mondja: nem lehet, egy bizonyos múltamnak kell lennie, és mivel Tlenix grófnő vagyok, Zoroennay duennájá, akit a tengerentúli langodot birodalomban megfosztott szüleitől a valandok nemzetsége, mivel nem tudom megkülönböztetni a kitalálást a valóságtól, fellelni magamat a saját igazi emlékezetemben, talán mégiscsak álmodom? De valahol már rázendített a zenekar, és a bál elsodort, mint a kőgörgeteg — nem tudtam rávenni magam, hogy egy még valóságosabb ébredéskor felpattanó valóságban higgyek!
Most kellemetlenül elkábulva mentem, minden lépésemre ügyelve, mert visszatért a szédülés, amelyet vertigónak neveztem. Királynői lejtésem kis híján megbicsaklott, roppant erőfeszítéssel tartottam magam, bár erőfeszítésem láthatatlan volt, hisz éppen ez a láthatatlanság hatványozta meg, majd hirtelen támogatást éreztem messziről, egy férfi tekintetét, aki a nyitott ablak alacsony párkányán ült, komolytalanul átvetve vállán az őszesvörös, koronás oroszlánokkal hímzett brokátfüggöny csokrát, szörnyen öreg oroszlánok, mancsukban jogar és alma, mérgezett édenkerti alma. Ez az oroszlánokkal borított ember feketébe volt öltözve, gazdagon, de valami természetes hanyagsággal, amelynek semmi köze a mesterkélt nagyúri nemtörődömséghez, ez az idegen férfi nem dendi, nem arszlán, nem udvaronc vagy szépfiú, de nem is öreg, rám nézett magányából a nyüzsgő zsivajban — ugyanolyan tökéletesen egyedül volt, mint én. és körülötte azok, akik tarokkpartnereik előtt összesodort bankóval gyújtanak cigarillóra, aranydukátokat dobnak a zöld posztóra, mintha szerecsendiót vetnének a hattyúknak a tóba, azok, akik semmi ostobát vagy szégyenleteset nem tehetnek, mert személyük fényessége minden tettüket megnemesíti. A férfi sehogy sem illett ebbe a terembe, és az öntudatlan kegy, mellyel megengedte a királyi oroszlános, merev brokátnak, hogy a vállán átvetve a trón bíborának visszfényét vesse arcára, ez az engedély a legcsendesebb gúnynak hatott. Már nem egészen fiatal, egész ifjúsága ott él nem egyformán hunyorító, sötét szemében, és szótlanul hallgatja vagy nem is hallgatja a mellette álló kopasz, pocakos emberkét, aki egy túlságosan jóllakott, szelíd kutyára hasonlít. Amikor ültéből felállt, lecsúszott válláról a függöny, mintha ledobná a hamisan csillogó flittert, és szemünk erősen összekapcsolódott, de az enyém rögtön lesiklott az arcáról, mintha menekülne. Esküszöm. De szemem mélyén ott maradt az arca, mintha egy pillanatra megvakultam volna, és hallásom eltűnt, a zenekar helyett egy percig csak a szívem dobogását hallottam. Ámbár nem is tudom. Az arca, állítom, elég közönséges volt. Igaz, vonásaiban a legtisztább ész varázslatos rútságának aszimmetriája rögződött, de már belefáradhatott ebbe a túl átható és kissé önpusztító okosságába, éjszakánként biztos sokat rágódik magában, látni rajta, hogy ezt nehezen bírja, és hogy vannak órák, amikor szívesen megszabadulna az eszétől, mert nyomorékságnak érzi, nem kiváltságos adománynak, az örökös gondolkodás bizonyára gyötri, főleg mikor magányos, és ez gyakran megtörténik — mindenütt, tehát itt is. A teste pedig, illendően szabott, de nem túl szűk, jó ruhája alatt — talán megrótta és mérsékletre intette a szabót — arra kényszerített, hogy a meztelenségére gondoljak.
Elég szánalmas lehetett az a meztelenség, nem nagyszerűen férfias, daliásan izmos, duzzadó izomkígyókat, húros inakat fitogtató, hogy dülledt szemmel bámulják az aggastyánok, akik még nem mondtak le mindenről, még az ivás reményének bolondjai. Csak a feje olyan férfias és szép, a zseniális metszésű száj, a haragosan lobbanékony szemöldök, közte a mély ránc, mintha vágás választaná el a kettőt, és saját nevetségességének érzése a zsírosan fénylő, erőteljes orrban. O, nem volt ő szép férfi, és az igazat megvallva, még a rútsága sem vonzó, egyszerűen csak különös, és ha el nem zsibbadok belülről, mikor a szemünk összeütközött, bizonyára továbbmehettem volna.
Persze ha így teszek, ha sikerül kiszabadulnom a vonzásából, a kegyes király pecsétgyűrűje rezzenésével, fakó szeme villanásával, tűhegyes szembogarával eligazít, és visszamegyek, ahonnan jöttem. De akkor és ott ezt én nem tudhattam, nem értettem, hogy az, ami pillantások véletlen találkozásának látszik, ami két lény pupillájának futó rezdülése, fekete lyukacskáké a szivárványhártya közepén, hiszen végtére csak lyukacskák a két gömbölyű szervben, amely fürgén csúszkál a koponya nyílásaiban — hogy az eleve elrendeltetett, honnan is tudhattam volna?
Már továbbmentem, amikor felállt, és lerázva karjáról a brokát csücskét, mintha értésül adná, hogy a komédiának vége, utánam indult. Két lépés után megállt, mert már tudatára ébredt, milyen tolakodó ez az elszánt fellépés, milyen bambaságnak tűnhet így követni egy ismeretlen szépséget, mint falu bolondja a rezesbandát, hát megállt, s ekkor én egyik kezemet összezárva a másikkal lecsúsztattam csuk lómról a legyező pántját. Hogy leessen. Ő pedig rögtön…
Már közelről néztük egymást, a legyező gyöngyház nyele fölött. Nagyszerű és rettenetes pillanat volt, jeges marok szorította össze a gégémet, hogy ne tudjak megszólalni, éreztem, csak hörgés szakadna ki belőlem, hát biccentéssel mondtam köszönetet — és ez a gesztus majdnem ugyanolyanra sikerült, mint az előbbi, amikor félbehagytam a bókot a rám se néző király előtt.
Ő nem viszonozta főhajtásomat, mert túlságosan meglepődött és elámult azon, ami lejátszódott benne, nem ismert magára. Tudom, mert később elmondta, de ha nem vallja be, akkor is tudnám.
Szörnyen fontosnak érezte, hogy mondjon valamit, és ne viselkedjen idióta módján, pedig abban a percben bizonyára az volt, és ezt tudta.
— Kisasszony — mondta, krákogva, mint egy malac — Kisasszony, a legyezője…
Már rég kézbe vettem. Magamat is.
— Uram — feleltem, és a hangom picit fátyolos volt, de ő azt hihette, mindig ilyen, hiszen még sohasem hallotta —, leejtsem még egyszer?
És rámosolyogtam, ó, nem kacéran vagy csábítóan, nem is sugárzóan. Csak azért mosolyogtam, mert éreztem, hogy elpirulok. Ez a pír nem volt igazán az enyém, elfutotta az arcomat, rózsásra festette a fülcimpámat, ezt pontosan éreztem, de éri cseppet sem voltam zavarban, nem voltam elragadtatva, nem is csodálkoztam ezen az idegen emberen, aki végső soron egy a sok közül, akármelyik udvaronc lehetne pontosabban szólva: ehhez a piruláshoz nem volt semmi közöm, ugyanolyan eredetű volt, mint a tudás, amely belém szökött a terem küszöbén, az első lépésnél ezen a tükörfényes padlón, ez a pirulás mintha az udvari etikett része volna, azé, ami helyénvaló, akár a legyező, a krinolin, a topázok és a frizurám. Tehát hogy ezt a pirulást jelentéktelenné tegyem, hatását semlegesítsem, a téves gyanúktól magamat megvédjem, nem is őrá mosolyogtam, hanem rajta, a vidámság és a gúny átmenetével élve, ő pedig ekkor halkan, hangtalanul, mintegy befelé nevetni kezdett, olyasformán, mint a gyerek, aki tudja, hogy szigorúan tilos nevetnie, és éppen ezért nem bírja elfojtani a nevethetnékjét. Ettől szempillantás alatt megfiatalodott.
— Ha egy kis haladékot adna — szólt, hirtelen abbahagyva a nevetést, mintha kijózanodna egy új gondolattól —, kigondolhatnék valami méltó, vagyis fölöttébb szellemes választ. De az elmés gondolatok többnyire csak a lépcsőházban jutnak eszembe.
— Tehát nem valami találékony? — kérdeztem, minden akaraterőmet arcomra és fülemre összpontosítva, mert már dühített ez a makacs pirulás, sértette önálló akaratomat, rájöttem ugyanis, hogy ugyanabból az elgondolásból fakad, amellyel a király átadott végzetemnek.
— Talán hozzá kellene tennem: „és mindig ilyen?” — folytattam. — Ön pedig azt válaszolná, hogyan is lehetne más az én szépségem láttán, amelynek töké letessége az Abszolútum hipotézisét látszik igazolni. Akkor mindketten elkomolyodnánk a zenekar két taktusának idejére, és kellő ügyességgel átváltanánk a megszokottabb udvari modorra. De mivel úgy látom, ön nem túl otthonos ebben a modorban, talán jobb lesz, ha nem így beszélgetünk…
Erre ijedt csak meg tőlem igazán — és igazán nem tudta, mit mondjon. Szemében olyan komolyság volt, mintha viharban állnánk, templom és erdő között — vagy ott, ahol nincs már semmi.
— Ki vagy? — kérdezte keményen. Nem volt már ebben semmi könnyedség, színlelés, már csak félt tőlem, én egyáltalán nem féltem tőle, igazán egy cseppet sem, bár tulajdonképpen meg kellett volna rémülnöm, mert éreztem, amint arcával, pórusos bőrével, makrancosan felmeredő szemöldökével, nagy fülkagylójával összekapcsolódik bennem eddig elzárt várakozásom, mintha magamban hordoztam volna előhívatlan negatívját, amely most képpé válik. Ha ő volt is az ítéletem, nem féltem tőle. Sem magamtól, sem tőle, de megremegtem az összekapcsolódás bennem élő, mozdulatlan erejétől — nem emberi ez, hanem mint az óra, amely mikor mutatói összeérnek, megmozdul, hogy elüsse az éjféltbár még hallgat.
Ezt a remegést nem vehette észre senki.
— Nemsokára megmondom — feleltem nagyon nyugodtan. Elmosolyodtam könnyed, futó mosollyal, amilyennel a betegeket és gyengéket vigasztalják, és szétnyitottam a legyezőt.
Innék egy kis bort. És ön?
Bólintott, iparkodott borként magára húzni a tőle idegen, elálló, kényelmetlen modort, és elindultunk a terem ama helyéről a csillárból hulló fénypikkelyek gyöngyözte padlón, a gyertyák imbolygó világánál, kart karba öltve, oda, ahol a falnál a gyöngyös lakájok italt töltöttek a serlegekbe.
Nem mondtam meg neki azon az éjszakán, hogy ki vagyok, mert nem akartam hazudni, és nem tudtam az igazságot. Az igazság nem lehet ellentmondásos, én pedig duenna, grófnő és árva lány voltam, mindezek a genealógiák kereszteződtek bennem, mindegyik kiteljesedhetett, ha őt választom, már értettem, hogy az igazságot az én választásom és szeszélyem határozza meg, amit kimondok, elfújja a mellőzött képeket, de még ingadoztam a lehetőségek között, mert úgy éreztem, az emlékezet alattomos fortélya leselkedik bennük — talán egyszerűen konfabuláló félbolond vagyok, aki megszökött aggódó családjától? Vele beszélgetve úgy gondoltam, ha őrült vagyok, minden szerencsésen végződik. A tébolyból fel lehet ocsúdni, mint az álomból — tehát mindkettőben van remény.
Mikor a kései órákban együtt, mert nem tágított többé mellőlem, elhaladtunk őfelsége közelében, még mielőtt lakosztályába vonulni kegyeskedett, megéreztem, hogy az uralkodó felénk sem néz, és ez szörnyű felfedezés volt. Nem is ellenőrzi, hogyan viselkedem Arrhodes oldalán, nyilván fölösleges, úgy látszik, biztosra veszi, hogy teljesen megbízhat bennem, amint a kiküldött orgyilkosban bíznak: élete árán is elvégzi feladatát, mert sorsa megbízójának kezében van. A király közönye inkább eloszlathatta volna gyanúmat: ha felém sem néz, bizonyára nem érdeklem, ennélfogva makacs üldözéses rögeszméim inkább tébolyra vallanak. Kacagtam hát, mint angyali szépségű őrült, és ittam Arrhodes egészségére, akit a király mindenkinél jobban gyűlöl, de megesküdött haldokló édesanyjának, hogy ha balvégzet éri a bölcset, hát csakis azért, mert Arrhodes maga választja. Nem tudom, hogy ezt tánc közben hallottam-e valakitől, vagy önmagamból tudtam meg, mert az éjszaka hosszú és zajos volt, a roppant tömeg minduntalan szétválasztott minket, de akaratlanul is megint öszszetalálkoztunk, mintha körülöttünk mindenki részt venne az összeesküvésben persze csak így rémlett, hiszen nem gépiesen táncoló bábuk között voltunk. Beszélgettem aggastyánokkal, szépségemet irigylő kisasszonyokkal, felismertem a tisztes és rosszindulatú butaság töméntelen árnyalatát, s olyan könnyedén szurkáltam és sértettem vérig a derék tökfilkókat és libákat, hogy végül meg is sajnáltam őket. A testet öltött, maró ész lehettem, szemem szikrázott, minden szavam elevenbe vágott — nőttön-nőtt a riadalmam, szívesen megjátszottam volna a bambamarit, hogy Arrhodest mentsem, de ezt az egyet nem tudtam megcsinálni. Ennyire nem voltam sokoldalú, sajnos. Az értelem igazmondó, de az enyém talán a hazugság szolgája? Ezen tépelődtem tánc közben, a menüett fordulatait végezve, míg Arrhodes, aki nem táncolt, messziről nézett, feketén és karcsún, a bíbor brokát, a koronás oroszlánok előtt. A király elment, és mi nemsokára elbúcsúztunk, nem engedtem szólni, sem kérdezni, megpróbálta és elsápadt, mikor én csak nemmel feleltem, eleinte szóban, aztán már csak összecsukott legyezőmmel. Távozóban sejtelmem sem volt, hol lakom, honnan jöttem, merre nézzek, csak azt tudtam, hogy ez nem az én dolgom, próbálkoztam, de hiába — hogy is magyarázzam? Mindenki tudja: nem forgathatjuk úgy a szemgolyónkat, hogy pupillánk a koponyánk belsejébe nézzen.
Megengedtem, hogy a palota kapujáig elkísérjen, a kastély kertje az örökégő szurokfáklyák fénykörén túl koromsötét volt, a hideg levegőben távoli, nem emberi kacagás, a délvidéki mesterek szökőkútjai utánozzák gyöngyözőn csobogva, vagy a fehér maskarákhoz hasonló, beszélő szobrok a virágágyak fölött, a királyi csalogányok is daloltak, bár senkinek, a narancskert közelében egy nagy és sötét madár rajzolódott a holdtányérra, tökéletes stílus! Lépteink alatt csikorgott a kavics, a kerítésrács aranyozott csúcsai hosszú sorban meredeztek a nedves lomb fölött.
Baljós, sóvár indulattal ragadta meg a kezemet, nem vontam el rögtön, felderengtek a fehér csíkok Ő Királyi Felsége gránátosainak mundérján, valaki a kocsimat szólította, lódobogás, a lámpák lilás fényében megcsillan a hintó ajtaja, leereszkedik a lépcső. Ez nem lehet álom.
— Mikor és hol? — kérdezte.
— Talán inkább: soha és sehol — mondtam az én őszinte igazságomat, és gyorsan, tehetetlenül hozzátettem: — Nem incselkedni kívánok önnel, kegyes uram. Tekintsen magába, és megérti, hogy igazam van.
Amit még hozzá akartam tenni, azt már nem sikerült kimondanom, mindent el tudtam gondolni, milyen furcsa is volt, de nem jött ki hang a számon, elvesztek a szavak. Rekedt sóhaj, némaság, mint amikor kulcsot fordítanak meg a zárban, mintha retesz tolult volna közénk.
— Már késő — mondta halkan, lehajtott fejjel. — Igazán késő.
— A királyi kertek a reggeli harsonaszótól a délig nyitva állnak — mondtam, lábammal a lépcsőn. A hattyús tónál van egy korhadt tölgyfa. Holnap, pontosan délben, üzenetet talál a fa odvában. És most kívánom, bár valami érthetetlen csoda folytán elfeledné, hogy találkoztunk. Ha tudnám, hogyan, imádkoznék érte.
Nagyon idétlen szavak voltak ezek, ócska közhely, de már semmivel sem téphettem ki magam ebből a halálos közhelyből, azt is megértettem, mikor a hintó elindult, hiszen úgy is magyarázhatja szavaimat, hogy félek az érzéstől, amelyet keltett bennem, és így is van: félek az érzéstől, amelyet keltett bennem, de annak semmi köze a szerelemhez, én csak azt mondtam, amit mondani tudtam, mint amikor kinyújtott lábbal próbálgatjuk a sötét ingoványban, nem a halálba visz-e a következő lépés. így lépkedett az én beszédem, lélegzetemmel tapogattam, mit mondhatok, és mit nem adatik kimondanom. Ám ő ezt nem tudhatta. Elfulladva, kábultan váltunk el, a szenvedélyhez hasonló riadalomban, mert így kezdődött a mi vesztünk. De én, törékeny és szelíd, szűzies teremtés, világosabban megértettem, hogy a végzete vagyok, abban a szörnyű jelentésben, amelytől nem menekülhet.
A hintó üres volt — kerestem a kocsis kabátujjához varrt szalagot, de nem találtam. Ablak sem volt — vagy talán fekete üveg? Olyan vaksötét a hintó belseje, mintha nem is az éjszaka, hanem a semmi sötétsége volna. Nem a fény hiánya, hanem üresség. Végigtapogattam a bársonnyal bevont, homorú falakat, de sem ablakkeretet, sem kilincset nem találtam, semmi, csak a puhán kárpitozott falak előttem és fölöttem, furcsán alacsony a tető, mintha nem is hintóban ülnék, hanem valami remegő, ferde tartályban, nem hallok sem lódobogást, sem a kerekek megszokott surrogását. Feketeség, csönd és semmi. Ekkor visszatértem önmagamhoz, mert iszonyúbb rejtély voltam én mindannál, ami eddig történt velem. Emlékezetem megmaradt. Gondolom, így kellett lennie, nem lehetett másképp intézni, tehát emlékeztem első, nem nélküli eszmélésemre, olyan kínosan idegenül, mintha vissza-visszatérő rémálomra emlékeznék. Emlékeztem ébredésemre a bálterem ajtajában, már a mostani jelenben, még arra a halk csikorgásra is emlékeztem, amellyel megnyílt a faragott, szárnyas ajtó, és a lakáj arcának maszkjára, akit a szolgai buzgalom tiszteletteljes bábuhoz tett hasonlatossá — élő viasztetem. Most mindez egység az emlékezetemben, de visszafelé is hatolhatok, oda, ahol még nem tudtam, mi az a szárnyas ajtó, mi az a bál, és mi az, hogy én. Megborzongat a baljós és titokzatos emlék, hogy félig szóba öntött első gondolataimban még tárgynak éreztem magam. Tárgynak tudtam magam, míg a nyíló ajtón át szemembe nem robbant a bálterem fénye, és fel nem pattantotta bennem, talán ez a fény, mert mi más, a zárakat és reteszeket, hogy az ihlet fájdalmas hirtelenségével belém szabaduljon a szavak emberi tartalma, az udvari modor, a női varázs, és vele arcok emléke, legelőször ama férfi arca — és nem a királyi fintor —, és noha ezt soha senki nem tudná megmagyarázni nekem, teljes bizonyossággal tudom, hogy tévedésből álltam meg a király előtt — félreértés volt, összetévesztettem a nekem rendelt sorsot és e sors beteljesítőjét. Tévedés — de ha tévedhetek, akkor talán nem igazi ez a végzet, akkor talán meg is menekülhetek még?
Most, ebben a teljes magányban, amely nem riasztott, sőt kényelmes volt, mert olyan jól, elmélyülten lehetett gondolkodni benne, mikor meg akartam tudni magamat, emlékeimet vallatva, melyek már olyan szép rendben, készenlétben sorakoztak, mint a régi, meghitt tárgyak egy öreg lakásban, mikor kérdéseket tettem fel, láttam mindazt, ami ezen az éjszakán történt — de csak a bálterem küszöbéig volt minden világos és éles. Előtte — hát ez az. Hol éltem — éltem?! — előtte? Honnan lettem? A legegyszerűbb, megnyugtató gondolat azt felelte, hogy nem vagyok teljesen egészséges, betegségből térek vissza, mint valami egzotikus, kalandos, furcsa utazásból, kissé gyönge idegzetű lány vagyok, igazi regényhősnő, ábrándos, különc, túl finom ehhez a durva világhoz, így aztán mindenféle látomásom volt, talán hisztériás lázban fantaziáltam arról, hogy fémpoklokon megyek keresztül, közben baldachinos ágyamon feküdtem, csipkés paplan alatt, nem is lehettem csúnya a lázálomtól átszellemült arcommal a gyertyafényben, amely halványan megvilágította az alkóvot, hogy magamhoz térve meg ne riadjak ismét valamitől, hanem nyomban felismerjem fölém hajló, aggódó szeretteimet: micsoda kedves hazugság! Látomásaim voltak, ugye? És beleolvadva egyetlen emlékezetem tiszta folyamába, kettéhasították. Ketté…? Ha kérdezek, máris hallom magamban a kórust, a készenlétben sorakozó válaszokat: Duenna, Tlenix, Angelita. Hát ez meg mi? Ezek a szavak mind készen várakoznak bennem, valamiképpen adódtak, sőt mindegyikhez képek is tartoznak, és hát legalább külön-külön képsorok volnának! De össze vannak nőve, mint a fa elágazó gyökerei, tehát én, aki szükségszerűen és természetesen egyetlen vagyok, valamikor elágazások sokasága voltam, és most bennem folytak össze, mint patakok a folyóban. De hát ez lehetetlen, mondtam magamban. Ilyen nincs. Ez biztos, és most így láttam eddigi sorsomat: a bálterem küszöbéig több szálból tevődik össze, a küszöbtől már egy. Sorsom első szakaszának képei párhuzamosak, és kölcsönösen cáfolják egymást. A Duenna: torony, sötét gránit, kövek, függőhíd, kiáltások az éjszakában, vér a réztálban, mészáros külsejű lovagok, rozsdás fejszék, alabárd, és az én sápadt arcocskám az ovális félvak tükörben a homályos, sáros ablak kerete és a faragott ágy között — honnan jöttem? De mint Angelita, déli forróságban nevelkedtem, és arrafelé nézve vissza fehér falakat látok, meszelt hátukkal a nap felé fordulva, kiszáradt pálmák, vad kutyák, szőrüket ledörzsölték a pálma törzsén, vizeletük habzik a pikkelyes gyökéren, és tele kosár datolya, aszott, ragacsos, édes, és vajákosok zöld köntösben, és lépcsők, kőlépcsők vezetnek le az öbölhöz, mazsolává fonnyadó szőlőfürtök halma, trágyadombhoz hasonlít, és megint az arcom a vízben, nem tükörben, és a víz az öregségtől elszürkült ezüstkancsóból ömlik. Még arra is emlékszem, amint cipeltem a kancsót, súlyosan lötyögött benne a víz, lehúzta a kezem.
És amikor tárgy voltam, és hanyatt fekve vándoroltam, és fürge fémkígyók csókolgatták kezem, lábam, homlokom? Ez a rettenet már egészen elszürkült, csak nagy nehezen tudom felidézni, mint valami rossz álmot, amelyben szavaim sem voltak — nem élhettem végig ilyen ellentétes sorsokat, sem egyszerre, sem egymás után! Hát akkor mi biztos? Szép vagyok. Mennyi kétségbeesés, mennyi diadal támadt bennem, mikor az o arcában néztem magam, mint eleven tükörben, mert vonásaim tökéletessége olyan feltétlen, hogy akármilyen őrültséget művelhettem volna, üvölthetek megszállottan, habzó szájjal, vagy marcangolhatok véres húst, a szépség akkor sem hagyja el arcomat — de miért gondolom: „arcomat”, és nem egyszerűen: „engem”? Olyan valaki volnék, akihez nem illik a tulajdon teste és arca, nincs egységben velük? Szemmel verésre kész boszorkány, Médeia? Ezt abszurdumnak és ostobaságnak találtam. De még az is, hogy így vág az eszem, mint fényesre kopott penge a kincse vesztett rablólovag kezében, hogy könnyedén széthasogatok gondolatban minden tárgyat, ez a nekilendült gondolkodásom is túl hidegnek, túl nyugodtnak tűnt nekem a maga szabatosságában, mert a félelem rajta kívül volt, valahogy a láthatón fölül, mindenütt jelenvalóan, mégis külön — ezért a tulajdon gondolkodásomra is gyanakodtam. De ha sem az arcomban nem bízom, sem a gondolataimban, akkor mi ellen hadakozom, mitől félek, mit gyanúsítok, hiszen a lelken és a testen kívül nincs semmi? Ez itt a rejtély.
Múltjaim szétágazó gyökerei nem árultak el semmi lényegeset, a szemléből tarka képek zuhataga lett, észak Duennája, perzselő nap Angelitája, Mignonne, mindig más személy voltam, más nevű, más rendből és nemzetségből való, más égtáj alól, semminek nincs itt elsőbbsége — a déli táj úgy tér vissza szemem elé, mintha fölerősítenék a túl édes kontrasztok, a túl bűvös lakkal bevont színek; ha ott nincsenek a rühös kutyák, a gennyes szemhéjú, puffadt hasú, félvak gyerekek, amint némán haldokolnak elfátyolozott anyjuk sovány ölében, ez a pálmás part túl sima, síkos volna nekem, akár a hazugság. És a Duenna északja, hósapkás tornyai, piszkos szürkén fortyogó ég, szél kitalálta göcsörtös téli hófigurák, amint lőréseken és gyámfalakon át a várárokba másznak, fehér hónyelvek nyúlnak le a kőfalon a keresztgerendákról, síró sárgák a felvonóhíd láncairól, rozsda színezte jégcsapok, nyáron meg penész bőrözi a várárok vizét: erre is, mindenre olyan jól emlékszem!
De a harmadik létemre is; nagy, hűvös, gondosan nyírt kertek, kertészek ollóval, agárfalkák és a harlekin dog, amely a trón lépcsőin hever — unott szobor, lomhán elheverve, tévedhetetlenül kecses pózban, bordái hullámzanak, amint lélegzik, és közönyös borostyán szemében mintha katáriák vagy rongoládok kicsinyített mása csillanna meg. és ezek a szavak, rongoládok, katáriák, most nem tudom, mit jelentenek, de valamikor biztosan tudtam, és amint így elmerülök a rágicsált füvek ízéig belém ivódott múltba, érzem, nem volna szabad így viszszatérnem sem a kis topánkámhoz, melyet kinőttem, sem ezüsttel hímzett első hosszú ruhámhoz, mintha még a gyermekben is, aki voltam, árulás lappangana. Felidézem hát a legkegyetlenebbül idegen emléket — az élettelen utazás hanyatt fekve, a fém zsibbasztó csókjai, meztelen testemhez érve csörrenő hangot adott, mintha meztelenségem süket h2trang volna, amely nem kondulhat meg, mivel még nincs szíve. Igen, ehhez a valószínűtlenséghez menekülök, és már nem is csodálkozom, hogy ilyen makacsul megszilárdult bennem a lidérces lázálom emléke, mert csakis lázálom lehetett — hogy megtámogassam ezt a bizonyosságot, ujjaim hegyével meg-megérintem puha karom, mellem; kétségtelenül rögeszme ez, s én reszketve engedek neki, mintha hátraszegett fejjel kiállnék a józanító, jéghideg záporesőbe.