Vissza ahhoz, ami az egyetlen. A király, a bál, az udvar és az a férfi. Neki vagyok teremtve, o pedig nekem, ezt tudom, de megint félve, nem, nem félelem ez, hanem a végzet vaskemény jelenléte, a végzeté, amely elkerülhetetlen, kifürkészhetetlen, és éppen ez az elkerülhetetlenség, ez a halálos hír, hogy már nem lehet nemet mondani, kitérni, elfutni, menekülni, végül talán meghalni, de másképpen meghalni — ez a jéghideg bizonyosság elnyel, fojtogat. Nem bírom elviselni, hát gépiesen hajtogatom: „Apám, anyám, testvéreim, barátnőim, szeretteim” — milyen jól értem ezeket a szavakat, felbukkannak a készséges, ismerős alakok, be kell vallanom magamnak, hogy rájuk ismerek, de nem lehet négy anyám és ugyanennyi apám, hát megint ez a téboly? Ilyen ostoba és ilyen makacs?
Végül számtannal próbálkozom: egy meg egy az kettő, apától és anyától születik a gyerek, te is gyerek voltál, gyerekkori emlékeid vannak…
Vagy őrült voltam, mondom magamnak, vagy az vagyok most is, tudat vagyok, de fehér homályba borult tudat. Nem volt bál, palota, király, belépés egy létbe, melyet vaskeményen megszab az eleve elrendelt harmónia parancsa. Szikrányi sajnálkozást érzek, ellenállást kelt a gondolat, hogy szépségemtől is meg kell válnom. Össze nem illő elemekből nem építhetek föl semmit, de talán fölfedezem az építmény csáléságát, hézagait, és azokba bebújok, hogy szétrobbantsam, és a mélyébe hatoljak. Igazán úgy történt minden, ahogy történnie kellett? Ha a király tulajdona vagyok, hogyan tudhatok erről? Hiszen azt is meg kellett volna tiltania nekem, hogy éjszaka ezen gondolkodjam. Ha minden mögött o áll, miért akartam bókolni neki, és nem bókoltam először mégsem? Ha, felkészítésem tökéletes, miért emlékszem olyan dolgokra, amelyekre nem volna szabad emlékeznem, hiszen ha csak leánymúltamról és gyermekmúltamról tudnék, nem őrlődnék most kétségek között, elkeseredve, sorsom ellen lázadozva. Mindenképpen ki kellett volna törölni belőlem azt a vándorlást hanyatt fekve, a szikracsókokat, melyek élettelenségembe és hangtalan csupaszságomba életet leheltek, de hát ez is megtörtént, és velem van most. Tökéletlenség rejlene az elgondolásban és a végrehajtásban? Melléfogás, figyelmetlenség, véletlen átszivárgás, amit rejtélynek vagy rossz álomnak hiszek? De akkor még van remény. Csak várni kell. Várni, hogy a további megvalósulásban felhalmozódjanak az újabb kis hibák, tort kovácsolni belőlük, hogy a királynak szegezzem, vagy önmagamnak, mindegy, kinek, de másként, mint a kiszabott végzet előírja. Tehát engedni a varázsnak, megmaradni benne, elmenni a megbeszélt találkozóra, és tudtam — nem tudom, honnan és miként —, hogy EZT semmi sem tiltja meg nekem, sőt minden éppen ebbe az irányba hajt. És mostani külvilágom oly primitív, mint nekem a falak, eleinte puhán engednek az ujjaimnak, engedelmes kárpit, alatta kemény acél vagy kőfal, nem tudom, de körmömmel szétszaggathatom ezt a ringató puhaságot, felálltam, fejem homorú mennyezethez ért. Ez van körülöttem és fölöttem, de belül, én, én magam?
Fondorlatot sejtettem ebben a magam nem értésében, és mivel gondolataim építményére azon nyomban új meg új szintek szökkentek, már azt gondoltam magamban, hogy kételkednem kellene tulajdon vélelmemben, hiszen ha én, őrült fuldokló, mint rovar a világos borostyánba, önnön obnubilatio lucidámba zárva, akkor érthető, hogy… Egy pillanat. Honnan ez a választékos fogalmazás, ezek a tudós latin terminusok, ezek a logikai fordulatok, szillogizmusok, ez a gyakorlott okoskodás? Nem illik az édes hajadonhoz, akinek bája lángra lobbant minden férfiszívet. És honnan ez az érzés, hogy minden szívügy szánalmas közhely, ez a hideg megvetés, távolságtartás, ó, igen, o talán már belém szeretett, talán már megőrül értem, látni akart, hallani a hangomat, megérinteni ujjaimat, és én úgy néztem szenvedélyére, mint preparátumra a mikroszkóp alatt. Ez mégiscsak furcsa, ellentmondásos és nem szinkategorematikus!
Talán minden csak álomkép, s a végső valóság egy vén, kihűlt agy, melyet számtalan év tapasztalata kuszált össze? Talán ez a borotvaéles okosság az egyetlen igazi múltam, logikából keletkeztem, az a valódi családfám…
Ezt nem hittem el. ártatlan voltam, igen, és egyben iszonyúan bűnös, ártatlan voltam a befej ezett múlt idő jelenemben összefutó minden útvonalán, hajadon voltam, hallgatag, mogorva kamasz lány szürkésfehér telekben és paloták dohos forróságában, és ártatlan voltam abban, ami ma történt, a királynál, mert nem lehettem más, bűnöm pedig, szörnyű bűnöm csak abban áll, hogy már nagyon is jól tudom mindezt, tudom, hogy hamis látszat, hazugság, tajték, s mikor le akarok szállni rejtélyem mélyébe, félek alászállni, és alantas hálát érzek a láthatatlan akadályokért, amelyek megállítanak. így hát a lelkem bűnös és igaz egyszerre, mi egyéb marad még, ó, igen, marad valami, van testem is, megérintettem, tapogattam, gondosan végigvizsgáltam fekete zárkámban, ahogy gyakorlott detektív vizsgálja a bűntett helyszínét. Különös nyomozás! — mert érintésemmel csupasz testemet keresve enyhe zsibbadást éreztem ujjaimban, félnék önmagamtól?
Ámde szép voltam, izmaim rugalmasak, fürgék, megmarkoltam combjaimat, ahogy senki önmagát meg nem fogja, mintha idegen test volna, és szorosabbra záruló tenyeremmel éreztem a sima, — illatos bőr alatt a hosszú csontokat, de csuklómat és könyökhajlatomat valamiért nem mertem megérinteni.
Iparkodtam leküzdeni ezt az ellenállást, mi lehet ott, karom merev, kissé érdes csipkébe burkolva, bajos hozzáférni, hát inkább a nyakam. Az ilyet nevezik hattyúnyaknak — a fej önkéntelen, természetes büszkeséggel ül rajta, tiszteletet ébreszt, a fülkagylók a hajfonatok alatt kicsik, rugalmas fülcimpák, fülbevaló nélkül, furat nélkül, miért, megtapogatom homlokomat, orcáimat, számat. Arckifejezésem, amint vékony ujjaim hegyével letapogatom, megint nyugtalanná tesz. Más, mint gondoltam. Idegen. De mi másért lehetnék idegen önmagamnak, ha nem azért, mert beteg vagyok, őrült? Lopva, suttyomban, egy meséktől elbolondított kisgyerek naiv mozdulatával a csuklómhoz, könyökhajlatomhoz nyúltam, volt ott valami érthetetlen. Ujjaim hegye érzéketlenné vált, mintha valami elszorítaná az idegeket, a véredényeket, és gondolatom megint gyanakvó gondolatba szökkent: honnan veszem én ezeket az ismereteket, miért vizsgálom magamat, mint egy anatómus, nem illik ez egy hajadonhoz, akár Angelita, akár a szőke Duenna, akár az ábrándos Tlenix, de ugyanakkor megnyugtató kényszert éreztem: nincs ebben semmi különös, ne csodálkozz magadon, te szeszélyes, bolondos, szeleburdi lányka, ha egy kicsit fura voltál, hagyd az egészet, gyógyulj meg, gondolj a közelgő találkára… De a könyökhajlatom, a csuklóm? A bőröm alatt mintha kemény csomó lenne, érduzzanat? Elmeszesedés? Lehetetlen, mert ellentétes a szépségemmel, annak abszolút bizonyosságával. És mégis van ott egy apró, kemény csomó, csak akkor érzem, ha erősen megszorítom a csuklómat, kicsit feljebb, a pulzus fölött, és a könyökhajlatban is.
Tehát a testemnek is vannak titkai, más félesége megfelel a lelkem más féleségének, az önvizsgálattól való félelmének, ebben legalább van szabályszerűség, megfelelés, szimmetria: ha ott, akkor itt is. Ha a szellem, akkor a test is. Ha én, akkor te is. Én, te, rejtélyek, belefáradtam, nagy-nagy fáradtság szivárgott a vérembe, legjobb lesz, ha engedek neki. Elalszom, egy másfajta, felszabadító sötétség öntudatlanságába zuhanok. Ekkor belém hasított az elhatározás, hogy kajánul ellentmondok, nem engedek a késztetésnek, kitörök a zárkámból, ebből a stílusos hintóból (de a belseje már nem olyan stílusos!), szembeszállók ezzel a túl okos, túl kíváncsian vizsgálódó, fura lánylélekkel! Dacosan szembeszegülök ezzel a szépséges testtel, meg a rejtett stigmáival! Ki vagyok én? Ellenállásom dühöngéssé fokozódott, felizzott tőle a lelkem a sötétségben, és már-már úgy rémlett, megvilágosodik. Sed tamen potest esse totaliter aliter, mi ez, honnan jön? A lelkem? Gratia? Dominus meus?
Nem, egyedül voltam, és egyedül ugrottam fel, hogy foggal-körömmel tépjem a puhára kárpitozott falat, felszakadt a huzat, a száraz, érdes anyag csikorgott a fogam között, pamutszálakat köpködtem, körmeim letörnek, ez a jó, így kell, nem tudom, magam ellen, vagy ki ellen, de nem, nem, nem, nem, nem, nem.
Egy villanást láttam, mintha kígyófej csapna felém, de fém volt. Valami belém szúrt, a térdem fölött, a combomba, a külső oldalába, kurta kis fájdalom, egy szúrás, aztán már semmi.
Semmi.
Borús volt a kert. A királyi park éneklő szökőkútjaival, egyformán nyírt sövények, fák, bokrok és lépcsők geometriája, márványok, kagylók, ámorok. és mi ketten. Olcsó, közönséges, romantikus, kétségbeesett szerelmespár. Rámosolygok, de a combomon ott a jel. Belém szúrtak. A lelkemnek ott, ahol fellázadtam, és a testemnek ott, ahol már meggyűlöltem, szövetségese van tehát. Nem bizonyult elég ügyesnek. Most már nem félek tőle olyan nagyon, most már szerepet játszom. Persze mégis ügyes, hiszen rám erőltette a szerepet, belülről, behatolva az erődbe. Ügyes, de nem eléggé — látom a csapdát. Még nem értem a célját, de észrevettem, megéreztem, és aki lát, már nem fél annyira, mint akinek csak sejtelmei vannak.
Mennyit kínlódtam, viaskodtam magammal, még a nappali fény is zavart ünnepélyességével, meg ezek a kertek, ahol a fenséget kell bámulni, és nem a lombot, igazán jobban szeretném most az én éjszakámat, mint ezt a nappalt, de nappal van, és itt ez a férfi, aki nem tud semmit, nem ért semmit, csak a bűvös téboly égető édességét érzi, átjárja a varázs, amellyel én igéztem meg, nem egy harmadik személy. Kelepce, lép, csapda halálos fullánkkal, és mindez — én vagyok? És csak erre valók a szökőkút ostorai, a királyi kertek, a távoli ködök? Hiszen ez ostobaság. Kinek a pusztulását akarják, kinek a halálát? Nincs elegendő hamis tanú, parókás aggastyán, kötél, méreg? Hátha nagyobb a tét? Mérgezett intrikák, mint királyi palotákban szokás.
A bőrkesztyűs kertészek őfelsége lombjainak szentelték magukat, nem közeledtek hozzánk. Hallgattam, mert így kényelmesebb volt, ültünk a gigászi lépcsőn — mintha egy óriásra várva építették volna, aki egyszer majd leszáll a felhők magasából, és használatba veszi. A kőbe faragott szimbólumok, meztelen ámorok, faunok, szilének, a lecsurgó víztől síkos márványszobrok éppolyan borúsak, mint a szürke ég. Idilli jelenet, micsoda Laura és Philon, émelyítő! Itt a kertben tértem igazán magamhoz, mikor elment a hintó, és én könnyedén elindultam, mintha most lépnék ki a gőzölgő, illatos fürdőből, a ruhám is más, tavaszias, elmosódó mintája félénken a virágokra utal, rájuk célőz, segít tiszteletet ébreszteni, érinthetetlenséggel övez, Eosz Rododaktülosz, végigmentem a harmattól csillogó sövények között, de combomon ott volt a bélyeg, nem kellett megérintenem, nem is tudtam volna, elegendő az emlék, nem törölték ki belőlem. Tudom már, hogy rab vagyok, bilincsbe verve, rabságban születtem, értelmem fogoly, de mégis értelem. És ezért mielőtt ő megjött, látván, hogy most itt az időm, nincs a közelben lehallgató, elsuttogtam, mint fellépésre készülő színésznő, mindazt, amiről nem tudtam, sikerül-e majd neki is elmondanom, vagyis szabadságom határait kutattam, tapogattam vaktában a napvilágnál.
Mit mondtam? Magát az igazságot, először tárgyból élővé változásomat, aztán plusquamperfectumaims sokaságát, és mindazt, amin keresztülmentem, és a lázadásomat megbénító szúrást. Részvétből, hogy pusztulásba ne vigyem? Nem, hiszen egyáltalán nem szeretem. Árulás ez: rosszakaratból hatoltunk be egymásba. Hát így mondjam el? Hogy önfeláldozóan meg akarom menteni magamtól, vagyis a pusztulástól?
Nem — egészen másként van ez. A szerelem máshol van bennem — tudom, bután hangzik. Lángoló, gyöngéd és nagyon közönséges szerelem. Arra vágyom, hogy testem-lelkem neki adjam, de nem igazság szerint, csak a divat, az udvari szokások, követelmények stílusában, és ez sem akármilyen szerelem, csodálatos, de udvari bűn.
Nagyon nagy szerelem ez, reszketek, megbénulok, hevesen ver a szívem, és látom, hogy boldog vagyok, ha látom, és nagyon kicsi szerelem, mert a határai bennem vannak, engedelmesen követi a stílust, mint egy gondosan kicirkalmazott mondat, amely kifejezi kettőnk találkozásának fájó elragadtatását. Tehát ennek az érzésnek a körén kívül egyáltalán nem fontos nekem, hogy megmentsem őt magamtól vagy nemcsak magamtól, mert mihelyt a gondolataim túllépnek a szerelmemen, ő már cseppet sem érdekel, viszont szövetségesre van szükségem, hogy harcolhassak az ellen, ami éjszaka mérgező fémet döfött belém. Nincs senkim rajta kívül, ő pedig szívvel-lélekkel enyém: számíthatok rá. Persze tudom, hogy csak azért, mert szerelmes belém. Őbenne nincs semmilyen „reservatio mentalis” Ezért nem árulhatom el neki a teljes igazságot: hogy iránta érzett szerelmem és a mérgező szúrás ugyanabból a forrásból ered. Hogy ezért már undorodom mindkettőtől, gyűlölöm mindkettőt, és el akarom taposni mindkettőt, mint egy tarantellapókot. Ezt nem árulhatom el neki, mert ő bizonyára konvencionális a maga szerelmében, nem óhajtaná, hogy én felszabaduljak úgy, ahogyan kívánom, hallani sem akarna az én olyanfajta szabadságomról, amely őt eltaszítaná. Ezért nem tehetek másként, hazudnom kell, a szabadságot a szerelem hamis nevével illetve, csak a szerelemben és a szerelem által mutatkozhatom meg előtte, mint egy ismeretlen erő áldozata. A királyé? De ha ő a felség életére törne, avval engem még nem tenne szabaddá, a király, ha csakugyan ő a tettes, olyan távoli, hogy halála mit sem változtatna az én balsorsomon. Tehát hogy megpróbáljam, képes vagyok-e rá, megálltam Vénsasz szobránál, aki meztelen farával emlékművet állított a földi szerelem magasabb és alacsonyabb szenvedélyeinek, hogy áldott magányomban felkészüljek a szörnyűséges vallomásra, éles érveket gyűjtsek szónoklatomhoz, mintha kést élesítenék.
Nagyon nehéz volt. Minduntalan áthághatatlan határba ütköztem, mert nem tudtam, hol görcsöl be a nyelvem, hol botlik el a lelkem, hiszen ez a lélek az ellenségem. Nem mindenben hazudni, de kikerülni az igazság lényegét, a titok lényegét. Csak fokozatosan csökkentettem hát az igazság körét, csigavonalban közelítve felé. De amikor messziről megpillantottam őt, amint felém jön, szinte futva, még apró sziluett sötét köpenyében, rájöttem, hogy a vallomásból semmi sem lesz, mert a stílus nem engedi. Miféle szerelmi jelenet az, amelyben Laura bevallja Philonnak, hogy ő a halál bélyege Philon homlokán? Még a mesestílus sem használna, hiszen ha fel tudna oldozni az átok alól, visszaküldené a semmibe, amelyből jöttem. Hiábavaló minden bölcsességem. Ha egy csodaszép lány sötét erők eszközének tartja magát, és szúrásokról, halálbélyegekről mesél, ha EZT és ÍGY mondja, akkor őrült.
Nem az igazságról tanúskodik, hanem bomlott elméjéről, tehát nemcsak szerelemre, odaadásra méltó, hanem még szánalomra is.
Ezek az érzések talán arra késztetnék őt, hogy úgy tegyen, mintha elhinné, amit mondok, latolgatná a helyzetet, biztosítana, hogy feloldoz az átok alól, valójában orvoshoz akarna vinni, mindenfelé elhíresztelné, milyen beteg vagyok — ennél még az is jobb, ha megsértem. Különben is, oly bonyolultak itt az erők, hogy minél inkább szövetséges, annál kevésbé lehet reményteli szerelmes, bizonyára nem is nagyon akarna kilépni a szerelmes szerepéből, az ő tébolya normális, egészséges, szilárd és konkrét: szeretni, ah, szeretni, a kavicsot is simogató homokká rágni lábam előtt, de nem olyan bizarr elemzésekkel szórakozni, hogy honnét származik a lelkem.
Úgy látszik hát, hogy ha engem vesztére alkottak, vesznie kell. Nem tudtam, mi az bennem, ami meg fogja ölni, könyökhajlatom, csuklóm az ölelésben, ez alighanem túl egyszerű lenne, de tudtam már, hogy nem lehet másként.
Sétálnom kellett vele az ösvényeken, melyeket a kertészet ügyes mesterei megédesítettek, rögtön eltávolodtunk a Vénusz Kallipügosztól, mert tüntető magakelletése nem illett szerelmünk korai stádiumához, amikor még csak eszményi érzelmekről van szó, és bátortalan célzások esnek a boldogságról. Elmentünk a faunok előtt, melyek szintén brutálisak, de másképp, illőbb módon, mert e gyapjas kő figurák hím volta nem érhetett fel szűzies testetlenségemhez, még közelről sem sértette: jogomban állt, hogy meg se értsem duzzadó márvány bujaságukat. Megcsókolta kezemet ott, ahol a csomó van, de ajkával nem érezhette, és vajon hol várakozik az én agarászom? A hintóban? Hátha csak annyi a dolgom, hogy valami ismeretlen titkot csikarjak ki: csodaszép sztetoszkóp vagyok, a kárhozott bölcs mellére illesztve?
Nem mondtam el neki semmit.
Két nap alatt szerelmünk megtette az illő utat. Maroknyi jó cselédséggel egy kis kastélyban laktam, nem túl messze a királyi palotától, Phloebe, a tótumfaktumom bérelte ki a csinos kastélyt a kerti találka másnapján, szót sem szólva a szükséges bérről, én pedig, a pénzügyekben járatlan hajadon, semmit sem kérdeztem. Azt hiszem, kicsit félt tőlem és idegesítettem, talán nem volt beavatva az igazságba, sőt biztosan nem, a király parancsára cselekedett, tisztelettudóan beszélt velem, de a szeméből leplezetlen megvetés sugárzott, nyilván a király új kegyencnő]ének hitt, és azon sem csodálkozott túlságosan, hogy Arrhodesszal kocsikázom és találkozom, mert az olyan szolga, aki azt kívánja, hogy a király az ő számára érthető séma szerint bánjon az ágyasával, nem jó szolga. Azt hiszem, a szeme se rebbent volna, ha egy krokodillal enyelgek. Szabad voltam a király akaratán belül, az uralkodó egyébként sohasem közeledett hozzám. Tudtam már, hogy vannak dolgok, amelyeket nem mondok meg szerelmesemnek, mert már a puszta szándéktól megbénult a nyelvem, és elzsibbadt az ajkam, éppen úgy, mint az ujjaim, mikor első éjszaka a hintóban tapogattam magam. Megtiltottam Arrhodesnek, hogy meglátogasson, ezt konvencionálisan értelmezte, úgy gondolta, attól félek, hírbe hoz, és derekasan uralkodott magán. A harmadik nap estéjén végre nekiláttam, hogy felderítsem, ki vagyok. Hálóingemet ledobtam az éjszakai tükör előtt, és ott álltam benne szobormeztelenül, az ezüsttűk és acélszikék a tükörasztalon feküdtek, bársonysállal letakarva, mert féltem a csillogásuktól, bár élüktől nem féltem. Magasan ülő melleim felfelé és oldalt néztek rózsás bimbójukkal, combomról eltűnt a szúrás nyoma; mint a szülész vagy műtéthez készülő sebész, két tenyeremmel átfogtam fehér, sima testem, bordáim meghajoltak a nyomás alatt, de hasam olyan boltozatos volt, mint a gótikus festmények nőalakjaié, a meleg, lágy burok alatt szilárd ellenállásba ütköztem, és fentről lefelé tapogatózva lassan fölfedeztem belül egy tojásdad formát. Két oldalról hat hat gyertya világánál megfogtam a legkisebbik szikét, nem félelemből, hanem mert az volt a legesztétikusabb.
A tükörben úgy látszott, mintha éppen hasba döfném magam, a jelenet dramaturgiája tökéletes, a legkisebb részlet is stílusos: a nagy baldachinos ágy, a két sor magas gyertya, a villanás a kezemben és sápadt arcom, mert a testem rettentően félt, térdem rogyadozott, de a kést tartó kezem kellően biztos volt. A bordaív alatt, ahol a nyomásnak nem engedő, tojásdad keménység a legjobban tapintható, mélyen bedöftem a szikét, a fájdalom csekély és felületes volt, a vágásból egyetlen vércsepp csordult ki. Képtelen voltam apránként, anatómiai pontossággal folytatni a mészáros munkát, egy erélyes mozdulattal majdnem ágyékomig felhasítottam a testem, öszszeszorított foggal és lehunyt szemmel. Odanézni már nem volt erőm. De talpon maradtam, már nem remegve, csak jéghidegre válva, és a szobában idegenül, messziről hallatszott ziháló, majdnem görcsös lélegzésem. A metszés nyomán szétnyílt a fehér bőrű burok, és megláttam a tükörben egy óriási magzathoz hasonló hosszúkás, ezüst valamit, mintha csillogó báb rejtőzködne bennem, nem vérző, csak rózsaszínű testem szétnyílt burkában. Micsoda iszonyat volt, így magamba nézni! Nem mertem megérinteni a ragyogó tiszta, makulátlan, ezüstös felületet, a kis koporsóhoz hasonló, hoszszúkás potroh csillogott, a gyertyafények kicsinyítve tükröződtek benne, megmozdultam, és ekkor megláttam magzat módjára felhúzott lábait, a csipeszvékony lábak a testembe mélyedtek, és hirtelen megértettem, hogy ez nem ő, nem az idegen, a másik, ez is én magam vagyok. Hát ezért hagytam olyan mély lábnyomokat a kerti fasorok nedves homokjában, ezért voltam olyan erős, ez én vagyok, ez is én vagyok, hajtogattam magamban, s ekkor o belépett.
Nem zártam be az ajtót — micsoda könnyelműség. Belopózott, és önnön vakmerőségétől anynyira felvillanyozva nyitott be az ajtón, mentségül és védekezésül vörös rózsák óriási pajzsát tartva maga elé, hogy amikor meglátott, mert riadt kiáltással megfordultam, már mindent látott, de még nem fogta fel, nem értette, nem bírta megérteni. Én nem félelemből, hanem már csak torokszorító, szörnyű szégyenemben próbáltam két kézzel visszarejteni magamba az ezüsttojást, de túl nagy volt, és én túlságosan felhasítva ahhoz, hogy sikerüljön.
Az arca, néma üvöltése, és menekülése. Kérem, hogy vallomásomnak ezt a részét engedjék el. Nem győzte kivárni az engedélyemet, a meghívásomat, hát beállított a virágcsokorral, üres volt a ház, én magam küldtem el a cselédséget, hogy senki meg ne zavarhasson abban, amit elterveztem — nem tudtam már egyéb módszert, más kiutat találni. De lehet, hogy addigra már felébredt benne az első gyanú. Emlékszem, előző nap átmentünk egy kiszáradt patak medrén, ölben akart átvinni, de megtiltottam, nem valódi vagy színlelt restelkedésből, hanem azért, mert muszáj volt:
Akkor meglátta a puha, süppedős iszapban a lábnyomaimat, oly kicsinyek és olyan mélyek, mondani akart valamit, ártatlan tréfa lehetett, de hirtelen lenyelte, és komor szemöldökét már oly ismerősen ráncba vonva fellépett a túlsó partra, kezét sem nyújtva, hogy engem is felsegítsen. Lehet, hogy már akkor, és később, mikor a dombtetőn megbotlottam, elkaptam egy vastag mogyoróágat, hogy el ne essem, de éreztem, hogy gyökerestül kiszakad a bokor, hát reflexem parancsára inkább letérdeltem, és elengedtem a letört ágat, hogy hihetetlen, óriási erőmet észre ne vegye. Oldalvást állt, nem nézett rám, legalábbis én azt hittem, de lehet, hogy a szeme sarkából mindent látott. Akkor hát a gyanakvás vezette ide, vagy a féktelen szenvedély? Mindegy.
Csápjaim legvastagabb ízeivel megtámaszkodtam a felhasított test partjain, hogy kibábozódjam, és ügyesen előbújtam, s ekkor Tlenix, Duenna, Mignonne előbb térdre roskadt, majd arccal előrezuhant, és ki-, másztam belőle, kiegyenesítve lábamat, lassan hátrálva, mint a rák. A gyertyák lángja még imbolygott a léghuzatban, mert a menekülő nyitva hagyta az ajtót, a tükörben ragyogott a gyertyafény, a meztelen test illetlenül szétvetett lábbal, mozdulatlanul feküdt; nem akartam hozzáérni, a gubómhoz, hamis bőrömhöz, megkerültem, és fölemelkedve félig hátrafeszült testtel, mint az ájtatos manó, megnéztem magam a tükörben. Ez én vagyok, mondtam szavak nélkül, én. Még mindig én. Sima vonalú, erős rovarszárnyak, csomós ízületek, ezüsthidegen csillogó, fürgén oldalt mozgó, tojásdad potroh, sötétebb dülledt fej, ez vagyok én. Ismételgetem magamban, mintha elmémbe akarnám vésni ezeket a szavakat, s közben elfakul és kihuny bennem Duenna, Tlenix, Angelita sokrétű múltja, mint rég olvasott gyerekkönyvek, amelyeknek tartalma már érvénytelen és erőtlen, el is felejthetem, lassan forgatom a fejem erre-arra, szememet keresve a tükörben, és közben, bár még nem barátkoztam meg új alakommal, kezdem megérteni, hogy ez az öncsászármetszés nem egészen az én lázadásom keletkezésem volt, hanem a tervek előirányzott része, éppen az ilyen zendülés alkalmára, hogy kitörésem visszájára forduljon, és végre tökéletes rabsággá váljon. Mert noha változatlanul fürgén és szabadon tudok gondolkodni, közben új testemnek engedelmeskedem, s annak csillogó fémébe már beírattak a mozdulatok, amelyeket majd végrehajtok. A szerelem kihunyt. Kihuny bennetek is, de évek vagy hónapok alatt, én percek alatt éltem át ezt az elmúlást, és eljött immár a harmadik kezdet, mert halk reteszcsikorgással háromszor körülszaladtam a szobát, megérintve kinyújtott, remegő csápjaimmal az ágyat, amelyen már nem adatik pihennem. Magamba szívtam nemszerelmesem szagát, hogy nyomába eredjek, ismerősen néki és ismeretlenül, ebben az újonnan kezdett, alighanem már utolsó játszmában. Őrült menekülésének nyomát először a nyitott ajtók és a szétszóródott rózsák jelezték, illatuk segítségemre lehetett, mert legalábbis egy időre, az o szagának részévé vált. Lentről, a földről, tehát új távlatból nézve a szobák, amelyeken áthaladtam, először is túl nagynak tűntek, tele idétlen, fölösleges holmikkal, melyek idegenül sötétlenek a félhomályban, aztán halkan megcsikordult a kőlépcső pici karmaim alatt, és kiszaladtam a nedves, sötét kertbe — a csalogány énekelt, s én mulattam magamban, mert ez immár teljesen fölösleges kellék, másfélékre van szükség ebben a következő felvonásban, jó ideig szimatoltam a bokrok között, érezve a lábam alól szétfröcskölő apró kavics surrogását, kétszer körbemásztam, aztán nekieredtem, mert rátaláltam a nyomra. Rá kellett találnom, hiszen parányi illatok egyedi keverékéből áll, a teste előtt szétnyíló levegő rezdüléseiből, megleltem minden molekulát, mégszét sem hordta az éjszakai szél, és így indultam el a helyes irányban, amely mostantól immár mindvégig az én irányom lesz.
Nem tudom, kinek az akaratából adtam neki jókora egérutat, mert hajnalig, ahelyett, hogy őt üldöztem volna, a királyi kertekben bolyongtam. Bizonyos haszna ennek is volt, mert arra jártam, ahol kézen fogva sétáltunk a sövények között, most hát olyan alaposan átjárhatott az illata, hogy biztosan nem tévesztem össze senkiével. Igaz, megtehettem volna, hogy egyenesen a nyomába eredek, és akkor érem utol, amikor még teljesen zavart, kétségbeesett és tehetetlen, ám én nem így tettem. Tudom, egészen mással is lehet magyarázni ezt az éjszakai viselkedésemet, gyászommal és a királyi akarattal, hiszen elveszítettem a szerelmesemet, és csak egy áldozatot kaptam helyette, az uralkodó pedig talán nem érte volna be a gyűlölt ember hirtelen és gyors halálával. Az is lehet, hogy Arrhodes nem hazarohant, hanem valamelyik barátjához, és ott lázas beszélgetésben, maga válaszolva önnön kérdéseire (hiszen a másik ember jelenlétére csak azért volt szüksége, hogy kijózanító támasza legyen), idegen elme segítsége nélkül mindenre rájött. Kerti kószálásom egyébként cseppet sem hasonlított az elválás fájdalmára. Tudom, milyen csúnyán hangzik ez érzékeny lelkeknek, de nem lévén kezem, hogy tördelhessem, sem könnyeim, hogy onthassam, sem térdem, amelyre leroskadjak, sem szájam, hogy hozzászorítsam a nappal szedett virágokat, nem is búslakodtam. Más foglalkoztatott most: újonnan szerzett rendkívüli megkülönböztető képességem, mert a fasorokon futkározva egyetlenegyszer sem fordult elő, hogy akár a legcsalókábban hasonlatos nyomsávot is összetévesztettem volna azzal, amely jelenlegi végzetem és sarkaliója fáradhatatlan igyekezetemnek. éreztem, mint nyomul át a levegő minden egyes molekulája hideg bal tüdőm számtalan érzékelő sejtjének meánderein, és mint kerül át minden gyanús molekula forró jobb tüdőmbe, ahol prizmás belső szemem figyelmesen megvizsgálja, hogy igazolja helyes értelmét vagy elvesse mint téves nyomot, s ez gyorsabban történt, mint a legkisebb rovar szárnyának rezzenése, gyorsabban, mintsem megérthetnétek. Pirkadatkor elhagytam a királyi kerteket. Arrhodes háza üresen állt, tárva-nyitva, tehát azzal sem törődve, hogy utánanézzek, vitt-e magával fegyvert, rátaláltam a friss nyomra, és immár haladék nélkül elindultam rajta. Nem hittem, hogy hosszú vándorútra indulok. De a napok hetekbe fordultak, a hetek hónapokba, s én még egyre követtem őt.
Nem találtam ezt rútabbnak mindazon lények viselkedésénél, amelyek önmagukba írva hordozzák sorsukat. Futottam esőben-sárban, forró napsütésben, árkon-bokron át, száraz nádszálak dörgölődtek potrohomhoz, tócsákon és morotvákon gázoltam át, a felfröccsenő víz kövér cseppekben csurgott le domború hátamon és fejemen, utóbbi helyen a könnyeket utánozva, ám ez semmit sem jelentett. Szüntelen rohanásomban láttam, hogy mindenki, aki messziről megpillant, elfordul és a falhoz, fához, palánkhoz tapad, vagy ha nincs ilyen menedéke, térdre roskad és kezébe rejti arcát, vagy elvágódik és hason ”fekve reszket, míg messze nem járok. Az alvás szükségletét nem ismertem, hát futottam éjszaka is falvakon, tanyákon, városkákon át, piactereken a cserépfazekak és zsinóron száradó gyümölcsök között, láttomra szétszaladt a tömeg, a gyerekek visítozva menekültek a mellékutcákba, nem törődtem velük, a magam nyomát követtem. Szaga teljesen kitöltött, mint egy ígéret. Már elfeledtem annak az embernek az arcát, és elmém, mintha kevésbé volna kitartó a testemnél, kivált éjszakai rohanás közben, úgy beszűkült, hogy nem tudtam, kit üldözök, sőt azt sem, üldözök-e valakit, csak annyit tudtam: úgy akarok rohanni, hogy a világ tarkabarka sokféleségéből nekem rendeltetett légi molekulák nyoma meglegyen és erősödjön, mert ha gyengülne, az azt jelentené, hogy nem a jó irányban haladok. Senkitől semmit nem kérdeztem, hozzám pedig senki nem merészelt szólni, bár éreztem, hogy a tér, amely elválaszt azoktól, akik láttomra a falhoz lapulnak vagy arcra esnek, karjukat fejükre borítva, csupa feszültség, és ezt nekem szóló riadt hódolatnak tekintettem, hiszen királyi nyomon járok, és az adja kifogyhatatlan erőmet. Csak néha esett meg, hogy egy-egy apró gyermek, akit a felnőttek már nem tudtak felkapni és magukhoz szorítani, mikor néma száguldásomban hirtelen feltűntem előttük, sírni kezdett, de nem törődtem vele, mert futtomban szüntelenül teljes erőmből koncentrálnom kellett, egyszerre figyelnem kifelé, a homokos, köves, kék kupolás zöld világra, és befelé, a magaméra, ahol két tüdőm összhangzó játékából felcsendült a molekulák gyönyörű, mert nagyszerűen csalhatatlan muzsikája, átgázoltam folyókon és holtágakon, vízeséseken, kiszáradó tavak iszapos fenekén, és minden élőlény kitért előlem, futva menekült, vagy lázasan beásta magát a repedezett talajba, persze hasztalan fáradozna, ha őt üldözném, mert egyik sem olyan villámgyors, mint én, de mit érdekeltek engem ezek a szőrös, csúszó-mászó, 230 kajla fülű, rekedten nyüszítő, makogó, sipítozó teremtmények, hiszen más cél volt előttem.
Sokszor ütöttem át ágyúgolyóként nagy hangyabolyokat, és vörös, fekete, foltos lakóik tehetetlenül legurultak fényes páncélomról, néha egy-egy különösen nagy teremtmény nem tágított az utamból, hát, noha egy cseppet sem haragudtam rá, időtakarékosság végett nem kerültem ki, hanem ugrásra lendülve áthatoltam a testén, mész recsegett, vörös patakok csörgedeztek a hátamon és fejemen, és már messze jártam, mire egyáltalán tudatára ébredtem annak a gyors és erőszakos halálnak. Emlékszem arra is, hogy háborús frontokon lopakodtam át, szürke és zöld köpenyek hevertek egymás hegyénhátán, némelyik mozgott, másokban csontok voltak, rothadó vagy teljesen kiszáradt és ezért piszkos hóhoz hasonlóan fehér csontok, de én ezzel sem törődtem, mert magasabb feladatom volt, csakis nekem való. A nyom ugyanis kanyargott, hurkokat írt le, és majdnem eltűnt a sós tavak partján, porrá égette a nap, hogy viszketett tőle a tüdőm, vagy elmosták az esők; és kezdtem lassan megérteni, hogy az, ami menekül előlem, csupa fortélyos ravaszság, mindent megtesz, hogy engem félrevezessen, és megszakítsa az egyedüliség nyomával jelzett molekulák láncát. Ha ő, akit üldözök, közönséges halandó volna, elérném a helyes idő múltán, vagyis mikor félelme és kétségbeesése kellően meghatványozta a reá váró büntetést, bizonyára utolérném fáradhatatlan fürgeségem és csalhatatlan nyomkövető tüdőm jóvoltából — és megölném, olyan gyorsan, hogy azalatt még végig sem gondolhatnám, mit cselekszem. Eleinte nem igyekeztem a sarkában járni, rég kihűlt nyomot követtem, hogy ezzel is remekeljek, és egyszersmind a régi jó szokás szerint időt adjak az üldözöttnek, hadd növekedjen benne a kétségbeesés, hébe-hóba egérutat adtam neki, mert ha szüntelenül a sarkában érez, összeroppanhat, és kárt tehet magában, meghiúsítva szándékomat. Nem kívántam hát túl gyorsan utolérni, és olyan hirtelen sem, hogy ne maradjon ideje felfogni, mi vár rá. Ezért húzódtam meg éjszakánként a csalitban, nem a pihenés kedvéért, arra nincs szükségem, hanem időhúzás végett, meg hogy további teendőimet latolgassam. Már nem úgy gondoltam az üldözöttre, mint Arrhodesra, hajdani szerelmesemre, mert ez az emlék eltokosodott, és tudtam, hogy békén kell hagynom. Csak azt sajnáltam, hogy már nem tudok mosolyogni, mert eszembe jutottak az egykori fortélyok, vagyis Angelita, Duenna, az édes Mignonne, és néhányszor megnéztem magam teliholdnál a víz tükrében, s láthattam, hogy már semmiben sem hasonlítok hozzájuk, noha szép maradtam, de ez most gyilkos szépség, amely iszonyattal vegyes elragadtatást kelt. Arra is felhasználtam éjszakai pihenőimet, hogy ledörzsöljem potrohom fényes ezüstjéről a rászáradt sarat, és indulás előtt kissé megmozgattam ugrólábaimmal fullánkom hüvelyét, hogy készen álljon, mert nem tudtam, melyik lesz az a nap és az az óra.
Olykor nesztelenül odalopózkodtam az emberek házaihoz, és hátrafeszülve hallgatóztam, fényes csápjaimmal az ablakpárkányra támaszkodva, vagy felmászva a tetőre, és lelógva az ereszről, ezt is megtehettem, hiszen eszét használó lény voltam, nem élettelen masina két nyomkereső tüdővel. A hajsza és menekülés már olyan régen tartolt, hogy híre terjedt, és én hallottam, amint az öregasszonyok velem ijesztgetik a gyerekeket, Arrhodesról is hallottam tömérdek mendemondát, őt bezzeg dicsérték, annál jobban féltek tőlem, a király megbízottjától. Mit össze nem fecsegtek a kispadon a sült parasztok! — Hogy én gép vagyok, és ráuszítottak a bölcsre, aki felségsértést merészelt elkövetni. De azt rebesgették, nem közönséges hóhérgép vagyok, hanem különleges szerkezet, amely tetszés szerinti alakot ölthet: lehet koldus, pólyás baba, szép hajadon, de fémhüllő is. Ám mindez csak lárva, ilyen alakban mutatkozik meg a gyilkos az üldözöttnek, hogy elámítsa, mindenki más viszont ezüstskorpiónak látja, amely olyan fürgén mászik, hogy még senkinek sem sikerült megszámolni a lábait. Itt különféle változatokra bomlott a mese. Némelyek azt mondták, hogy a bölcs a királlyal szembeszegülve fel akarta szabadítani a népet, és ez gerjesztette fel az uralkodó haragját, mások erősködtek, hogy Arrhodes az élet vizének birtokában van, és fel tudja támasztani a kivégzetteket, ám ezt legfelső paranccsal megtiltották neki, mire látszólag engedett az uralkodó akaratának, de titkon csapatot szervezett az akasztott emberekből, akiket a fellegvárban levagdosott a kötélről a lázadók nagy kivégzése után. Megint mások semmit sem tudtak Arrhodesról, nem tulajdonítottak neki nagyszerű képességeket, csak halálra ítéltnek tartották, akit eleve megillet a jóindulat és a segítség. Noha nem tudták, miféle okok lobbantották oly nagy haragra a királyt, hogy ezermestereit hívassa és kovácsműhelyükben nyomkövető gépet csináltasson velük, gonosz ötletnek tartották ezt és bűnös parancsnak; mert akármit művelt is az üldözött, olyan rosszat nem tehetett, mint amilyen rossz sorsot a király néki rendelt. Végehoszsza nem volt az effajta meséknek, a balga pórnép összehordott hetet-havat, ámde abban megegyezett, hogy nálam ocsmányabb teremtményt még nem hordott hátán a föld.
Sok hazug mesét hallottam deli vitézekről is, akik Arrhodes segítségére sietve utamat állták, és elestek az egyenlőtlen harcban — pedig senki se merészelt az utamba állni. Szó esett a legendákban árulókról is, akik Arrhodes nyomára vezettek, mikor én elvesztettem a nyomot — ez is szemenszedett hazugság. ám arról, hogy én ki vagyok, ki lehetek, mit gondolok, ismerek-e zavart vagy kételyt, senki nem beszélt soha, de én ezen sem csodálkoztam.
Sok mindent halottam a faluhelyen is közismert, egyszerű követőgépekről, amelyek végrehajtják a király akaratát, vagyis a törvényt. Olykor el sem rejtőztem a kunyhók lakosai elől, sőt megvártam a reggelt, hogy a napfényben ezüst villámként a fűbe ugorjak, és szikrázó harmatesőben megkezdjem a mai utat, épp ott, ahol a tegnapit abbahagytam. Frissen suhanva élveztem a látványt: az emberek arcra borulnak, szemük üvegessé dermed, kővé válnak a rémülettől, amely áthatolhatatlan dicsfényként vesz körül, ám elkövetkezett egy nap, amikor alsó szaglásom meddőnek bizonyult, a felsővel is hiába kerestem a nyomot, hasztalan keringtem a hegyes-völgyes vidéken, és rám szakadt a boldogtalanság, egész tökéletességemet fölöslegessé téve, mígnem egy dombtetőn állva összetett karokkal, mintha a szeles éghez imádkoznék, megértettem a potrohom harangját kitöltő fátyolkönnyű hangból, hogy még nincs veszve minden, tehát hogy gondolatom kiteljesedjen, elővettem egy rég eldobott képességet: a beszédet. Nem tanultam, megvolt bennem, de föl kellett ébresztenem, eleinte éles-fémesen ejtettem ki a szavakat, de csakhamar emberivé vált a hangom, hát leszaladtam a lejtőn, hogy szavakkal éljek, ha már a szaglásom csődöt mondott. Semmi gyűlöletet nem éreztem az üldözött iránt, noha ilyen ügyesnek és agyafúrtnak bizonyult, megértettem, hogy ő éppúgy a feladat reá eső részét teljesíti, mint én. Megtaláltam a keresztutat, ahol apránként elveszett a nyom, és remegve álltam, tapodtat sem mozdulva, mert egyik pár lábam vaktában a mészporos út felé húzott, a másik görcsösen kaparva a köveket a másik irányba rángatott, arrafelé, ahol az öreg fák között egy kis kolostor fala fehérlett. Összeszedve magam, nehézkesen és mintegy kelletlenül elmásztam a kolostor kapujához, ahol egy szerzetes állt hátraszegett fejjel, talán a hajnalpírban gyönyörködve. Lassan közeledtem hozzá, hogy hirtelen feltűnésem meg ne rémítse, és köszöntöttem, majd amikor szótlanul meredt rám, azt kérdeztem, megengedné-e, hogy elmondjak bizonyos dolgot, amellyel nem tudok egymagam zöld ágra vergődni. Először azt hittem, megdermedt a rémülettől, azért áll itt mozdulatlanul és némán, de nem: csak gondolkodott, és végül igent mondott. Bementünk hát a kolostorkertbe, ő elöl, én utána, furcsa pár lehettünk, de ebben a korai órában nem volt a közelben senki, aki megbámulhatta volna az ezüst ájtatos manót és a fehér papot. Elmondtam neki a fenyőfa alatt, mikor leült, akaratlanul és megszokásból a gyóntató pózába helyezkedve, tehát nem nézve rám, csak fejét hajtva felém, hogy először, mielőtt a nyomot kezdtem követni, leány voltam, a király akaratából Arrhodesnak rendelve, akivel az udvari bálon ismerkedtem meg, és hogy szerettem őt, mit sem tudva róla, szerelemre lobbantottam, és öntudatlanul léptem be ebbe a szerelembe, mígnem egy éjszakai szúrástól megértettem, ki lehetek, és egyikünk számára sem látva más menekvést, kést döftem magamba, de nem haltam meg, hanem átváltoztam. Azóta a kényszer, melyet eladdig csak gyanítottam, szerelmesem után hajt, és üldöző fúriája lettem. De a hajsza elhúzódott, már oly régóta folyik, hogy fülembe jutott sok minden, amit az emberek Arrhodesról beszélnek,és jóllehet nem tudom, mennyi igaz belőle, újra meghánytam-vetettem a kettőnk közös sorsát, és jóindulatot kezdtem érezni iránta, rájöttem ugyanis, hogy azért akarom mindenáron megölni, mert nem szerethetem többé, átláttam hát tulajdon aljasságomat, a kisemmizett és megalázott szeretőét, aki bosszúra szomjazik, holott kedvese nem ártott neki, sőt maga is boldogtalan. Ezért nem akarom tovább folytatni a hajszát, nem akarok mindenkit halálra rémíteni, ellenkezőleg, mindent jóvá szeretnék tenni, csak nem tudom, hogyan.
Ha jól láttam, a szerzetes gyanakvását nem sikerült eloszlatnom, azt pedig még az elején leszögezte, hogy bármit mondok, nem esik a gyónási titok alá, mert véleménye szerint olyan lény vagyok, amelynek nincsen saját akarata. Később is nyilván azt latolgatta, nem célzatosan küldtek-e hozzá, hiszen akadnak ilyen szimatolók, méghozzá a legcsalárdabb álruhákban, de válasza, úgy találtam, becsületes mérlegelésből fakadt.
Azt mondta:
És mi lesz, ha megtalálod, akit keresel? Tudod-e, mit teszel akkor?
Mire én:
— Atyám, csak azt tudom, mit nem akarok tenni, de nem tudom, miféle bennem rejlő erő szabadul ki akkor, tehát nem tudom megmondani, nem kényszerülök-e gyilkosságra.
Ő így szólt:
— Milyen tanácsot adhatnék én neked? Akarod-e, hogy feladatodat elvegyék tőled?
Mint lábánál heverő kutya, fölemeltem a fejem, és látva, miként hunyorog, mert vakítja a koponyám ezüstjéről visszaverődő napfény, így feleltem: — Semmit sem kívánok jobban, noha tudom, hogy sorsom akkor szörnyű lesz, mert semmilyen cél nem áll többé előttem. Nem én találtam ki azt, amire teremtettek, és bizonyára keservesen meg kell lakolnom, amiért szembeszállók a király akaratával, hiszen nem tűrheti, hogy az ilyen engedetlenség büntetlen maradjon, tehát most majd engem vesznek célba a palota pincéiben munkálkodó ezermesterek, és vasfalkát uszítanak rám, hogy elpusztítson. De ha a belém épített fortélyok segítségével egérutat nyernék is, és elmenekülnék a világ végére, bárhol húzódjam meg, mindenki kerülni fog, és nem találok semmit, amiért érdemes volna tovább léteznem. A tiédhez hasonló sors is zárva marad előttem, mert minden olyan apátúr, mint te, azt feleli nekem, mint te, hogy nincs szabad lelkem, tehát nem nyerhetem el a kolostori magány kiváltságát!
Elgondolkodott, majd csodálkozva így szólt:
— Cseppet sem értek a magadfajta szerkezetekhez, de látlak, hallak, és beszéded alapján értelmesnek talállak, ha korlátozó parancsnak vagy is alávetve, de ha, mint mondod, harcolsz e parancs ellen, és ha csakugyan felszabadulásnak éreznéd a gyilkos akarat elveszítését, mondd meg, te gép, hogyan él benned ez az akarat?
Mire én:
— Atyám, nem nevezhetném jó érzésnek, de nagyszerűen értek ahhoz, hogyan kell nyomot olvasni, üldözni, követni, leselkedni és hallgatózni, rejtőzködni, lesben állni, akadályokon áttörni, lopakodni, csellel élni, zsákmányomat becserkészni, mindez a kisujjamban van, és e cselekvések mesteri és csalhatatlan elvégzése, amely kérlelhetetlen fátummá tesz, öröm nekem, és ezt bizonyára szándékosan írták be tűzzel a zsigereimbe.
— Újra kérdezlek — szólt —, mondd meg, mit teszel, ha Arrhodest meglátod?