Ezt hallván, eltakarta szemét, és így szólt:
— A testvérem vagy.
— Hogy értsem ezt? — kérdeztem mélységesen megdöbbenve.
— Úgy, ahogy mondom — felelte —, és ez azt jelenti, hogy sem nagyobbnak nem tartom magam náladnál, sem meg nem alázkodom előtted, mert bármennyire különbözünk is, nemtudásod, amelyet megvallottal, és amelyet én elhiszek, egyenlővé tesz bennünket a Gondviselés előtt. És ha így van, jöjj velem, mutatok valamit.
Végigmentünk, egymás nyomában, a kolostorkerten, az öreg fáskamrához, a szerzetes kezének nyomására kinyílt a nyikorgó ajtó, és odabent, a sötétségben felismertem egy szalmakévéken fekvő, sötét idomot, s orromon át tüdőmbe hatolt a folyvást követett szag, olyan erősen, hogy éreztem, amint fullánkom magától felmered és előbúvik hüvelyéből, de a következő pillanatban a sötétséghez hozzászokó szememmel észrevettem tévedésemet. A szalmán csak a levetett ruhák feküdtek.
A szerzetes látta remegésemen, mennyire megrendültem, és azt mondta:
— Igen. Itt volt Arrhodes. Egy hónapja rejtőzött el kolostorunkban, amikor sikerült téged félrevezetnie. Sajnálta, hogy nem dolgozhat, mint régen, ezért titokban üzent tanítványainak, és ok éjszakánként fölkeresték, de közéjük furakodott két áruló, és elvitte innen öt nappal ezelőtt.
— Azt mondod, „királyi követek”? — kérdeztem szüntelenül remegve és mellső lábaimat imádságosan mellemhez szorítva.
— Nem, „árulókat” mondok, mert csellel és erővel rabolták el, egy néma kisfiú, akit magunkhoz vettünk, egyedül o látta, miként hurcolták el hajnalban megkötözve és nyakának szegezett késsel.
Elhurcolták? — kérdeztem, semmit sem értve. Ki? Hová? Miért?
— Gondolom, azért, hogy hasznát vegyék az eszének. Nem folyamodhatunk segítségért a törvényhez, mert ez a királyi törvény. Tehát szolgaságra kényszerítik, és ha nem hajlandó, büntetlenül megölhetik.
— Atyám — mondtam —, áldott legyen az óra, amelyben bátorságot gyűjtöttem, hogy hozzád lépjek, és megszólítsalak. Most követem az emberrablók nyomát, és kiszabadítom Arrhodest. Tudok nyomot követni, üldözni, semmihez sem értek jobban, csak mutasd meg a helyes irányt, amelyet a néma szavaiból ismersz!
így felelt:
— De hiszen nem tudod, képes leszel-e nem bántani őt, magad vallottad be!
Mire én:
— Igaz, de azt hiszem, megtalálom a módját. Még nem tudom, talán keresek egy jó ezermestert, aki megtalálja bennem a kellő áramkört, és átszereli, hogy a zsákmányom a rendeltetésemmé váljon.
A szerzetes így szólt:
— Mielőtt elindulsz, tanácsot kérhetsz, ha akarsz, egyik testvérünktől, aki régen a világban éppen az ilyen fortélyok mestere volt. Most felcserként segít a rászorulókon.
Már a napfényes kertben álltunk, és noha nem mutatta, rájöttem, hogy még mindig nem bízik bennem. A nyom kihűlt öt nap alatt, tehát jó irányba is küldhet, félre is vezethet. Kötélnek álltam. A felcser az ajánlatos óvatossággal vizsgált meg, lámpással bevilágított testembe, a fej, tor és potroh résein keresztül, nagy gonddal és figyelemmel.
Aztán felállt, leporolta csuháját, és így szólt:
— Előfordul, hogy a bizonyos feladattal kiküldött gépnek csapdát állítanak az elítélt rokonai, barátai vagy más emberek, akik a hatóság számára érthetetlen okokból megkísérlik elgáncsolni a felsőbb döntéseket. Hogy ennek elejét vegyék, az előrelátó királyi ezermesterek ama bizonyos tartalmat hermetikusan elzárják, és úgy összekapcsolják a szerkezet legbelső magvával, hogy mindennemű manipulálás végzetesnek bizonyuljon. Az utolsó pecsét elhelyezése után már ok maguk sem tudnák eltávolítani a fullánkot. Ez a helyzet nálad. Előfordul az is, hogy az üldözött más ruhát ölt, megváltoztatja külsejét, viselkedését és szagát, de elméjét nem tudja kicserélni, ezért a gép nemcsak alsó és felső szaglásával követi a nyomot, hanem olyan vizsgálatnak veti alá a kiszemelteket, amelyet a lelki tulajdonságok legkiválóbb szakértői állítottak össze. Nálad is ez a helyzet. Azonkívül látok benned egy szerkezetet, amilyen még egyik elődödnek sem volt, mégpedig egy többszörös memóriát olyan tartalommal, amelyre a nyomkövető gépnek semmi szüksége, ugyanis nők történetét táplálták belé, tele csábos nevekkel és beszédfordulatokkal, amelyektől vezeték fut a halálos maghoz. Nem értem, hogy ez mire szolgál, de annyi biztos, hogy te tökéletesített gép vagy, sőt talán tökéletes gép. Senki el nem távolíthatja a fullánkodat, bizonyos következmények nélkül.
— A fullánkomra szükségem van — mondtam, még mindig hanyatt fekve —, mert ki akarom szabadítani az elraboltat.
— Ami azt illeti, hogy ha teljes erődből akarnád, viszsza tudnád-e tartani az elsütőszerkezetet ama bizonyos mag fölött, erre nem mondhatok se igent, se nemet — folytatta a felcser, mintha nem is hallotta volna szavaimat. — Egyvalamit megtehetek, ha akarod, mégpedig azt, hogy egy csövecskével vasport fújok annak a bizonyos helynek a pólusaira, ettől kissé megnövekszik a szabadságrésed: De ha megcsinálom, akkor se fogod tudni a legutolsó pillanatig, hogy nem vagy-e továbbra is engedelmes eszköz azzal szemben, akin segíteni készülsz.
Láttam, hogyan néznek rám, hát ráhagytam, hogy végezze el azt a kis műtétet. Hamar megvolt, nem fájt, és semmilyen érezhető változást nem okozott a lelkiállapotomban. Hogy bizalmukat még jobban megnyerjem, megkérdeztem, nem tölthetném-e az éjszakát a kolostorban, mert a sok beszélgetésre, tanakodásra, vizsgálatra ráment az egész nap. Szívesen megengedték, én pedig arra szenteltem az időt, hogy alaposan megvizsgáljam a fáskamrát, és megjegyezzem az emberrablók szagát. Képes voltam rá, mert előfordul, hogy a királyi követnek más vakmerő állja útját, nem a kiszemelt préda. Pirkadat előtt lefeküdtem a szalmára, melyen sok éjszakát aludt át az állítólag elrabolt személy, és mozdulatlanul szívtam be a szagát, a szerzetesekre várva. Rájöttem ugyanis, hogy amennyiben hazug mesével áltattak, és tévútra küldenek, félniük kell bosszúálló visszatérésemtől, tehát ezt a legsötétebb hajnal előtti órát igen alkalmatosnak találhatják, ha el akarnak pusztítani. Mély alvást színlelve feküdtem, éberen fülelve a kert felől jövő legkisebb neszre is, hiszen bereteszelhetik kívülről az ajtót, és felgyújthatják a fáskamrát, hogy életem gyümölcse a lángok között darabokra tépjen. Szerzetesek lévén persze irtóznak a gyilkolástól, ám. ez nem lenne gond, hiszen nem tartanak személynek, csak hóhérgépnek; maradványaimat elássák a kertben, és hajuk szála se görbül. Nem tudtam pontosan, mit teszek, ha meghallom közeledő lépteiket, és nem is tudtam meg, mert nem jöttek. Magam maradtam hát gondolataimmal, amelyekben minduntalan visszatértek az idősebbik szerzetes elképesztő szavai, mikor szemembe nézve azt mondta: „a testvérem vagy”. E szavakat még mindig nem értettem, de föléjük hajolva egész lényemet valami melegség járta át, és úgy átformált, mintha elvetélném a súlyos magzatot, mellyel terhes vagyok. Reggel aztán kiszaladtam a nyitott kertajtón, és a szerzetes útmutatása nyomán megkerülve a kolostor épületeit, elvágtattam a láthatáron kéklő hegyek felé — mert arra irányított a hajszám.
Nagyon siettem, déltájban már több mint száz mérföldre voltam a kolostortól. Rakétaként süvítettem a fehér törzsű nyírfák között, és amikor átsuhantam a hegyaljai rétek magas füvén, úgy dőlt kétfelé, mintha fürge kaszás járna a nyomomban.
A két emberrabló nyomát megtaláltam egy mély völgyben, a zubogó patak pallóján, de Arrhodesnak szikrányi nyomára se leltem, talán nem sajnálták a fáradságot, és felváltva cipelték, ami ravaszságukra és tisztánlátásukra vallana, hiszen akkor tudják, hogy senkinek sincs joga helyettesíteni a királyi gépet a maga küldetésében, és merész cselekedetük méltán zúdítja rájuk az uralkodó haragját. Önök bizonyára tudni szeretnék, mi volt az igazi szándékom ebben a végső futásban, megmondom hát, hogy becsaptam a szerzeteseket, illetve nem is csaptam be, mert valóban arra vágyaim, hogy viszszaszerezzem a szabadságomat, jobban mondva megszerezzem, hiszen eddig sosem voltam szabad. De ha arról van szó, mihez akartam fogni ezzel a szabadsággal, nem tudom, mit feleljek. Ez a nemtudaís cseppet sem új, amikor kést döftem meztelen testembe, akkor sem tudtam, meg akarom-e ölni magam, vagy csak megismerni, még ha azonos is a kettő. Ezt a lépésemet is előre látták, mint a további események egytől egyig tanúsítják, tehát a szabadság reménye csak káprázat lehet, méghozzá nem is a sajátom, csak azért ültették belém, hogy fürgébben cselekedjem, ilyen alattomos sarkantyúval ösztökélnek. De hogy a szabadság egyszerűen azt jelentené-e, hogy békén hagyom Arrhodest, azt nem tudom. Hiszen akkor is megölhetném, ha teljesen szabad vagyok, mert annyira mégsem vagyok őrült, hogy lehetetlen csodában higgyek, viszontszerelmet reméljek most, amikor már nem vagyok nő, és ha egy kicsit talán az maradtam is, hogyan tudná ezt elhinni Arrhodes, aki látta meztelen kedvesének fölmetszett hasát? Alkotóim bölcsessége tehát túllépett a mérnöki művészet végső határán, hiszen kétségkívül figyelembe vették számításaikban ezt a mostani állapotomat is, amint rohanok, hogy megmentsem az örökre elveszített kedvest. Ha viszszafordulhatnék, és mehetnék, amerre a szemem lát, azzal sem tennék neki túl nagy szolgálatot, halállal viselősen, melyet nem volna kinek megszülnöm. Úgy vélem hát, hogy nemesen aljas voltam, és a szabadság kényszerített, hogy ne azt tegyem, amit egyenesen megparancsoltak, hanem azt, amit e megtestesülésemben magam akarok. E kusza és bosszantóan fölösleges töprengésnek azonban majd vége szakad a célnál. Ha megölöm az emberrablókat és megmentem a kedvesemet, rákényszerítve ezzel, hogy irántam érzett undora és félelme tehetetlen csodálattá változzon át akkor, ha őt nem is, legalább magamat visszanyerhetem.
Átcsörtetve a sűrű mogyoróbokrokon, az első sziklafok alatt hirtelen elvesztettem a nyomot. Hiába kerestem, emitt még megvan, ott eltűnik, mintha az üldözöttek elrepültek volna. Visszatérve a cserjésbe, mint a körültekintés parancsolta, nagy nehezen megtaláltam egy bokrot, amelyről levágtak néhány vastag ágat. Megszaglásztam a mogyorónedvtől csöpögő csonkokat és visszatérve oda, ahol elvész a nyom, a mogyoró illatban fölfedeztem a folytatását, a menekülők ugyanis gólyalábat használtak, arra számítva, hogy a felső szag sávja nem marad meg sokáig a levegőben, mert elviszi a hegyi szél. Akaratomat ez megacélozta; a mogyoróillat hamarosan gyengült ugyan, de én megint átláttam a szitán: a gólyalábak végét jutazsák rongyaiba csavarták.
Egy sziklafalnál hevertek az eldobott gólyalábak. A tisztáson óriási, egymásra tornyozódott, az északi oldalon mohos sziklák hevertek, a görgetegen nem lehet másképp átjutni, mint nagy ugrásokkal az egyik málnabokortól a másikig szökdécselve.
Így tettek a menekülők is, de nem egyenes utat választottak, hanem zegzugosat, így folyton le kellett másznom a sziklákról, megkerülni őket, és föllelni a levegőben remegő nyomszemcséket. így jutottam el egy sziklafalhoz, amelyen felkapaszkodtak, ki kellett hát szabadítaniuk a fogoly kezét, de nem csodálkoztam, hogy önként velük tartott, hiszen nem volt visszaútja. Tiszta nyomon kapaszkodtam, érezve a hármas szagot a felhevült, sík szikladarabokon, bár függőlegesen kellett kapaszkodni, sziklapadokon, katlanokban, hasadékokban, és nem volt olyan fakó mohacsomó a sziklarésekben, vagy olyan rövid lábtámaszt adó kis hasadék, amelyet a mászok lépcsőfoknak ne használtak volna, itt-ott megálltak a legnehezebb helyeken, hogy kiszemeljék a további utat, ezt az erősebb szagról éreztem, én is fürgén kapaszkodtam felfelé, alig érintve a sziklákat, és éreztem belsőmben a felfokozott lüktetést, egész testem muzsikált és dalolt ebben a pompás üldözésben, mert ezek nekem való emberek voltak, csodálattal és örömmel gondoltam rájuk, mert amit véghez vittek ebben a nyaktörő hegymászásban, hárman, és kötéllel biztosítva egymást a kötél kenderszaga megmaradt az éles peremeken —, azt én magányosan és könnyedén csináltam utánuk, és semmi sem lökhetett le az égbe törő ösvényről. A csúcson elkapott egy heves vihar, a gerincen metsző szél süvített, de én le sem néztem a mélyben elterülő zöld tájra, az elmosódó kékes horizontra, hanem fel-alá rohangáltam a gerincen, a nyom folytatását keresve, végül megtaláltam egy apró bevágásban. Itt lepattant a szikla egy darabja, fehér folt és karcolás jelezte, hogy az egyik hegymászó lezuhant, áthajoltam hát a szikla peremén, lenéztem, és megláttam a lejtő közepén elterült apró figurát, éles szememmel még azt is észrevettem, hogy a fehér mészkőre sötét foltok fröcscsentek, mintha a fekvő körül véreső esett volna. A másik kettő azonban továbbment a gerincen, és sajnálkozás fogott el a gondolatra, hogy már csak egy ellenfelem maradt, aki Arrhodest őrzi, mert még soha ennyire nem éreztem a tetteim fontosságát, és nem fűtött ilyen harci kedv, egyszerre józan és mámoros voltam tőle. Leszaladtam hát a lejtőn, mert ok is arra fordultak, otthagyva a halottat a szakadékban, nyilván siettek, és ahhoz úgy sem férhetett kétség, hogy a lezuhant ember szörnyethalt. Egy sziklakapuhoz értem, óriási templomromhoz hasonlított, amelyből csak az összeomlott kapu roppant oszlopai maradtak meg, a fal gyámpillérei és egyetlen magas ablak, amelyen átragyog az ég, és mögötte egy karcsú fácska nőtt ki a szél hordta magból, egy maréknyi porban, öntudatlan hősiességgel. A kőkapu után másik következett, magas sziklakatlan, benne ködfoszlányok úsztak, nehéz felhő akadt el a csúcsban, apró szemű, szikrázó hó hullott belőle. A sziklafal árnyékában surranó hangot hallottam, majd dübörgést, és kőlavina omlott le a lejtőn. A sziklák rám zúdultak, szikrázott és füstölt az oldalam, minden lábamat behúzva meglapultam egy sekély mélyedésben a málnabokor alatt, és most már sértetlenül kivártam, míg lezúdul a kőgörgeteg. Eszembe jutott, hogy az Arrhodest vezető ellenfél szándékosan választotta a lavinás helyet, mert o ismerős itt, és arra számított, hogy engem, az újonc hegymászót, agyonzúz a lavina — és noha ez csak halvány lehetőség volt, megörültem neki, mert ha az ellenfél nemcsak menekül és bujkál, hanem támad, akkor méltóbb a harc.
A másik katlan hótól fehérlő alján épület állt, nem ház, nem is kastély, a legsúlyosabb kősziklákból épült, ilyen követ még egy óriás sem tudna megmozdítani egymagában — és megértettem, hogy ez az ellenség tanyája, mert hol lehetne másutt itt az isten háta mögött? Nem is kerestem már a nyomot, csúszva indultam lefelé, hátsó lábaimmal a guruló kavicsokba kapaszkodva, az elsőkkel szinte úszva az apró törmelékben, középső pár lábammal pedig fékeztem a szánkázást, nehogy zuhanássá fajuljon, majd elértem az első hóig, és azon már nesztelenül mentem tovább, minden lépésnél kipróbálva, nem pottyanok-e valami feneketlen résbe. Vigyáznom kellett, mert amaz éppen a hágó felől várja felbukkanásomat, hát nem mentem túl közel, hogy meg ne láthassanak az erődítményből, aztán egy gomba alakú szikla alá lapulva türelmesen megvártam, míg leszáll az éjszaka.
Korán sötétedett, de még mindig havazott, és a sötétség fehéren derengett, így nem mertem az épület közelébe menni, csak keresztbe tett lábamra fektettem a fejem, hogy szemmel tartsam a házat. Éjfél után a havazás abbamaradt, de nem ráztam le magamról a havat, mert jó rejtőszín volt a havas hegyoldalban, és a felhők között átragyogó holdfényben úgy fehérlett, mint a menyasszonyi ruha, melyet sohase viseltem. Lassan kúszni kezdtem a ház derengő sziluettje felé, nem véve le szemem a sárgásán világító emeleti ablakról, súlyos szemhéjamat szemgolyómra eresztettem, mert már hozzászoktam a sötétséghez, és vakított á holdfény, úgy rémlett, a halványan világító ablakban megmozdul valami, nagy árnyék siklik át a falon, hát gyorsabban kúsztam tovább, míg elértem a ház körül húzódó falhoz. Méterenként kapaszkodtam fel rá, nem volt nehéz, mert a köveket habarcs nélkül rakták egymásra, csak roppant súlyuk tartja össze őket. Eljutottam az ágyúlőrésként feketéllő földszinti ablakokhoz. Mind tárva-nyitva, odabent sötét, üres termek. És akkora csend, mintha évszázadok óta nem lakna itt más, csak a halál; hogy jobban lássak, bekapcsoltam éjszakai nézésemet, és bedugva fejemet a kőfalú terembe, kinyitottam csápjaimon a foszforosan világító fényszemeket. Megláttam szemben egy érdes kőlapokból épült, kormos kandallót, amelyben rég kihűlt a maroknyi gyújtós és elszenesedett rőzse, láttam egy padot is, rozsdás szerszámokat a falnál, gyűrött fekhelyet és a sarokban valami kőgolyókat. Furcsállottam, hogy ilyen szabadon be lehet sétálni, nem bíztam a hívogató ürességben, bár a szoba mélyén nyitva állt az ajtó, s alighanem éppen ezért, csapdát sejtve, éppolyan nesztelenül visszahúzódtam, ahogy behatoltam, és továbbmásztam az emeletre. Eszem ágában sem volt, hogy megközelítsem a homályosan fénylő ablakot. Felmásztam a tetőre, és a havas tetőn elnyúltam, mint a házőrző kutya, hogy kivárjam a nappalt. Két hangot hallottam, de nem értettem, miről beszélnek. Mozdulatlanul feküdtem, egyszerre sóvárogva és félve azt á pillanatot, amikor majd ráugrom az ellenségre, hogy Arrhodest kiszabadítsam, és míg feszülten, mozdulatlanul, szavak nélkül elképzeltem magamban a fullánkszúrással végződő viadal fordulatait, közben önnön bensőmbe néztem, most már nem az akarat forrásait keresve, hanem annak bármi halvány jelét, hogy csak egy embert fogok megölni. Nem tudom, mikor múlt el ez a félelem. Még mindig bizonytalanul feküdtem, mert nem ismerve ön magamat, de éppen annak nemtudása, hogy megváltóként vagy gyilkosként jöttem, valami eddig ismeretlen, felfoghatatlan újdonsággá vált számomra, minden rezdülésemnek talányosan szűzies értelmet adott, és elragadtatással töltött el. Ezen az elragadtatáson igencsak elcsodálkoztam, s azon tanakodtam, nem benne nyilvánul-e meg teremtőim bölcsessége, ha netalán úgy intézték, hogy parttalan erőt láthassak a megsegítésben és a pusztításban egyszerre, ám ebben sem voltam biztos. Váratlan, kurta zaj hallatszott fel, majd hebegő hang — még egy tompa zaj, mintha nehéz súly esne a földre, azután csend. Lefelé kezdtem mászni a tetőről, potrohomat majdnem kettéhajtva, torommal a falhoz lapultam, hátsó pár lábam és a fullánk hüvelye még a tető peremén nyugodott, az erőfeszítéstől remegő fejemet pedig az ablaknyílás elé lógattam. A gyertya kialudt, leesett a földre, de kanóca még vörösen izzott, és éjszakai látásomat erőltetve megpillantottam az asztal alatt fekvő testet a sötétben feketének látszó vértócsában, és noha minden porcikám az ugrást követelte, előbb beszívtam a vérés viaszszagú levegőt: ez az ember idegen, tehát harcoltak, és Arrhodes már előttem lesújtott rá, eszembe sem jutott, hogyan, miért, mikor, mert az, hogy ő él, és most kettesben vagyunk az üres házban, villámcsapásként ért. Reszkettem, szerelmes lány és gyilkos, közben rezzenetlen szemeimmel figyeltem a végsőt lehelő nagy test egyenletes rángatózását. Most hát ellopózom, észrevétlen, a havas hegyek közé, hogy ne kelljen vele négyszemközt maradnom, hatszemközt, helyesbítettem, rémületességre és menthetetlen nevetségességre ítélve, és a keserű gúny érzése, túlsúlyba kerülve, olyan lökést adott, hogy megcsúsztam, még mindig fejjel lefelé lógva, mint a leselkedő pók, és nem bánva már haspáncélom halk csikordulását az ablakpárkányon, kecses ívben átugrottam a hullát, és az ajtónál termettem.
Nem tudom, hogyan és mikor nyitottam ki. A küszöbön túl csigalépcső kezdődött, és azon feküdt hanyatt Arrhodes, feje oldalra csuklott, a kopott kőpadlóra, itt harcolhattak a lépcsőn, azért nem hallottam szinte semmit a zajból, és most itt feküdt a lábamnál, bordái mozogtak, megláttam, most és így, a meztelenségét, melyet nem ismertem, csak gondoltam rá az első éjszakán, a bálteremben.
Hörgött, láttam, mekkora erőfeszítéssel próbálja kinyitni a szemét, még csak a szeme fehérje tűnt elő, és én hátrahajolva, felkunkorodó testtel, felülről néztem elfordított arcát, nem merve se megérinteni, se visszahúzódni, mert amíg élt, nem voltam biztos magamban, bár minden lélegzettel patakzott a vére, de jól láttam, hogy kötelességem az utolsó leheletig tart, mert a király ítéletét a haldoklón is végre kell hajtani, ezért hát nem kockáztathattam, hiszen még mindig élt, és azt sem tudtam, biztosan akarom-e, hogy magához térjen. Ha feleszmélve kinyitná a szemét, és felém fordított tekintetével egész valómat magába ölelné, így, amint állok fölötte imádkozó pózban, már tehetetlenül halálosan, nem tőle terhesen, nász volna az, vagy annak könyörtelenül előre látott paródiája?
De nem eszmélt fel, nem nyitotta ki a szemét, és mikor odakint felszikráztak a hóörvények, és a förgetegtől üvöltő házban közénk lépett a hajnal, ő még egyszer felnyögött, és nem lélegzett többé, s ekkor, immár megnyugodva, szorosan mellé feküdtem, rátekeredtem, ölelésembe zártam, s így feküdtem világosban és sötétben két napig a hóviharban, amely nem olvadó paplant terített ránk. és a harmadik reggelen fölkelt a nap.