Felfúvatlan kezeslábasban álló a híd acéllemezén, közvetlenül a csarnok teteje alatt, könyökével a korlátként kifeszített kötélre támaszkodott, és így tartotta magát, mert mindkét keze tele volt. Az egyikben a hajózókönyvet szorongatta, a másikban a „súg”-ot. Ez puska volt, amelyet Smigától kölcsönzött — úgy beszélték, hogy ezzel repült az egész iskola. Igaz ugyan, titok maradt, miként került vissza, mert a tanulók a próbarepülés után elhagyták az Intézetet, és Északra mentek, a támaszpontra, ahol megkezdődik a biflázás a záróvizsgákra. A jelek szerint mégis visszatért valahogy — talán ejtőernyőn dobták le? Ez természetesen csak tréfa volt.
Ott ácsorgott a rugózó acéllemezen, a negyvenméteres szakadék fölött, és hogy könnyebben teljék az idő, azt latolgatta, vajon megmotozzák-e — ez, sajnos, néha megesett. A kadétok a legfurcsább és legszigorúbban tiltott dolgokat vitték magukkal a próbarepülésekre, a lapos pálinkás üvegeken kezdve egészen a bagóig és ismerős lányok fényképéig. Nem beszélve természetesen a „súg”-okról. Pirx elkeseredetten kísérletezett, hol s hogyan rejtse el. Vagy tizenötször eldugta — cipőjében a sarka alá, két harisnyája közé, a cipő szárába, kezeslábasa belső zsebébe, kis csillagatlaszába, az efféle atlaszt engedélyezték — nem lett volna rossz a szemüvegtok sem, de először is ehhez óriási tok kellett volna, másodszor — nem viselt szemüvegét. Kissé később eszébe jutott, hogy ha viselne, nem is vették volna fel az Intézetbe.
Ácsorgott tehát az acéllemezen, és várta. A két oktatót meg a Főnököt, és mindhárman, nem tudni, miért, késtek, noha a rajt időpontját tizenkilenc negyvenre jelölték ki, és már tizenkilenc huszonhét volt. Átvillant agyán, hogy ha volna egy darab ragtapasza, hóna alá ragaszthatná a „súg”-ot. Állítólag ezt tette a kis Yerkes, és amikor az oktató hozzáért, felvisított, hogy csiklandós, és megúszta a dolgot. De Pirx nem látszott csiklandósnak. Ezt tudta, és nem is áltatta magát. Tehát egészen egyszerűen jobb kezében tartotta a „súg”-ot, de amikor eszébe ötlött, hogy az üdvözlésnél háromszor is kezet kell fognia, áttette bal kezébe, a hajózókönyvet pedig baljából a jobbjába. Ezzel a művelettel akaratlanul is megmozgatta az acélhidat, amely rezgett, akár egy ugródeszka. Hirtelen lépteket hallott a másik oldalról. Csak lassan fedezte fel az érkezőket, mert a csarnok boltozata alatt sötétség terjengett.
Szokás szerint mindnyájan egyenruhában voltak, mintha skatulyából húzták volna ki őket, különösen a Főnököt. Ő pedig, Pirx kadét, kezeslábast viselt, amely felfúvatlanul is olyan, mint húsz egymásra rakott rugbykapus-öltözék; ezenkívül magas gallérjának mindkét oldaláról lelógott az interkom és a belső rádiofon hosszú vége. Nyakánál ott himbálózott az oxigénkészülék csavarmenetben végződő csöve, hátán érezte a tartalékpalack nyomását, átkozottul izzadt kettős, verejtékhatlan fehérneműjében, legkeservesebben pedig az a bizonyos berendezés kínozta, amely lehetővé tette, hogy repülés közben ne kelljen kimennie (egyébként a próbarepüléseknél használt egyfokozatú rakétán amúgy sem volna hová kimennie).
Váratlanul az egész híd megremegett. Valaki hátulról közeledett: Boerst volt, ugyanolyan kezeslábasban, keményen tisztelgett hatalmas kesztyűjével, és úgy megtorpant, mintha rögvest a mélybe akarná lökni Pirxet.
Amazok elöl haladtak, és Pirx meglepetten firtatta:
— Te is repülsz? Nem szerepeltél a névsorban.
— Brendan megbetegedett, helyette repülök — válaszolta Boerst. Pirx egy pillanatig kissé kínosan érezte magát. Végül is ez volt az egyetlen, egyes-egyedüli dolog, amely, ha csak egy milliméterrel is, közelebb vihette volna azokhoz a fellegekbe vesző tájakhoz, ahol Boerst otthon volt, noha egyáltalán nem törekedett erre. Az iskola legtehetségesebb hallgatója volt, ezt Pirx aránylag könnyen megbocsátotta, sőt bizonyos fokig tisztelte Boerst matematikai tehetségét — egyszer tanúja volt, hogy Boerst derekasan megbirkózott az elektronikus Kalkulátorral, és csupán a negyedfokú gyököknél maradt le. Boerst jómódú szülők gyermeke volt, úgyhogy nem kellett kopott nadrágokban kallódó kétkoronásokról ábrándoznia, és ráadásul kitűnő eredményeket ért el atlétikában, úgy ugrott, mint maga Belzebub, kitűnően táncolt, és valljuk be őszintén, nagyon jóképű volt, amit Pirxre nem lehetett ráfogni.
Végighaladtak a hosszú hídon, a mennyezet rácsos tartóoszlopai között, elhagyták a sorba állított rakétákat, majd fény zúdult rájuk, mert a tetőnek ezt a részét kétszázméteres darabon már eltolták. Az óriási betontölcsérekben — ezek fogják fel és vezetik el az induló rakéta tüzét — egymás mellett két kúp alakú kolosszus állt, legalábbis Pirx kolosszusoknak látta, mindegyikük negyvennyolc méter magas, és egészen lent, a hajtóműnél, tizenegy méter átmérőjűek.
A bejárati nyílás csavarjait már eltávolították, és a hídról kisebb híd vezetett a rakétáig, de az átjárást eltorlaszolták a középen felállított ólomnehezékek, mindegyiken hajlékony kis árboc és vörös zászlócska. Pirx tudta, hogy maga fogja félreállítani a zászlót, amikor megkérdezik tőle, hogy készen áll-e feladatának teljesítésére, és ő igennel válaszol; életében először kerül erre sor. És hirtelen szent meggyőződésévé vált, hogy a zászló félreállításakor belebotlik a huzalba, és minden bizonnyal teljes hosszában elvágódik — az ilyesmi megesett néha. És ha valakivel megesett, akkor vele biztosan meg kell történjék, mert időnként úgy érezte, hogy nincs szerencséje. Az előadók ezt másképp nevezték: hogy bámész, mafla, és állandóan máson jár az esze, mint amin éppen kellene. Igaz, hogy Pirxnél sok minden könnyebben ment, mint a beszéd. Tettei és szavakba foglalt gondolatai között, ha nem is tátongott szakadék… mindenesetre támadt valamilyen akadály, amely megkeserítette életét. Az előadók nem tudták, hogy Pirx álmodozó természet. Ezt senki sem tudta. Úgy vélték, hogy egyáltalán semmire sem gondol. Ez pedig nem volt igaz.
A szeme sarkából megfigyelte, hogy Boerst már felállt az előírásnak megfelelően, hogy egy lépésnyire a bejárattól, a nyíláshoz vezető hídon kihúzta magát, és felfúvatlan kezeslábasának gumigyűrűjére szorított kézzel várakozott.
Átvillant agyán, hogy Boerstnek jól illik még ez a furcsa öltözék is, amelyet mintha száz futball-labdából szabtak volna, és Boerst kezeslábasa felfúvatlan, az övé pedig helyenként még jócskán tartalmaz levegőt — és ezért esik olyan nehezére a járás, kénytelen szélesen szétvetett lábbal haladni. Tőle telhetően igyekezett, de a két sarka nem akart egymáshoz közelebb kerülni. Miért engedelmeskedett a Boerst két sarka? Ez titok maradt. Egyébként, ha Boerst nincs ott, teljesen megfeledkezett volna az alapállásról, háttal a rakétának, arccal a három egyenruhás férfi felé. Először Boersthöz léptek — mondjuk azért, mert B betűs volt, de ez sem volt egészen véletlen, helyesebben: Pirx számára volt hátrányos véletlen, hiszen mindig sokáig kellett várnia a „felszólítás”-ra; izgult, mert jobban szerette, ha a baj egyszerre szakad rá.
Feléből-harmádából hallotta a Boersthöz intézett szavakat, és Boerst feszes vigyázzban gyorsan felelgetett, annyira gyorsan, hogy Pirx egy kukkot sem értett belőle. Azután őhozzá léptek, és amikor a Főnök megszólította, Pirxnek hirtelen eszébe jutott, hogy ma hármuknak kellett volna repülniük, nem kettejüknek, mi történt hát a harmadikkal? Szerencsére megütötte fülét a Főnök hangja, s az utolsó pillanatban még jókor kibökte:
— Pirx kadét készen áll a repülésre.
— Hm… igen — bólintott a Főnök —, és Pirx kadét kijelenti, hogy testben és lélekben egészséges… ehem… lehetőségeinek határán belül?
A Főnök szívesen megtoldotta a szokványos kérdéseket efféle kedveskedéssel, megtehette, hiszen ő volt a Főnök.
Pirx kijelentette, hogy egészséges.
— A repülés idejére, kadét, kinevezem pilótává — mondta el a Főnök a szent formulát, és folytatta: — A feladat: függőleges rajt, félerősségre kapcsolt hajtóművel. Az ellipszisen rááll a 4 óra 26 perces keringési idejű állandó pályára. A pályán megvár két JO 2 típusú, közvetlen járatú hajót. A radarösszeköttetés valószínű zónája: III. szektor, PAL mesterséges hold, a megengedett elhajlás hat ívmásodperc. Fonia-összeköttetést teremt, és egybehangolja a gyakorlatot. A manőver: letér az állandó pályáról 60 fok 24 perces északi szélesség, 115 fok 3 perc 11 másodperc keleti hosszúság irányában. Kezdeti gyorsulás: 2,2 g. Véggyorsulás 83 perc múlva: nulla. A fonia hatósugarában maradva, mindkét JO 2-t elkalauzolja hármas alakzatban a Holdba, a Hold egyenlítői zónájában ideiglenes keringési pályára tér a Luna PELENG utasításainak megfelelően, meggyőződik róla, hogy a két elkalauzolt hajó ott van-e a pályán, és tetszés szerinti gyorsulással és irányban letérve róla, visszatér állandó pályájára a PAL mesterséges hold körzetébe. Ott megvárja a további parancsokat.
A tanfolyamon azt beszélték, hogy az eddigi „puskák” helyett hamarosan megjelennek az elektronikus „súg”-ok, vagyis cseresznyemag nagyságú mikroagyak, amelyeket az ember a fülében vagy a nyelve alatt tarthat; ezek mindig és mindenütt megsúgják a szükséges tudnivalókat. De Pirx nem hitt bennük, mert úgy vélte — és némileg igaza volt —, hogy mire ezek a mikroagyak rendelkezésre állnak, már nem lesz szükség kadétokra. Egyelőre magának kellett megismételnie az egész feladatot megtette, csupán egyszer tévedett, de akkor istenigazában összekeverte az idő perceit és másodperceit a hosszúsági és szélességi percekkel és másodpercekkel. Ezek után várta az események további alakulását; verejtékhatlan fehérneműjében s a vastag kezeslábasban úgy megizzadt, akár a gőzfürdőben. A feladatot ugyan megismételte, de a lényeg még nem hatolt el a tudatáig. Egyetlen gondolat gyötörte makacsul az agyát: „De kitoltak velem!”
Bal tenyerében szorongatta a „súg”-ot, jobbjával átnyújtotta a hajózókönyvet. A feladat szóbeli megismétlése egyszerű akadékoskodás volt — úgyis megkapja írásban, berajzolt útvonallal. A Főnök a feladatot tartalmazó borítékot bedugta a könyv védőhuzatának belső zsebébe, visszaadta és megkérdezte:
— Pirx pilóta, rajtra kész?
— Kész! — vágta rá Pirx pilóta. Ebben a percben már csak azt kívánta: bárcsak a kormányfülkében volna. Leghőbb vágya az volt, hogy kigombolhassa kezeslábasát, legalább a nyakánál.
A Főnök egy lépést hátrált.
— Rakétához! — kiáltotta pompás, érces hangján, amely harangkondulásként hasított az óriási csarnok tompa, szakadatlan zsivajába.
Pirx sarkon fordult, megragadta a vörös zászlócskát, megbotlott a kötélben, az utolsó pillanatban visszanyerte egyensúlyát, és mint valami Gólem, felmasírozott a keskeny hídra. A közepénél tartott, amikor Boerst (hátulról azért ő is futball-labdára hasonlított) már bebújt rakétájába.
Bedugta lábát, megragadta a bejárati nyílás tömör burkolatát, lecsúszott a ruganyos csatornán, anélkül, hogy a keskeny fokokra lépett volna (a lépcsőfokok csak a haldokló pilótáknak valók — mondogatta Szamárlegelő), és nekilátott a csapóajtó becsukásának. Százszor, ezerszer gyakorolták ezt kísérleti és igazi zárólapokkal, amelyeket leszereltek a rakétáról, és felerősítettek a gyakorlóterem közepén. Rossz érzés volt — bal fogantyú, jobb fogantyú, fél fordulat, légmentesség ellenőrzése, mindkét fogantyú fordulatának második fele, meghúzzuk, ellenőrizzük a légmentességet nyomás alatt, a bejárati nyílást elzárjuk belső védőfedéllel, a meteorelhárító fedelet helyre csúsztatjuk, kimászunk a bejárati csatornából, becsukjuk a fülke ajtaját, meghúzzuk, fogantyú, másik fogantyú, retesz, kész.
Pirx azon elmélkedett, hogy Boerst bizonyára már régen az üveggömbjében ül, ő pedig még csak a szorítószerkezet lendítőkerekét forgatja, és eszébe jutott, hogy úgysem rajtolnak együtt, rajtolni hétperces időközökben szokás, és nem volt miért sietnie. De azért jobb, ha már a helyén ül az ember, és bekapcsolja a rádiofonját — legalább hallaná a Boerstnek adott parancsokat. Vajon milyen feladatot kapott?
Mihelyt behúzta a külső fedelet, a rakéta belsejében automatikusan kigyúltak a fények. Bereteszelte az egész miskulanciát, majd a recés és nagyon puha műanyaggal bevont kis lépcsőn leereszkedett a pilótafülkébe.
Az ördög tudja, miért: ezekben a kicsi, egyszemélyes rakétákban a pilóta egy hatalmas, három méter átmérőjű üvegburában ül. A buga, noha teljesen átlátszó, természetesen nem üvegből készült, ruganyos anyaga vastag, nagyon kemény gumi tulajdonságaival vetekedett. Ez a hólyag, és benne a kényelmes pilótafotel, a tulajdonképpeni kormányfülke mélyén helyezkedett el — voltaképp enyhén kúp alakú helyiség volt, úgyhogy a „fogorvosi szék”-ben ülve, így nevezték, és a fotel függőleges tengelyén szabadon forogva, a pilóta a föléje boruló hólyag üvegfalán keresztül látta az összes óratáblákat, mutatókat, elülső, hátulsó és oldalképernyőket, mindkét kalkulátor és asztrográf számlapját, továbbá a legnagyobb szentséget, a trajektométert, amely vastag, erősen ragyogó sávval jelzi a fénytelen, domború tárcsán a rakétának az állócsillagokhoz viszonyított útvonalát, Harelsberger vetületében. Ennek a vetületnek az elemeit betéve kellett tudni, és minden helyzetben, még fejjel lefelé csüngve is, érteni kellett a készülék leolvasásához. Amikor a pilóta elhelyezkedett a fotelben, kétoldalt a keze ügyébe esik a főreaktor és a kormányzó fúvócsövek négy fogantyú, a „kis repülés”-re szolgáló hat állítókar, az indító és üresjárati forgattyúk, továbbá a fúvócsövek vonóerejének, átfúvásának szabályozója, közvetlenül a padlón pedig a hőmérsékletszabályozó és oxigénadagoló készülék nagy, küllős kereke, a tűzoltóberendezés és a reaktorkidobó fogantyúja (arra az esetre, ha ellenőrizhetetlen láncreakció indulna meg); a kormányostól kartávolságra van egy hurkos kötél, amelyet a hőpalackokkal és élelmiszerrel megrakott szekrényke tetejéhez erősítettek, talpa alatt pedig a kengyelszíjjal ellátott, párnázott fékpedál és a kihajító biztosíték; az utóbbi egy lábnyomásra (először egy rúgással össze kell törni a kupakját és beletaposni) fotelestül, pilótástul kihajítja a hólyagot, valamint az utánuk kirepülő gyűrűs-szalagos ejtőernyőt.
A főcélon kívül — vagyis a pilóta megmentésén kívül, helyrehozhatatlan sérülés esetén — az üveghólyagnak még vagy nyolc igen fontos feladata volt, ezért szerkesztették meg ily módon, és Pirx kedvező körülmények között talán mindet felsorolta volna, de egyik sem hatott rá (sem a többi hallgatóra) meggyőzően.
Miután megfelelően elhelyezkedett, üggyel-bajjal előrehajolt, hogy becsavarja a ruhájából kiálló és lelógó összes csöveket, kábeleket és vezetékeket a fotelból meredező végekbe (valahányszor lehajolt, kezeslábasa puha gömbként hasba vágta), természetesen összecserélte a fonia kábeljét a fűtés vezetékével, szerencsére különböző csavarmenetük volt, de tévedésére csak akkor figyelt fel, amikor már verejtékben úszott. Miközben a sziszegő sűrített levegő villámgyorsan megtöltötte kezeslábasát, sóhajtva hátradőlt, s mindkét kezével átvetette magán a comb— és vállrögzítő övet.
A jobb heveder azonnal beakadt, a bal makacskodott. Felfújt gumikerékhez hasonló gallérja miatt nem bírt hátrapillantani, így csak kínlódott, vaktában bökdösött az öv széles fémcsatjával, egyidejűleg a hallgatóból fojtott hang ütötte meg fülét:
— …Boerst pilóta az AMU 18-on! Rajt, fonia szerint nulla másodpercben. Figyelem… kész?
— Boerst pilóta az AMU 18-on fonia szerint nulla, másodpercben rajtra kész! — hangzott máris a válasz.
Pirx káromkodott — a csat beakadt. A puha karosszék mélyébe rogyott, és olyan fáradt volt, mintha éppen most tért volna vissza egy szörnyen hosszú csillagközi repülésről.
— A rajtig huszonhárom. A rajtig huszonkettő. A rajtig huszonegy… — duruzsolta a fejhallgató.
Állítólag egyszer megesett, hogy a dörgő nulla hallatára két tanuló egyszerre rajtolt — a soronlevő és a sorját váró —, egymástól kétszáz méternyire száguldottak függőleges tűzsugárral, és bármely pillanatban összeütközhettek volna — legalábbis így beszélték az iskolában. Azóta — állítólag — a gyújtóvezetéket az utolsó pillanatban, távolról kapcsolják be, maga a repülőtérparancsnok csinálja üvegezett irányítótornyában — és az egész számolás közönséges szemfényvesztés. De senki sem tudta biztosan, mi a való helyzet.
— Nulla!! — harsant föl a fejhallgatóban. Pirx fojtott, vontatott dübörgést hallott, karosszéke könnyedén megremegett, a fények visszavert szikrái enyhén megrezdültek a föléje boruló üvegburán; elterpeszkedve a mennyezetet bámulta — vagyis az asztrográfot, a hűtéscirkuláció, fő— és segédfúvócsövek vonóerejének, a neutronáramlás sűrűségének mutatóját, az izotópszennyeződés jelzőt és még tizennyolc más mutatót, amelyeknek a fele csakis a hajtómű munkájával foglalkozott —, a remegés gyengült, a tompa robaj fala valamerre oldalt eltolódott, és mintha a magasban szertefoszlott volna; egy láthatatlan függöny felgördült egészen az égig, a mennydörgés egyre távolodott, és mint mindig, egyre inkább messzi vihar visszhangjára emlékeztetett, végül minden elcsendesült.
Valami szisszent, majd zümmögött — megijedni sem ért rá. Az önműködő biztosíték bekapcsolta az eddig elsötétített képernyőket, ezek kívülről bezáródtak, valahányszor valaki a közelben rajtolt, nehogy az atomerejű sugárhajtás vakító lángja megsértse a lencséket.
Pirxnek az járt az eszében, hogy az efféle önműködő berendezés nagyon hasznos — elmélázott, és hirtelen rádöbbent, hogy minden hajaszála égnek áll a domború sisak alatt.
„Jézusmária, én repülök, én, most én repülök!!!” — villant át az agyán.
Viharsebesen előkészítette a rajthoz az állítókarokat azaz ujjával a megfelelő sorrendben rájuk bökött, és számolt: „Egy… kettő… a harmadik… és hol a negyedik? Azután ez… igen, ez az a mutató… és a pedál… nem, nem a pedál… aha, megvan… a vörös, a zöld fogantyú… azután az automata… igen… vajon a zöldet a vörös előtt kell?!”
— Pirx pilóta az AMU 27-en! — Töprengéséből felriasztotta a fülébe bömbölő erős hang. — Rajt, fonia szerint nulla másodpercben! Figyelem… pilóta, kész?
— Még nem!!! — kívánkozott a kiáltás Pirx pilóta, ajkára, de ehelyett így szólt: — Boe… Pirx pilóta az AMU 27-en kész… e… rajtra kész, fonia szerint nulla másodpercben!
„Boerst pilótá”-t akart mondani, mert jól megjegyezte Boerst szavait. „Barom!” — förmedt önmagára a bekövetkezett néma csöndben. Az automata (vajon minden automatának őrmesteri hangja van?) tovább ugatott:
— A rajtig tizenhat… tizenöt… tizennégy…
Pirx pilóta verejtékezett. Valami rettenetesen fontosat igyekezett eszébe idézni, tudta, hogy ez élet vagy halál kérdése, de sehogy sem boldogult.
— …hat, öt, rajtig négy…
Nedves tenyere az indítófogantyú markolatára fonódott. Szerencsére érdes volt. „Vajon mindenki így izzad? Úgy látszik” — fordult meg a fejében, amikor a hallgató rávakkantott:
— Nulla!!!
A keze magától — teljesen önmagától — meghúzta a kart, félig eltolta és úgy hagyta. Veszett süvítés hallatszott. Mintha ruganyos prés zuhant volna mellére, fejére. „A hajtómű” — suhant át agyán a gondolat, és elsötétült előtte a világ. Csak egy kissé, és csak egy pillanatra. Amikor már jól látott, noha ugyanazt a makacs súlyt érezte egész testén, minden képernyő — legalábbis az a három, amely közvetlenül az orra előtt volt — milliónyi bögréből kifutó tejre emlékeztette.
„Aha, a felhőket szelem” — állapította meg. Mintha kissé lassabban, álmosabban ment volna a gondolkodás, de teljesen nyugodt volt. Egy hosszú perc elmúltával kissé nevetséges jelenet külső szemlélőjének érezte magát: egy fickó elterpeszkedik a „fogorvosi székben”, keze-lába nem moccan, a felhők eltűntek, az ég még kissé kékes, de színét mintha tussal hamisították volna, csillagszerű dolgok látszanak — vajon csillagok?
Igen, csillagok voltak. A mennyezeten, a falakon táncoltak a mutatók, mindegyik másképp, mindegyik jelzett valamit, mindenre ügyelnie kellett, és neki csak két szeme volt. Ennek ellenére bal keze a kagylóból fölhangzó rövid, ismétlő füttyre — megint magától — meghúzta a hajtómű kikapcsolóját. Egyszeriben megkönnyebbült: 7,1 másodpercenkénti sebesség, magasság 201 kilométer, az előírt rajtgörbe véget ér, a gyorsulás 1,9, felülhet, és még csak most lesz rengeteg dolga!
Lassan felült, megnyomta a karfát, ezáltal a fotel támlája fölemelkedett — és Pirx hirtelen megdermedt.
Hol van a „súg”?!
Ez volt az a rettenetes fontos dolog, amely nem jutott eszébe. Szétnézett a padlón, mintha a körös-körül hunyorgó mutatók raja a világon sem lett volna. A „súg” közvetlenül a fotel alatt hevert — Pirx lehajolt, a hevederek természetesen fogva tartották, már nem volt vesztegetni való ideje; úgy érezte, mintha egy szörnyen magas torony tetején állna, és a toronnyal együtt a mélységbe zuhanna; a térde feletti nadrágzsebből előhalászta a hajózókönyvet, kinyitotta, kiszedte a borítékból a feladatot — egy árva szót sem értett. „Az ördögbe is, hol van a B 68 pálya? Aha, ez lesz az!” — ellenőrizte a trajektométert, és lassan kanyarodni kezdett. Kissé csodálkozott, valahogy ment a dolog.
Az ellipszisen a Kalkulátor előzékenyen közölte vele a helyesbítő adatokat, megint manőverezett, letért a pályáról, túlságosan hevesen fékezett, tíz másodpercig mínusz 3 g-ja volt, de ügyet sem vetett rá, rendkívül szívós fizikuma volt („Ha olyan volna az agyad, mint a karizmod — hajtogatta gyakran Szamárlegelő —, akkor talán vinnéd valamire”), helyesbítéssel rátért az állandó pályára, fonián közölte az adatokat a Kalkulátorral, a Kalkulátor nem válaszolt, tárcsáján üresjárati hullámok szikráztak, Pirx még egyszer elüvöltötte az adatokat, természetesen megfeledkezett arról, hogy átkapcsoljon, pótolta, a tárcsán nyomban előugrott a függőleges, villódzó vonal, és az összes ablakokon csupa egyes jelent meg. „Rajta vagyok a pályán!” — ujjongott. Igen, de a keringési idő 4 óra 29 perc volt 4,26 helyett. Most már igazán nem tudta, hogy az eltérés megengedett-e, vagy sem. Törte a fejét, latolgatta, hogy kikapcsolja-e az öveket; a „súg” közvetlenül a fotel alatt lapult, de a nyavalya tudja, ez benne van-e a „súg”-ban; hirtelen eszébe jutott Kaahl professzor mondása: „A pályák 0,3 %-os pontossággal vannak kiszámítva”; mindenesetre közölte az adatokat a Kalkulátorral: a megengedett hibahatáron belül volt. „No, ez megvolna” — súgta önmagának, és csak most nézett körül igazában.
A nehézkedés megszűnt, de a fotelhez volt erősítve, ahogy illik — csak éppen nagyon könnyűnek érezte magát. Az elülső képernyőn csillagok, csillagok, és egészen az alsó szélen fehéresszürke csücsök, az oldalsó képernyőn semmi, csak sötétség és csillagok. Az alsó képernyő — aha! Figyelmesen szemlélte a Földet — 700-tól 2400 kilométerig változó magasságban száguldott fölötte pályáján —, óriási volt, egészen betöltötte a képernyőt. Pirx éppen Grönland fölött repült — alighanem Grönland —, s mire megállapította, hol jár, már Észak-Kanada fölött volt. A Sark közelében szikrázott a hó, az óceán feketéskék, domború, sima volt, mintha vasból öntötték volna, furcsamód kevés felhő, mintha valaki híg pépet löttyintett volna imitt-amott a domborulatokra — órájára pislantott.
Már tizenhét perce repült. Most fognia kellett a PAL rádió jelzéseit, és ügyelnie a radarokra, amikor belép az övezetbe. Hogy hívják azt a két hajót, RO? Nem! JO és a számuk? Tanulmányozta a feladatot, a papírlapot a hajózókönyvvel együtt zsebre vágta, és az ellenőrzés szabályozóját a melle felé húzta. Hatalmas fütyülés és recsegés hallatszott, a PAL — mi a jele? Morze — aha — feszülten hallgatózott, leste a képernyőket, a Föld lassan forgott alatta, a csillagok sebesen siklottak át a képernyőkön, a PAL, mintha nem létezett volna, se nem hallatszott, se nem látszott. Hirtelen zümmögés ütötte meg fülét.
„A PAL? — fordult meg fejében, de rögtön elvetette ezt a feltevést. — Ostobaság, hiszen a mesterséges holdak nem zümmögnek… mi zümmög?”
„Semmi sem zümmög — felelte önmagának. — Hát akkor mi ez? Defekt?”
Egyáltalán nem rémült meg. Miféle hiba lehet kikapcsolt motornál? Önmagától szétesik a láda, vagy mi? Talán rövidzárlat? Á, rövidzárlat! Édes istenem! Tűzoltási utasítás III/A: „Tűz az űrben, röppályán” — paragrafus száma — a mennykő csapjon belé! — valami csak zümmögött, csak zümmögött, alig hallotta a távoli jelzések füttyét.
„Szakasztott, mint egy légy a pohárban” — gondolta megrökönyödve, tekintete villámgyorsan ugrált egyik óráról a másikra — és akkor fölfedezte.
Zöldesfekete óriáslégy volt, abból az undorító fajtából, amelyet mintha az emberek bosszantására teremtettek volna, erőszakos, tolakodó, buta, egyidejűleg pedig ravasz és élelmes légy; csodával határos módon (mással nem magyarázható) bejutott a rakétába, most az üveghólyagon kívül repdesett, és zümmögő gömbfeje az órák világító lapjait bökdöste.
Közeledett a Kalkulátorhoz, Pirx a fejhallgatóban négymotoros repülőgépként hallotta, a Kalkulátornak ugyanis a felső keret fölött tartalékmikrofonja volt, hogy a fotel mögül laringofon nélkül is elérhető legyen, amikor a fedélzeti fonia vezetéke nincs bekapcsolva. Minek? Minden eshetőségre. Efféle berendezés több is akadt.
Átkozta a mikrofont. Félt, hogy nem hallja meg a PAL-t. Ráadásul a légy kezdett kirándulgatni. Tekintete akarata ellenére jó pár percig követte, míg csak szigorúan ki nem jelentette, hogy egy frászt érdekli a légy. Kár, hogy nem lehet ráhinteni valami DDT-félét.
— Elég!
A légy olyat zümmögött, hogy Pirx megrándult. Most a Kalkulátoron mászkált. Elcsendesült: a szárnyát tisztogatta. Micsoda undorító rovar!
A hallgatóból egyenletes, távoli sípolás hallatszott három rövid, hosszú, két rövid, két hosszú, három rövid, hosszú: a PAL.
„Na, most mereszd a szemed!” — biztatta magát, kissé fölemelte a fotelt, így egyszerre három képernyő volt az orra előtt — még egyszer ellenőrizte, hogyan forog a radar foszforos vezérlősugara, és várt. A radar semmit sem mutatott. De valaki jelentkezett:
— A hét Terraluna, a hét Terraluna, III. szektor, száztizenhármas útvonal, hívja PAL PELENG-et. Irányítást kérek. Vétel.
— Micsoda pech! Hogyan találjam én meg a JO-jimat! — zavarodott meg Pirx.
A légy felüvöltött a hallgatón és eltűnt. Egy pillanat múlva Pirxre árnyék borult felülről, mintha denevér telepedett volna a lámpára. A légy volt. Úgy mászkált az üveghólyagon, mintha a tartalmát vizsgálgatná. Közben az űr megélénkült — már látta a PAL-t (karóra emlékeztetett, a nyolcszáz méteres alumíniumhenger megfigyelőgömbben végződött), fölötte repült, talán négyszáz kilométernyi vagy valamivel nagyobb távolságban, és lassan megelőzte.
— PAL PELENG a hét Terralunának, száznyolcvan egész tizennégy, százhat egész hat. Lineárisan növekvő elhajlás. Vége.
— Albatrosz négy Aresterra hívja PAL Központit, Pal Központit, leszállok üzemanyagért, II. szektor, leszállok üzemanyagért, II. szektor tartalékon haladok. Vétel.
— A hét Terraluna hívja PAL PELENG-et…
A többit nem hallotta, elnyelte a légyzümmögés. Azután csönd lett.
— Albatrosz Központi négy Aresterrának, üzemanyagfelvétel hetes kvadránsban, Omega Központin, az üzemanyag-ellátást áthelyezték Omega Központira. Vége.
— Szándékosan összeverődtek, hogy semmit se halljak — kesergett Pirx.
Verejtékhatlan fehérneműjét facsarni lehetett volna. A zümmögő légy veszettül keringett a Kalkulátor tárcsája fölött, mintha a saját árnyékát üldözné.
— Albatrosz négy Aresterra, Albatrosz négy Aresterra, PAL Központinak, kilépek a hetes kvadránsra, kilépek a hetes kvadránsra, interkom kalauzolást kérek. Vége.
Hallani lehetett az interkom távolodó sípolását, amely beleveszett az erősödő zümmögésbe. Néhány szó kivehető volt:
— JO 2 Terraluna, JO 2 Terraluna hívja AMU 27-et, AMU 27-et. Vétel.
„Kíváncsi vagyok, kit hív?” — tűnődött Pirx, és hirtelen, az övek ellenére, csaknem felpattant.
— AMU — nyögte volna, de száraz torkán egy árva hang sem jött ki. A hallgató zümmögött. A légy. Lehunyta a szemét.
— AMU 27 JO 2 Terralunának. A négyes kvadránsban vagyok, PAL szektor, bekapcsolom a helyzetjelzőimet. Vétel.
Meggyújtotta helyzetjelző lámpáit — két vöröset kétoldalt, két zöldet az orron, egy kéket hátul, és várt. A légyen kívül semmi sem hallatszott.
— JO 2/a Terraluna, JO 2/a Terraluna, hívom… zümmögés.
„Alighanem engem?” — találgatta kétségbeesve.
— AMU 27 JO 2/a Terralunának, a négyes kvadránsban vagyok, PAL szélső szektor, helyzetjelzőim égnek. Vétel.
Most mindkét JO egyszerre szólalt meg, bekapcsolta a sorrendszabályozót, hogy a másodiknak jelentkezőt kiszűrje, de a zümmögés nem szűnt, természetesen — a légy.
„Alighanem felkötöm magam” — gondolta. Eszébe sem jutott, hogy nehézkedés híján még ez a megoldás sem lehetséges.
Hirtelen fölfedezte a radar ernyőjén mindkét hajóját: párhuzamos útvonalon követték, egymástól alig kilenc kilométernyire, vagyis tiltott közelségben, Mint vezetőnek kötelessége volt, hogy a megengedett tizennégy kilométeres távolságra parancsolja őket. A radaron ellenőrizte a hajókat jelző foltocskák helyzetét, amikor a légy rászállt az egyikre. Hozzávágta a hajózókönyvet, amely nem ért el odáig, nekiütközött a hólyag üvegének, és ahelyett, hogy lecsúszott volna, újra felrepült, nekikoppant az üvegbura tetejének, és ott lebegett jobbra-balra — a súlytalanság állapotában. A légynek még elrepülni sem méltóztatott — gyalogszerrel távozott.
— AMU 27 Terraluna JO 2-höz és JO 2/a-hoz. Látlak benneteket. Hajóközelben vagytok. Térjetek át párhuzamos útvonalra nulla egész nulla egy igazítással. A művelet végrehajtása után vételre készülj. Vége.
A két foltocska lassan szétvált, lehet, hogy válaszoltak valamit, de már csak a legyet hallotta. A rovar zümmögő sétát rendezett a Kalkulátor mikrofonján. Már nem volt mit hozzávágnia. A hajózókönyv fölötte úszott, és lapjai lágyan lengedeztek.
— PAL Központi AMU 27 Terrálunának. Hagyja el a szélső kvadránst, hagyja el a szélső kvadránst, a transzszolárist fogadom. Vétel.
— Szemtelenség, a transzszoláris betolakodott… mit bánom én a transzszolárist?! Az alakzatban haladó hajóknak elsőbbségük van! — méltatlankodott Pirx, és üvölteni kezdett, kiadva a légy miatt érzett egész tehetetlen dühét:
— AMU 27 Terraluna. PAL Központinak. Nem lépek ki a kvadránsból, a transzszoláris nem érdekel, hármas alakzatban repülök. AMU 27, JO 2, JO 2/a, Terralunaraj, vezéregység AMU 27. Vége.
„Kár volt hozzátenni, hogy a transzszoláris nem érdekel — tűnődött —, természetesen: rossz pontok. A nyavalya törje ki valamennyit. És a légyért ki kap rossz pontot? Azért is én.”
Megállapította, hogy ilyen légy-eset is csak vele fordulhat elő. Légy! Nagy dolog! Elképzelte, hogy Smiga és Boerst hogyan pukkadozna a nevetéstől, ha megtudná ezt a buta légy-ügyet. A rajt óta először jutott eszébe Boerst. De pillanatnyi ideje sem volt: a PAL egyre világosabban elmaradt. Már öt perce repültek hármasban.
— AMU 27 JO 2, JO 2/a Terralunának. Húsz óra nulla hét. A Terraluna parabolára való rátérést húsz óra nulla tízkor kezdjük. Irány száztizenegy… — Az adatokat felolvasta a papírlapról, amelyet kevéssel előbb akrobatikos ügyességgel sikerült lecibálnia a magasból. A hajói válaszoltak. A PAL már nem látszott, de még hallani lehetett — vagy a PAL-t, vagy a legyet. Hirtelen, mintha megkettőződött volna a zümmögés. Szerette volna megdörzsölni a szemét. Igen, már ketten voltak. Honnan bújt elő a másik?
„Most végeznek velem” — gondolta jeges nyugalommal.
Szinte kellemes volt az a tudat, hogy nem érdemes kapálózni, az idegeit rongálni — úgyis elbánnak vele. Ez egy másodpercig tartott — azután az órájára pillantott, éppen elérkezett a művelet megkezdésének ideje, maga jelölte ki, és két keze még nem volt az emelőkarokon!
Úgy látszik, az ezernyi keserves gyakorlat mégis megtette a magáét: mindkét fogantyút vaktában megmarkolta, megmozdította a balt, azután a jobbat, és a trajektométert figyelte. A motor tompán válaszolt, majd süvített, valami úgy fejbe vágta, hogy feljajdult meglepetésében. A hajózókönyv sarka homlokon találta, közvetlenül a sisak pereme alatt! A könyv elfedte arcát, nem bírta ellökni — mindkét kezére szüksége volt. A hallgatókban vad zümmögés jelezte a Kalkulátoron tanyázó legyek szerelmi kettősét. „Revolvert kellene adniuk” — méltatlankodott, érezve, hogy a hajózókönyv a növekvő gyorsulás eredményeképpen összelapítja az orrát. Veszettül kapkodta fejét — hiszen látnia kellett a trajektométert! Az arcára nehezedő súly lehetett vagy három kilogramm, váratlanul, csattanva, a padlóra hullott — na igen, majdnem 4 g volt. Nyomban csökkentette a gyorsulást, és a sebességet a szükséges határok közt tartotta, beállította a fogantyúk rugóját — a gyorsulás most 2 g volt. Vajon a legyeknek nem árt a gyorsulás? Meg sem kottyant nekik. Vígan hancúroztak. Nyolcvanhárom percig kell így repülnie. Megnézte a radaroszkóp tárcsáját mindkét JO követte, a távolság köztük és hajójának tatja között körülbelül hetven kilométerre nőtt azáltal, hogy néhány pillanatig 4 g-je volt, és megugrott. Nem baj.
Most ráért kissé — a gyorsulásos repülés végéig. Két g nem nagy dolog. Összevissza száznegyvenkét kilogramm volt most a súlya. Sokszor félórákat is eltöltött 4 g-nél a laboratóriumi forgószékben.
Más kérdés, hogy kellemetlen ólomsúly nehezedett kezére-lábára. Fejét nem bírta moccantani — elsötétült a világ.
Még egyszer ellenőrizte a sarkában levő hajók helyzetét, és találgatni kezdte, mit művel most Boerst. Maga elé képzelte arcát — olyan lehet, mint a filmeken. Micsoda álla van a fickónak! Egyenes orr, szürke szempár — acélos —, egészen biztosan nem vitt magával semmiféle „súg”-ot! Habár — egyelőre neki sem volt rá szüksége. A hallgatóban gyengült a zümmögés — mindkét légy fölötte mászkált az üvegbura tetején, árnyékuk megcirógatta arcát, első ízben szinte megrezzent. Felpillantott fekete lábuk vége lepényszerűen kiszélesedett, potrohuk fémesen csillogott a lámpafényben. Undorító!
— Lökhajtásos nyolc Aresterra hívja Terraluna háromszöget, tizenhatos kvadráns, irány száztizenegy egész hat. Útirányunk tizenegy perc, harminckét másodperckor kereszteződik, kérem, változtassák irányukat.
— No, ezt kifogtam! — jajdult fel. — A tökfilkó, egyenesen ide tolakszik — hiszen láthatja, hogy alakzatban repülök! — AMU 27, a JO 2 és JO 2/a, Terraluna háromszög vezetője hívja lökhajtásos nyolc Aresterrát. Alakzatban haladok, nem változtatok irányt, kerülj ki. Vége. Beszéd közben a radaron kereste az orcátlan lökhajtásost — ott volt! Alig másfélezer kilométernyire.
— Lökhajtásos nyolc AMU 27 Terralunának, megsérült a gravimetrikus kormányszerkezetem, haladéktalanul hajtsátok végre a kitérési műveletet, útvonalaink metszőpontja negyvennégy nulla tizennyolc, kvadráns Luna Négy, szélső sáv. Vétel.
— AMU 27 lökhajtásos nyolc Aresterrának, JO 2, JO 2/a Terralunának, végrehajtom a kitérési műveletet húsz óra harminckilenckor, kanyarodás egyidőben a vezetőhajóval látótávolságban, északi elhajlás, Luna szektor egy nulla vessző hat, lassabbra állítom a motort. Vétel.
Szavaival egyidejűleg bekapcsolta mindkét alsó fúvócsövet. A két JO tüstént válaszolt, fordultak, a csillagok átsuhantak a képernyőkön, a lökhajtásos megköszönte, Luna Központira repült, Pirxnek hirtelen ötlete támadt, szerencsés leszállást kívánt neki, ez udvarias dolog volt, különösen, mert a másik megsérült; még látta, ezer kilométernyire, meggyújtott helyzetjelzőivel; azután ismét a maga JO-it hívta, megkezdődött a visszatérés a régi útvonalra — szörnyűség! Ismeretes, hogy semmi sem könnyebb, mint letérni az útvonalról — de a parabolának ugyanazt a részét megtalálni szinte lehetetlennek látszik. Más a gyorsulás, nem győzte a koordinátákat odavetni a Kalkulátornak, amelyen a legyek mászkáltak, majd a radaron kergetőztek — árnyékuk végigsepert a képernyőn. Hogy győzik ezek a dögök? Jó húsz perc múlva a hajók végül ismét eredeti útvonalukon voltak.
„Boerstnek meg bizonyára olyan az útja, mintha kiporszívózták volna — elégedetlenkedett. — Egyébként… mi az neki! Úgyis fél kézzel győzi az egészet.”
Bekapcsolta a gyorsuláscsökkentő automatát, hogy az utasításnak megfelelően a nyolcvanharmadik percben nulla legyen a gyorsulása, és felfedezett valamit, amitől jeges borogatássá változott rajta a verejtékkatlan fehérnemű.
Az elosztótábláról lassan lefelé csúszott a fehér fedél milliméterről milliméterre. Úgy látszik, rosszul erősítették fel, és a kanyarodási műveleteknél fellépő rázkódás hatására (valóban, hevesen megrángatta a hajót) a csappantyúk meglazultak. Közben a gyorsulás továbbra is l,7 g volt, a fedél fokozatosan csúszott, mintha valaki láthatatlan cérnaszállal húzta volna lefelé — egyszer csak nagyot rándult és leszakadt. Nekivágódott az üvegburának — lesiklott róla, és mozdulatlanul hevert a padlón. Felcsillant a négy csupasz, magasfeszültségű rézvezeték, és alatta a biztosítékok.
„No… tulajdonképpen mitől ijedtem meg annyira? — nyugtatta önmagát. — Leesett a fedél, hát leesett, annyi baj legyen. Fedéllel vagy fedél nélkül, nem mindegy?”
Mégis aggódott — ilyesminek nem szabad előfordulnia. Ha leeshetik a biztosítékokról a fedél, akkor elrepülhet a hajó tatja is.
Már csak huszonhét percnyi gyorsulásos repülés volt hátra, amikor felmerült benne a gondolat, hogy a motorok kikapcsolása után a fedél súlytalanná válik, és lebegni kezd. Lehet, hogy valami bajt csinál? Valószínűleg nem. Nagyon is könnyű, még az üveget sem töri be. Eh, semmiség.
Tekintete a. legyeket kereste — kergetőzve, zümmögve, keringve körülröpülték az egész burát, majd leszálltak a biztosítékok alatt. Szem elől vesztette őket.
A radaroszkópban megtalálta a két JO ját: tartották az irányt. Az elülső képernyőn megjelent a Holdnak a fél mennyboltot betöltő korongja. Egykor szelenográfiai gyakorlaton voltak a Tycho-kráterben, akkor, amikor Boerst egy közönséges, hordozható teodolit segítségével kiszámította… eh, az ördögbe is, hogy az mire nem képes! Megpróbálta felfedezni Luna Központit az Arkhimédész külső lejtőjén. Alig látszott, mert majdnem egészen a sziklába vájták, csupán a kifutópálya simára egyengetett felülete és a jelzőfények voltak észlelhetők, természetesen csak akkor, amikor az éjszakai övezetbe kerültek — most verőfényben fürdött. Maga az állomás ugyan a kráterból ráhulló árnyékcsíkban rejtőzködött, de a körös-körül vakítóan megvilágított korong teljesen elnyomta a gyenge jelzőlángocskákat.
A Hold olyan volt, mintha még sohasem taposta volna emberi láb — a holdbeli Alpok hosszú árnyékokat vetettek az Esők Tengerének síkjára. Eszébe jutott, hogy mielőtt a Holdra repültek — az egész csoport akkoriban! még csupa közönséges utas volt —, Szamárlegelő felkérte, ellenőrizze, a hetes nagyságrendű csillagok még láthatók-e a Holdról, és ő, a barom, a legnagyobb lelkesedéssel nekilátott! Tökéletesen kiment a fejéből, hogy nappal a Holdról semmiféle csillag sem látszik: a szem túlságosan káprázik a talajról visszaverődő napsugaraktól. Szamárlegelő még sokáig üldözte a Holdról látható csillagokkal. A holdkorong lassacskán dagadozott a képernyőkön — hamarosan kiszorítja a fekete ég maradványait az elülső képernyő keretei közül.
Furcsa — semmi sem zümmög! Oldalt pillantott — és megfagyott ereiben a vér.
Az egyik légy a biztosíték kupakján ült, és a szárnyát tisztogatta, a másik kacérkodott vele. Néhány milliméternyire tőle ragyogott a legközelebbi kábel. A szigetelés kissé feljebb végződött, mind a négy csaknem ceruza vastagságú vezeték csupasz volt, feszültségük nem különösen magas, 1000 volt, ezért is van köztük csupán hét milliméter távolság. Véletlenül tudta csak, hogy ennyi. Egyszer ugyanis szétszedték az egész elektromos berendezést, és volt mit hallgatnia a vegyes tárgyak tanársegédjétől, mert nem tudta a vezetékek közötti távolságokat. A legyet hidegen hagyta a kacérkodás, és most a csupasz vezetéken mászkált. Természetesen, semmi baj sem esett. De ha kedve szottyanna átmászni a másikra… a jelek szerint éppen kedve kerekedett, mert felzümmögött, és most a rézvezeték legszélén tanyázott. Mintha az egész kormányfülkében nem volna más hely! Ha mellső lábait az egyik vezetékre, a hátsókat a másikra tenné…
No, akkor mi volna? A legrosszabb esetben zárlatot idézne elő, különben is a légy nem elég nagy ahhoz. De még ha úgy is volna, akkor egy pillanatra zárlat következik be, az önműködő biztosíték kikapcsolja az áramot, a légy elég, az automata ismét bekapcsolja az áramot, és minden működik megint — a légy-ügy pedig véget ér! Megbűvölten meredt a magasfeszültségű szekrénykére. Mégsem kívánta, hogy a dög megkísérelje. Rövidzárlat a nyavalya tudja, mi sül ki abból. Alighanem semmi — de minek?
Óra: még nyolc perc van hátra, a motor fokozatosan lassul. Mindjárt befejeződik a gyorsulásos repülés. Éppen az órát ellenőrizte, amikor egy villanás — és a fények kialudtak. Talán a másodperc harmadrészéig tartott az egész. „A légy!” — villant át agyán, és visszafojtott lélegzettel leste, hogy az automata ismét bekapcsolja az áramot. Bekapcsolta.
A fények kigyúltak, de gyengén, narancsszínben égtek, és megint kivágott a biztosíték. Sötétség. Az automata ismét bekapcsolt. Kikapcsolt. Bekapcsolt. És ez így folytatódott, vég nélkül. A fények félerővel villogtak, mi történt? Nagy üggyel-bajjal felfedezte a szabályos időközökben bekövetkező pillanatnyi felvillanásoknál: a légy teteme — mivel a dög két vezeték közé furakodott kis elszenesedett oszlopocska, és továbbra is összeköti a két kábelt.
Nem mondhatnánk, hogy nagyon megrémült. Izgatott volt, de hiszen a rajt percétől úgysem nyugodott meg istenigazában. Az óra rosszul látszott. A tábláknak saját világításuk volt, a radarnak is. Az áram erőssége éppen annyi volt, hogy sem a baleseti fények, sem a tartalék áramkörök nem kapcsolódtak be — a rendes világításhoz azonban nem volt elegendő. A motorok megállításáig még négy perc volt hátra.
Erre egyébként nem volt gondja: a gyorsuláscsökkentő automata kell, hogy kikapcsolja a motort. Jeges veríték csorgott végig a hátgerincén: hogyan kapcsoljon ki az automata, ha egyszer zárlat van.
Egy percig nem tudta biztosan, hogy azonos-e az áramkör, vagy sem. Eszébe jutott, hogy ezek a főbiztosítékok. Az egész rakéta és az összes áramkörök számára. De a máglya, a máglya külön van?…
A máglya igen. De nem az automata. Hiszen saját maga állította be korábban. Nos, akkor ki kell kapcsolni, vagy inkább ne bántsa? Talán mégis működni kezd?
A konstruktőrök nem vették számításba, hogy légy kerülhet a kormányfülkébe, leeshetik a fedél, és zárlat következhetik be, ilyen zárlat.
A fények szünet nélkül hunyorogtak. Valamit tennie kellett. De mit?
Egyszerű: át kell állítani a főkapcsolót, amely a fotel mögött, a padló alatt van. Kikapcsolja a főáramkört, és megindítja a balesetit. És minden rendben lesz. Még sincs olyan bután megszerkesztve a rakéta, mindenre gondoltak.
Vajon ez Boerstnek is rögtön eszébe jutott volna? Félt, hogy igen. Sőt, talán… de már csak két perce van! Nem tudja lebonyolítani a műveletet. Felpattant. Tökéletesen megfeledkezett a többiről.
Egy percig lehunyt szemmel töprengett.
— A Terralunát vezető AMU 27 JO 2-nek és JO 2/a-nak. Zárlatom van a kormányfűikében. A Hold egyenlítői övezete fölötti ideiglenes pályára késéssel… e… bizonytalan idejű késéssel térek rá. Hajtsátok végre magatok a manővert a megadott időben. Vétel.
— JO 2/a a vezető AMU 27 Terralunához. Végrehajtom JO 2-vel együtt az egyenlítő fölötti ideiglenes pályára való rátérés közös műveletét. Tizenkilenc perced van a Korongig. Sok szerencsét. Sok szerencsét. Vége.
Alig figyelt oda, lecsavarta a rádiofonia vezetékét, az oxigéncsövet, a másik kis vezetéket — a hevedereket már kikapcsolta. Amikor fölemelkedett, kigyúlt a gyorsuláscsökkentő automata rubinvörös lángja — az egész fülke hol előbukkant a sötétségből, hol belemerült a csökkent feszültség zavaros, narancsvörös fényébe. A motor nem állt le. A vörös fény mintha tanácskérően tekintett volna rá a félhomályból. Egyenletes búgás hallatszott: a figyelmeztető jelzés. A gyorsuláscsökkentő nem bírta önműködően kikapcsolni a motorokat. Tántorogva a fotel mögé lódult.
A kapcsoló a padlóba süllyesztett dobozban volt. A dobozt kulcsra zárták. Igen, egészen biztos, hogy zárva van. Megrántotta a fedelet — nem engedett. Hol a kulcs?
A kulcs sehol. Még egyszer nagyot rántott — hiába. Talpra szökkent. Vakon maga elé bámult — az elülső képernyőkön már nem ezüstösen, hanem a hegyi hó vakító fehérségében lángolt az óriási Hold. Kráterek fűrészfogas árnyai vonultak végig a Korongon. A radar magasságmérő megszólalt — vajon már régen megindult? Egyenletesen ketyegett; zöld számok ugrottak elő a derengésből: huszonegyezer kilométer.
A fény állandóan hunyorgott, a biztosíték ütemesen kikapcsolta az áramot. Amikor kialudt, a fülkére már nem borult sötétség — a Hold kísérteties ragyogása teljesen betöltötte, és csak kissé gyengült a lámpák alélt izzása idején.
A hajó egyenesen repült, mindig csak egyenesen, és sebessége 0,2 g-s maradék gyorsulásnál is állandóan növekedett: a Hold egyre erősebben vonzotta. Mit tegyen? Mit tegyen? Még egyszer a dobozhoz ugrott; belerúgott a fedélbe — az acél meg sem rezdült.
Mindjárt! Istenem! Hogyan lehetett ennyire ostoba! Egyszerűen — egyszerűen el kell jutnia a hólyag másik oldalára! Hiszen van rá mód! Közvetlenül a kijáratnál, ott, ahol az üvegbura szűkülő alagútja csapóajtóval végződő tölcsérré alakul — ott különleges, vörösre lakkozott kar van, fölötte tábla: CSAK AZ ELOSZTÓSZERKEZET MEGHIBÁSODÁSA ESETÉN. Elég, ha meghúzza, és az üvegbura csaknem egy méterrel feljebb emelkedik — alsó pereme alatt átmászhat a másik oldalra! Ott egy darabka szigeteléssel megtisztítja a vezetéket és…
Egyetlen szökkenéssel a vörös karnál termett.
„Szamár!” — szidta magát, megragadta az acélfogantyút, meghúzta, hogy szinte megroppant a vállízülete. A fogantyú kiugrott az olajtól csillogó acélbot teljes hosszában — a bura meg se moccant. Bambán meredt rá — a fülke mélyében látta a lángoló Holddal telt képernyőket, feje fölött a fény állandóan hunyorgott —, még egyszer megrántotta. a fogantyút, noha már kihúzta… semmi.
A kulcs! A kapcsolódoboz kulcsa! Hasra vetette magát a padlón, a fotel alá pillantott. Csak a „súg” hevert ott…
A fény szüntelenül villogott, a biztosíték egyenletesen ki-bekapcsolta az áramot, valahányszor a lámpák kialudtak, körös-körül minden csontvázfehérré változott.
„Vége!” — állapította meg. — Kidobassa magát burástul? A fotellel együtt? Nem lehet, az ejtőernyő nem fékez, hiszen a Holdnak nincsen légköre.
— Segítség!!! — kiáltotta volna, de ugyan kinek? Egyedül volt. Mit tegyen?! Csak akad valami mentség.
Még egyszer a fogantyúhoz rohant — karja kis híján kiugrott az ízületből. Sírni szeretett volna kétségbeesésében. Ilyen bután, ilyen bután… hol a kulcs? Miért akadt el a szerkezet? A magasságmérő — pillantása végigsöpört az órákon: kilenc és félezer kilométer. Az izzó háttértől világosan elvált a Timocharis fűrészfogas kőgerince. Azt hitte, hogy már látja, hol fúródik majd be a habköves sziklába. Egy dördülés, egy villanás és…
Eszeveszetten ide-oda ugráló tekintete a fények kigyulladásának pillanatában a rézvezetékek négyes sorára esett. Jól kilátszott a kábeleket összekötő fekete göröngy, az elégett légy maradványa. Vállát előrevetve, akárcsak a robinzonáddal védő kapus, előreugrott, az összeütközés rettenetes volt, a megrázkódtatástól kis híján elájult. A bura fala visszalökte, akárcsak a keményre felfújt gépkocsikerék; a padlóra zuhant. A fal még se rezzent. Pirx talpra szökkent, kínosan lihegett, ajka vérzett, de eltökélte, hogy újra az üvegfalra veti magát. Pillantása lefelé tévedt.
A „kis repülés” emelőkarja. Óriási, rövid lélegzetű, 10 g nagyságrendű gyorsulások előidézésére szolgál, de csak egy szemvillanásnyi időre. Közvetlenül működött, mechanikus huzalok segítségével. Defekt esetére szolgáló másodpercnyi vonóerőt jelentett.
De ezzel csak növelni lehet a gyorsulást, vagyis még hamarabb elérni a Korongot, fékezésre nem alkalmas. A lökhajtás túlságosan rövid. A fékezésnek állandónak kell lennie. A „kis repülés” semmire sem jó?
A karra vetette magát, estében megragadta, megrántotta, a fotel már nem védte, úgy érezte, hogy ízekre szakad, annyira megütötte magát a padlón. Még egyet rántott. A rakéta még egyszer borzalmasan megugrott egy pillanatra! Feje a padlónak vágódott, bizonyára betört volna, ha a bevonó anyag nem habplasztikból készül.
A biztosíték felzümmögött — a hunyorgás hirtelen megszűnt. A kormányfülkét elárasztotta a lámpák békés, megszokott ragyogása.
A „kis repülés” villámcsapásszerű gyorsulása, a kétszeres ütés kirázta a vezetékek közül a széndarabkát. A zárlat megszűnt. Ajkán érezte a vér sós ízét, fejest ugrott a fotelbe, mintha ugródeszkáról tenné, de nem érte el a karosszéket, magasan elrepült a támla felett, rettenetesen nekivágódott a mennyezetnek, az ütődést alig enyhítette a sisak.
Az elugrás pillanatában a gyorsuláscsökkentő automata már működött, leállította a motort. A maradék nehézkedés is eltűnt. A hajót most már csak a lendület hajtotta, és zuhanó kőként hullott a Timocharis sziklás omladéka felé.
Pirx ellökte magát a mennyezettől. Kiköpött véres nyála vöröses-ezüstös buborékként libegett mellette. Kétségbeesve vonaglott, a fotel támlája felé nyújtogatta kezét. Kirángatta zsebéből minden fellelhető holmiját, és maga mögé hajította.
A visszaható erő szelíden megtolta, lassan lejjebb siklott, ujjait inaszakadtáig megfeszítette, körme először megcsikordult a nikkelezett csövön, majd szinte belevésődött. Többé nem engedte el. Fejjel lefelé húzódzkodott, mint a korláton kézenálló akrobata, elkapta az övet, ezen lesiklott, maga köré tekerte, a csat… nem vesztegette idejét arra, hogy bekattintsa, csak a foga közé szorította, így is tartott. Most kezet a markolatra, lábat a pedálra.
Magasságmérő: ezernyolcszáz kilométer a korongig. Vajon sikerül-e idejében lefékeznie? Lehetetlen! Negyvenöt kilométer másodpercenként! Kanyarodnia kell, ívben ki kell jutnia a zuhanórepülésből, csakis így!
Bekapcsolta a fúvócsöveket: kettő, három, négy! Kevés! Kevés!
Mindent beleadott a kitérésbe. A higanyként izzó korong, melyet eddig mintha szilárdan befalaztak volna a képernyőbe, most megrezdült, és egyre gyorsabban lefelé csúszott. A fotel recsegett Pirx egyre növekvő súlya alatt. Az űrhajó hatalmas ívet írt le, közvetlenül a Hold felülete fölött; az ív sugarának nagynak kellett lennie, mert a rakéta sebessége iszonyatos volt. A végsőkig megfeszített fogantyú szilárdan állott. Pirx nekiszorult a szivacsos támlának, lélegzete elakadt, kezeslábasa nem volt összekapcsolva az oxigénkompresszorral, érezte, hogy bordái belapulnak, szürke foltok ugráltak a szeme előtt. Várta, mikor veszti el eszméletét, merően figyelte a radarmagasságmérő kis ablakát, amelyből egymás után ugrottak elő a számok: 990–900 — 840–760 kilométer…
Noha tudta, hogy teljes kapacitással halad, továbberőszakolta a kart. A lehető legkisebb ívben repült — ennek ellenére még folyton vesztett a magasságból —, a számok egyre kisebbedtek — ámbár egyre lassabban —, egyelőre még a nagy ív lefelé haladó részében volt. Rátekintett — csak a szeme sarkából, még a szemgolyóját is alig bírta fordítani — a trajektométerre.
A készüléktárcsája — mint mindig, valahányszor égitestek veszélyes övezetében voltak — a rakéta által leírt görbén és a feltételezhető további útvonal gyengén villogó meghosszabbításán kívül bemutatta a Hold domborulatát is, amely felett az egész manőver lezajlott.
A két görbe — a röppálya és a Hold felülete — szinte összeért. Vajon metszik egymást?
Nem. De az ő ívének hajlata szinte érintette a Holdat. Nem volt biztos, hogy átsiklik-e közvetlenül a Korong fölött, vagy belefúródik. A trajektométer hét-nyolc kilométeres hibalehetőséggel dolgozott, és Pirx nem tudhatta, hogy a görbe útja három kilométerrel a sziklák fölött vezet, vagy ugyanannyival alattuk halad-e.
Szeme előtt elsötétült a világ — az 5 g megtette a magáét. Nem vesztette el az eszméletét. Vakon hevert, két keze görcsösen ráfonódott az emelőkarokra, érezte, hogy lassanként enged a fotelbe épített kiegyenlítő berendezés. Nem hitte, hogy elveszett. Valahogy nem bírta elhinni. Ajka már nem engedelmeskedett, tehát csak gondolatban számolt lassan a ráboruló sötétségben: „Huszonegy… huszonkettő… huszonhárom… huszonnégy…
Ötvennél felrémlett benne, hogy ez már az összeütközés — ha egyáltalán bekövetkezik. Ennek ellenére sem engedte el a karokat. Rosszullét környékezte: fulladozott, a füle zúgott, a torka csupa vér, a szemén véres hályog…
Az ujjai maguktól szétnyíltak; a fogantyú lassan elsiklott, semmit sem hallott, semmit sem látott. Lassacskán derengett; Pirx egyre könnyebben lélegzett. Kinyitotta volna szemét — de hiszen egész idő alatt nyitva volt. Most pokolian égett: kiszáradt a kötőhártyája!
Felült. A gravitációmérő 2 g-t mutatott. Az elülső képernyő üres. Csillagos ég. A Holdnak nyoma sincs. Hová lett a Hold?
Lent volt, alatta. A rakéta fölfelé röppent a halálos zuhanórepülésből, és most csökkenő sebességgel távolodott a Holdtól. Vajon mennyire volt a Korongtól, amikor közvetlenül fölötte elsuhant? A magasságmérő bizonyára feljegyezte, de ebben a pillanatban kisebb gondja is nagyobb volt, semhogy kikérdezze a számadatokról. Csak most fedezte fel, hogy a vészjelzés, amely egész idő alatt búgott, elnémult. Sokat ér az efféle jelzés! Inkább harangot erősítenének a mennyezetre. Ha temető, hát legyen temető. Valami halkan felzümmögött: a légy! A másik légy! Él a dög! A bura felett repkedett. Pirx valami undok, érdes, vászonízű dolgot érzett a szájában: a biztonsági öv vége! Egész ülő alatt ezt harapdálta! Nem is tudott róla.
Bekapcsolta az övet, megmarkolta az állítókarokat a rakétát a helyes pályára kell vezetnie. Természetesen a két JO-nak már híre-hamva sem lesz — de el kell vergődnie az előírt helyre, és jelentkeznie kell a Navigációs Lunán vagy talán Luna Központin, azért, mert defektje volt? Az ördög tudja! Vagy lapuljon? Lehetetlen! Ha visszatér, észreveszik a vért, még az üvegmennyezetet is vörösre fröcskölte (most ötlött a szemébe), különben is a regisztrátor mindent feljegyzett a szalagra — hogy a biztosíték megkergült, és ő mennyit küzdött a meghibásodott karral. Hiába, nem rosszak ezek az AMU-k! És azok is megérik a pénzüket, akik egy ilyen koporsóban rajtoltatják az embert.
Mégiscsak jelentkeznie kellene, de továbbra sem tudta, hol, kinél, így hát előrehajolt, tágabbra eresztve vállszíját.
A fotel alatti „súg”-jáért nyúlt. „Végeredményben miért ne kukkantsak bele? Legalább most hasznát veszem.”
Ekkor meghallotta, hogy valami csattant — teljesen úgy, mintha ajtó nyílna.
Nem volt ott semmiféle ajtó, nagyon jól tudta, egyébként sem bírt hátrafordulni, hiszen a hevederek a fotelhez erősítették, de fénysugár hullott a képernyőkre, a csillagok elhalványultak, és fülét megütötte a Főnök fojtott hangja:
— Pirx pilóta!
Talpra szökkent volna, de az övek akadályozták, visszarogyott, azt hitte, hogy megőrült. A kormányfülke fala és az üvegburkolat közötti átjáróban megjelent a Főnök. Megállt előtte szürke egyenruhájában, rászegezte szürke szemét és mosolygott. Pirx nem tudta, mi történik vele.
Az üvegburkolat a magasba emelkedett — ösztönösen kikapcsolta az övet, felállt —, a képernyők a Főnök háta mögött hirtelen kialudtak, mintha elfújták volna őket.
— Egészen jól sikerült, Pirx pilóta — jelentette ki a Főnök. — Egészen jól sikerült.
Pirx a továbbiak során sem tudta, mi történik vele. Vigyázzban állt a Főnök előtt, és rettenetes dolgot követett el: hátrapillantott; már amennyire félig felfújt gallérja engedte.
Az egész átjárót a csapóajtóval együtt odábbtolták, mintha csak a rakéta ezen a helyen kettérepedt volna. Az esti világítás fénypásztájában látszott a csarnok hídja és rajta az emberek, kötelek, rácsok; Pirx tátott szájjal a Főnökre tekintett.
— Gyere, fiam — biztatta a Főnök. Lassan kezet nyújtott. Pirx elfogadta. A Főnök egy erősebb szorítás után folytatta: — Elismerésemet fejezem ki a REP nevében, a magaméban pedig bocsánatodat kérem. Erre… feltétlenül… szükség van. Most gyere, bejössz hozzám. Megmosakodhatsz.
Megindult a kijárat felé. Pirx ügyetlenül botladozva követte. Odakint hűvös volt, gyenge szél fújt, besüvített a csarnok tetejének eltávolított részén. A két űrhajó ugyanazon a helyen állt, ahol korábban, csupán néhány hosszú, a mélység felett ívben csüngő vastag vezeték csatlakozott a rakéták orrához.
Korábban ezeknek a vezetékeknek nyomuk sem volt. Oktatója a hídról valamit odakiáltott. Pirx rosszul hallott sisakjában.
— Mi? — kérdezte ösztönösen.
— A levegőt! Engedd ki a levegőt a kezeslábasodból!
— Á, a levegő…
Megnyomta a szelepet — sziszegés hallatszott. Megállt a hídon. Két fehér kötényes férfi várakozott a korlátot helyettesítő kötelek előtt. Az ő rakétája olyan volt, mintha az orra megrepedt volna. Lassanként furcsa gyengeség, álmélkodás, csalódás érzése fogta el, amely fokozatosan haraggá változott.
Kinyitották a másik űrhajó ajtaját. A Főnök a hídon állt, a fehér kötényesek valamit közöltek vele. A másik rakétából gyenge csattanás hallatszott…
Egy csíkos, barna, vonagló gomolyag zuhant ki a hajóból, fedetlen feje homályos foltként imbolygott, az illető fuldokolva bőgött…
Pirxnek megroggyant a lába.
Ez az illető…
Boerst összeütközött a Holddal.
Mach Edward fordítása