Bár erős volt a kísértés, Norton tudta, hogy parancsnokként a hajón van a helye. Ha az első kísérlet folyamán bármi balul üt ki, neki kell segítenie.
Nem volt vitás, hogy Mercer korvettkapitány megy. Norton készségesen elismerte, hogy Karl alkalmasabb is a küldetésre.
Mercer szaktekintélynek számított az életmentő berendezések ismeretében, a téma néhány kézikönyvének ő volt a szerzője. Számtalan berendezéstípust ő maga próbált ki, gyakran igen kockázatos helyzetekben, és biofeedback kontrollja csodaszámba ment. Képes volt arra, hogy pulzusát pillanatok alatt a felére csökkentse, vagy légzését csaknem teljesen leállítsa akár tíz percre is. Ezek a hasznos kis trükkök nemegyszer mentették már meg az életét.
Kiváló képességei és intelligenciája ellenére szinte egyáltalán nem volt képzelőereje. A legveszélyesebb kísérletek és megbízatások csupán elvégzendő feladatot jelentettek a számára. Felesleges kockázatot sohasem vállalt, és azt, amit általában bátorságnak neveznek, semmire sem becsülte. Életfilozófiáját az íróasztalán álló két jelmondat foglalta össze leginkább. Az egyiken ez állt: «MIT FELEJTETTÉL EL?», a másik így szólt: «TÖREKEDJ A BÁTORSÁG KIKÜSZÖBÖLÉSÉRE!» Csak egy dologgal lehetett feldühíteni: ha őt tartották a flotta legbátrabb emberének.
A másik ember kiválasztása kézenfekvő volt: az elválaszthatatlan jóbarát, Joe Calvert hadnagy. Nehéz volt megérteni, mi a közös a két emberben: a vékony, magas navigációs tiszt tíz évvel volt fiatalabb egykedvű, hidegvérű barátjánál, aki cseppet sem osztotta Calvert szenvedélyes vonzalmát a primitív mozi iránt.
Senki sem tudja megjósolni, hova csap le a villám — mindenesetre Mercer és Calvert évek óta láthatóan szoros kapcsolatban álltak egymással. Ez még nem is lenne különös — de az már inkább, hogy közös feleségük volt a Földön, aki mindkettőjüknek szült egy-egy gyereket. Norton parancsnok remélte, hogy egyszer még alkalma lesz találkozni vele — figyelemreméltó nő lehet. A háromszög legalább öt éve fennállt, és mind a mai napig egyenlő oldalúnak látszott.
Két ember kevés egy felderítő útra, a tapasztalatok azt mutatták, hogy három az optimális létszám, mert ha egy elpusztul, kettő még megmenekülhet ott, ahol egynek nem sikerülne. Norton hosszas töprengés után Willard Myron mellett döntött. Az őrmester technikai zseni volt, működésre bírt mindent, vagy ha ez lehetetlen volt, csinált jobbat — tehát ő volt a legalkalmasabb arra, hogy idegen berendezéseket felismerjen. Az Astrotech docenseként egy/éves tanulmányi idejét töltötte, amikor azért utasított el egy megbízatást, mert nem akarta útját állni a szerinte erre érdemesebb hivatásos tiszteknek. Ezt a magyarázatot senki nem vette komolyan, általában úgy vélekedtek, hogy Willben nincs kellő ambíció. Felviheti az űr-őrmesterségig, de sohasem lesz belőle rendes egyetemi tanár. Myron, mint előtte számtalan altiszt, megtalálta az ideális kompromisszumot a hatalom és a felelősség között.
Miközben az utolsó légzsilipen is átsodródtak, és végiglebegtek a Ráma súlytalan tengelye mentén, Calvert hadnagy, mint már annyiszor, ismét egy visszapergetett mozifilm közepén érezte magát. Néha eszébe jutott, hogy ki kéne már gyógyulnia ebből a szokásából, de még soha nem érezte a hátrányát. Sőt érdekessé tette még a legunalmasabb helyzeteket is, és ki tudja — talán egyszer éppen ez menti meg az életét. Eszébe jut, mit tett Fairbanka, Connery vagy Hiroshi hasonló helyzetben…
Most éppen egy huszadik század eleji háború katonájaként ment a csúcs felé; Mercer őrmester háromtagú őrjáratot vezetett egy éjszakai támadás során a senkiföldjén. Nem volt nehéz elképzelni, hogy egy óriási kráter fenekén vannak, csakhogy ezt gondosan, lefelé ereszkedő teraszrendszerrel építették meg. A krátert szinte teljesen árnyékmentesen világította meg három négy ívű plazma ívsugár, de a legtávolabbi teraszon túl sötétség és titokzatosság uralkodott.
Calvert nem látta, de tudta, mi van ott. Mindenekelőtt egy lapos, egy kilométernyi széles, kör alakú síkság, melyet három egyenlő részre oszt három, vasúti pályára emlékeztető, széles létra. A létrafokokat oly módon vágták a falba, hogy semminek, ami le akarna csúszni rajta, az útját ne akadályozza. Minthogy a létrák elrendezése tökéletesen szimmetrikus volt, csupán kényelemből választották az Alfa légzsiliphez legközelebb lévőt.
Az sem okozott fennakadást, hogy a létra fokai kényelmetlenül messze voltak egymástól. Még a törzs peremén is, a tengelytől fél kilométernyi távolságban a gravitáció a földinek alig 30-ad része volt. Könnyedén, sprintelő mozdulatokkal haladtak, annak ellenére, hogy majdnem száz kiló felszerelést és életmentő eszközt vittek magukkal.
Az Alfa légzsiliptől a kráter szegélyéig kifeszített vezető kötelek fűzték össze őket Norton parancsnokkal és a hátvéd csapattal; ezen túl, ahová a fény már nem ért el, a Ráma sötétsége terült el előttük. A sisaklámpák táncoló fényében csupán a létra első néhány száz méterét látták, amint fokozatosan beleolvad a jellegtelen síkságba.
És máris, gondolta Carl Mercer, döntenem kell. Felfelé megyek-e ezen a létrán, vagy lefelé?
A kérdés nem volt jelentéktelen. Tulajdonképpen még mindig súlytalanok voltak, következésképpen az agy tetszés szerint választhatott vonatkozási rendszert. Mercernek tudatosan el kellett döntenie, hogy mi előtt áll: egy vízszintes síkság, egy függőleges fal vagy egy szikla pereme előtt. Számos űrhajósnak okozott komoly lelki megrázkódtatást, hogy egy bonyolult feladat kezdetekor rossz koordinátákat választott.
Végül úgy döntött, hogy a feje irányába halad — bármely más irányú mozgás sokkal nehézkesebb lenne, és így jobban is látja, mi van előtte. Tehát az első pár száz méteren úgy képzeli, hogy felfelé megy, majd amikor a gravitáció húzása miatt ez már nem tartható, akkor kapcsolja át belső irányérzékét száznyolcvan fokkal.
Megragadta az első létrafokot, és óvatosan előrehajtotta magát a létrán. Olyan könnyedén mozgott, mintha a tengerben úszna, sőt még könnyebben is, hiszen a víz nem húzta vissza. Szinte akarattal kellett visszafognia magát — Mercer túlságosan tapasztalt volt, semhogy ilyen új helyzetben siessen.
Fülhallgatóján át hallotta két társa szabályos lélegzését. Ez elegendő bizonyíték volt arra, hogy jól vannak, nem pazarolta hát társalgásra az időt. Szeretett volna hátranézni, de úgy döntött, nem kockáztatja meg addig, míg el nem érik a létra végén lévő platót.
A fokok szabályos félméterenként sorakoztak előtte, és Mercer az első szakaszon minden másodikat kihagyta. De gondosan számlálta őket, és kétszáz körül érezte először a súlyt. Itt már érezni lehetett a Ráma forgását.
A négyszázadik fokhoz érve saját súlyát mintegy öt kilóra becsülte. Még nem jelentett problémát, de már nehéz volt elhinnie, hogy felfelé mászik, amikor valami határozottan húzta felfelé.
Az ötszázadik létrafok pihenőre alkalmas helynek látszott. Érezte, hogy a szokatlan erőfeszítés megerőltette a karizmait, noha a munka nehezét a Ráma végezte, neki szinte csak irányítania kellett magát.
— Minden rendben, kapitány — jelentette. — Éppen félúton vagyunk. Joe, Will, van-e valami probléma?
— Jól vagyok, miért állsz meg? — válaszolt Joe Calvert.
— Szintén — mondta Myron őrmester. — De figyeljen a Coriolis-erőre. Kezd érezhetővé válni.
Már Mercer is észrevette. Mihelyt elengedte a létrafokot, kezdett jobbra sodródni. Tudta, hogy ezt a Ráma forgása okozza, mégis olyan volt, mintha valami titokzatos erő szelíden el akarná tolni a létrától. Most, hogy már fizikai értelmet nyert a «lefelé», talán ideje lenne lábbal előre fordulni. A pillanatnyi eltájolódást meg kell kockáztatnia.
— Figyelem megfordulok.
Szilárdan tartva magát a létrafokon, karja segítségével elfordult pontosan 180 fokkal, miközben társainak lámpái egy pillanatra elvakították. Magasan fölöttük — és most már valóban fölöttük — gyengécske fényt látott a meredek szikla peremén. Megpillantotta Norton és a hátvéd csapat körvonalait, akik feszülten figyelték. Aprócska, távoli alakok voltak — biztatóan intett nekik.
Lazított szorításán, és rábízta magát a Ráma enyhe kis gravitációjára. Több mint két másodpercig tartott, míg egyik fokról a másikra esett; a Földön ennyi idő alatt az ember harminc métert zuhanna.
Az esés sebessége olyan kínosan lassú volt, hogy kénytelen volt kicsit siettetni: kezével ellökte magát, átcsúszott egy tucat fok felett, s mikor érezte, hogy túl gyorsan halad, lábával fékezte esését.
A hétszázadik létrafoknál ismét megállt, és sisaklámpáját lefelé irányította. Jól számított: a létra ötvenméternyire alatta véget ért.
Pár perc múlva ott állt az első fokon. Az űrben töltött hónapok után különös érzés volt ismét függőleges helyzetben, szilárd felszínen állni, amely kifejezett nyomást gyakorol a lábára. Súlyuk még mindig nem érte el a tíz kilót, de arra már elég volt, hogy stabilitásérzetet keltsen bennük. Ha lehunyta a szemét, Mercer már el tudta hinni, hogy újra valódi világ van a talpa alatt.
A szegély vagy párkány, ahonnan a lépcsősor elindult, kb. 10 méter széles volt, és minden oldalon felfelé görbülve tűnt el a sötétségben. Mercer tudta, hogy teljes kört formál, és ha öt kilométert halad rajta, akkor körüljárta a Rámát, és visszaér eredeti helyére.
Itt azonban, e töredék gravitáció mellett lehetetlen a valódi járás, az ember csak hatalmas léptekkel szökdécselne. Ez pedig veszélyes.
A sötétségben hirtelen eltűnő lépcsősoron, melyet lámpájuk fénye már nem tudott bevilágítani, túlságosan könnyen le lehetett menni. Ha az ember nem kapaszkodott meg erősen a mindkét oldalon végigfutó magas korlátba, egy vakmerő lépés széles ívben repíti ki az űrbe. Lehet, hogy száz méterrel lejjebb újra szilárd talajt ér, és az elszenvedett ütődés is ártalmatlan lesz — de súlyos következménnyel járna, mert a Ráma forgása miatt a lépcső balra eltolódik. A zuhanó test ily módon a sima görbületre érne, amely ívesen fut le a csaknem két kilométernyire lévő alföldre.
Ez, gondolta Mercer, rettenetes tobogán-lesiklás lenne: a végsebesség — még e mellett a gravitáció mellett is — több száz kilométert érnek el óránként. Talán elő lehetne idézni elég nagy súrlódást, amely a zuhanást lefékezi, s ily módon éppen így érhetnék el a legkényelmesebben a Ráma belső felszínét. De ezt csak óvatos kísérlet után szabd megkísérelni.
— Kapitány — jelentette Mercer —, a létrán baj nélkül lejutottunk. Ha megengedi, folytatnánk az utat a következő platóig. Meg akarom tudni, mennyi idő alatt jutunk le a lépcsőn.
— Menjen — felelte Norton habozás nélkül. Nem kellett hozzátennie: «Haladjon óvatosan!»
Nem telt bele sok idő, Mercer lényeges dologra jött rá. Ezzel az egyhuszad gravitációval lehetetlennek bizonyult, hogy normális módon lejussanak a lépcsőn. Minden próbálkozás rettenetesen fárasztó, lassú, álomszerű mozgást okozott: az egyetlen, ésszerű megoldás az volt, ha nem használják a lépcsőfokokat, hanem egyszerűen lecsúsznak a korláton.
Calvert is rájött erre a megoldásra.
— Ezt a lépcsőt felmenésre építették, nem pedig arra, hogy lemenjenek rajta! — kiáltotta. — A fokokat a gravitáció ellenében lehet használni, de így nagyon rossz. Lehet; hogy illetlenség, de szerintem legokosabb, ha lecsúszunk a korláton.
— Nevetséges — tiltakozott Myron őrmester. — Elképzelhetetlen, hogy a rámaiak így használták.
— Kétlem, hogy valaha is használták ezt a lépcsőt — nyilván csak rendkívüli helyzetre való. Bizonyára volt valamilyen mechanikus eszközük, amely segítségével feljuthattak ide. Talán függővasút. Ebben az esetben érthetők azok a rések is, amelyek ott fenn, a középső részből indulnak ki.
— Azokat én mindig csatornáknak képzeltem, de talán kettős rendeltetésűek. Vajon esett-e itt eső?
— Valószínűleg — mondta Mercer. — Joe-nak viszont igaza van, pokolba az illemmel. Induljunk.
A korlát — feltehetően valami kézféléhez készült — egy méter magas, ritkás oszlopokra helyezett sima, lapos fémrúd volt. Mercer parancsnok lovaglóölésben ráült, és kezével óvatosan fékezve, csúszni kezdett lefelé.
Megfontoltan, sebességét lassan növelve szállt lefelé a sötétségbe a kis sisaklámpa fénykörével. Ötvenméternyi út után hívta a többieket is.
Titokban valamennyien korláton csúszkáló gyereknek érezték magukat. Nem egészen két perc alatt két kilométert tettek meg biztonságban és kényelmesen. Ha az iramot túl gyorsnak érezték, a korlátot szorítva fékezték le magukat.
— Remélem, jól szórakoztak — mondta Norton parancsnok, amikor megérkeztek a második teraszra. — A visszaút, felfelé, már nem lesz ilyen könnyű.
— Éppen ezt akarom kipróbálni — felelte Mercer, aki próbaként tett pár lépést visszafelé. — Itt már egytized gé van, a különbség valóban érezhető.
Odament, pontosabban odasiklott a terasz széléhez, és sisaklámpájával levilágított a lépcsősor következő részire. Ameddig a fény be tudta világítani, ez a lépcső is szakasztott olyan volt, mint az előző, noha a fényképek gondos vizsgálata azt mutatta, hogy a növekvő gravitációnak megfelelően csökken az egyes fokok közötti távolság. A lépcsőt úgy tervezték, hogy a járás hosszú íve minden pontján nagyjából egyforma erőt igényeljen.
Mercer felnézett a Ráma csúcsának középpontjára, mely immár csaknem két kilométernyi távolságra volt a feje felett. A kis fénykörben látható apró, sötét figurák iszonyúan távolinak tűntek. Most először örült annak, hogy nem láthatja az óriási lépcsősort teljes hosszában. Jó idegei és szegényes fantáziája ellenére maga sem tudta, hogyan viselné el, ha látná önmagát, amint apró rovarként mászik egy függőleges csészealj felületén, mely több mint 16 kilométer magas, és a felső pereme belóg a feje fölé. Mostanáig bosszantotta a sötétség, most szinte örült neki.
— A hőmérséklet nem változott — jelentette Norton parancsnoknak —, még mindig éppen fagypont alatti. A légnyomás azonban, számításainknak megfelelően, emelkedik, közel 300 millibár. Még ilyen alacsony oxigéntartalommal is belélegezhető, lejjebb már nem lesz semmi probléma. Ez nagymértékben leegyszerűsíti a feltárás munkáját. Óriási dolog, az első hely, ahol gázálarc nélkül járhatunk! Szippantok is egyet most mindjárt.
Odafent Norton parancsnok feszengeni kezdett. De ha valaki, akkor Mercer igazán tudja, mit csinál. Valószínűleg már mindent kipróbált ahhoz, hogy megnyugtassa magát.
Mercer kiegyenlítette a nyomást, kikapcsolta, majd kipattintotta sisakjának csatját. Először óvatosan, majd mélyebben beszívta a levegőt.
A Ráma halott, állott levegője mintha egy olyan sírkamra levegője lenne, ahol évekkel ezelőtt megszűnt a fizikai bomlás folyamata. Még Mercer kifinomult szaglása — mely segítségével hosszú ideje végezte különféle életmentő berendezések kipróbálását — sem fedezett fel semmiféle szagot. Mindössze enyhe fémes jellege volt, és ekkor hirtelen eszébe jutott, hogy az első, Holdra szálló ember enyhe lőporszagot érzett, amikor a holdkomp ismét nyomás alá került. Mercer úgy képzelte, hogy az Eagle holdporral szennyezett kabinja olyan szagú lehetett, mint a Ráma.
Újra becsatolta a sisakját, és tüdejéből kifújta az idegen levegőt. Ez édeskevés az életben maradáshoz: itt még a Mount Everest csúcsához szokott hegymászók is rövid idő alatt elpusztulnának. De néhány kilométerrel lejjebb már más lesz a helyzet.
Mi tennivalója van itt még? Nem jutott eszébe semmi, csak élvezte az enyhe, szokatlan gravitációt. Hozzászokni ugyan nem volt értelme, mivel hamarosan vissza kell térniük a henger tetejének súlytalanságába.
— Indulunk vissza, kapitány — jelentette. — Fölösleges továbbmennünk, amíg nem készülünk fel arra, hogy az egészet bejárjuk:
— Rendben van. Mérjük az időt, de nem kell sietnünk.
Két-három lépcsőfokot átugorva szökdécseltek fölfelé, s Mercer magában igazat adott Calvertnek: ezek a lépcsők fölfelé járásra készültek, nem arra, hogy lemenjenek rajtuk. Ha nem nézett se hátra, se előre, a meredek emelkedő szédítő ívére, a felkapaszkodás tulajdonképpen kellemes volt. De mintegy kétszáz lépés után nyilallást érzett a vádlijában, ezért elhatározta, hogy ezentúl lassabban megy. A többiek követték a példáját: amikor gyors pillantást kockáztatott meg hátrafelé, látta, hogy a másik kettő meglehetősen lemaradt.
Az út fölfelé teljesen eseménytelen volt: lépések végtelen egymásutánja. Alig éreztek fáradtságot, amikor az utolsó teraszon megpihentek a létra alatt. Mindössze tíz percig mentek. Újabb tíz perc pihenő után folytatták útjukat az utolsó, függőleges szakaszon.
Ugrás — kapaszkodás a létrafokban — ugrás — kapaszkodás — ugrás — kapaszkodás… könnyű volt, de már-már veszélyesen egyhangú. A létra felénél öt perc szünetet tartottak, addigra már karjuk, lábuk fájni kezdett. Mercer megint örült, hogy oly keveset látnak a függőleges falból, nem volt nehéz úgy felfogni, hogy a létra csak néhány méternyire nyúlik túl a lámpájuk megvilágította szakaszon, és hamarosan a végére érnek.
Ugrás — kapaszkodás — ugrás — és egyszer csak a létra valóban véget ért. Újra a tengely súlytalan világában voltak, aggódó barátaik körében. Útjuk — mely megadta a siker élményét — mindössze egyórányi volt. De elégedettségük túl korainak bizonyult. Ennyi erőfeszítéssel a kyklopszi lépcsőnek nem egészen egynyolcadát sikerült bejárniuk.