A véget nem érő lépcsők után szinte üdülésnek hatott, hogy újra vízszintes felszínen járnak. Közvetlenül előttük a föld valóban teljesen sík volt, a görbületet éppen csak érzékelték, ha a megvilágított területen jobbra vagy balra néztek. Akár egy széles, enyhén mélyülő völgyben is járhattak volna, szinte el sem hitték, hogy valójában hatalmas henger belsejében másznak, és a fény oázisán túl a föld felemelkedik, hogy találkozzék — helyesebben eggyé váljék — az éggel.
Bár mindnyájan magabiztosak s kellőképpen izgatottak voltak, egy idő után kezdett súlyosan rájuk nehezedni a Ráma szinte kézzel tapintható csendje. Minden lépésüket, minden szavukat elnyelte a rendíthetetlen semmi; alig jutottak túl az első fél kilométeren, Calvert hadnagy nem bírta tovább.
Jelentéktelen képességei közé tartozott egy mostanában ritka — sokak szerint ugyan még nem eléggé ritka — adottság: tudott fütyülni. Ha kellett, ha nem; képes volt elfütyülni az utóbbi kétszáz év filmdalait. Rendszerint a hét törpe dalával kezdte: «Hej-hó, hej-hó», aztán rájött, hogy Disney menetelő törpéinek dalából nem bírja a mély hangokat, s akkor gyorsan átváltott a «Híd a Kwai folyón»-ra. Többé-kevésbé időrendben ment át vagy fél tucaté történeten, míg elért a csúcspontra, Sid Krassman híres, huszadik század végi Napóleonjához.
Próbálkozása ezúttal nem járt sikerrel: a Rámához inkább Bach, Beethoven, Sibelius vagy Tuan Sun nagyszerűsége illett, nem pedig holmi kis népszerű, szórakoztató számok. Norton már-már oda is szólt Joe-nak, hogy tartogassa tüdejének erejét az elkövetkezendő nagyobb erőkifejtésekre, amikor a fiatal tiszt maga is ráébredt, hogy melléfogott. Ezután — leszámítva egy-két beszélgetést a hajóval — csendben mentek. Ezt a fordulót a Ráma nyerte.
Az első úton Norton egyetlen kitérőt tervezett. Párizs éppen előttük volt, félúton a lépcsősor alja és a Szalag-tenger között, és útvonaluktól mindössze egy kilométerrel jobbra volt valami nagyon feltűnő és titokzatos dolog, amit Egyenes Völgynek neveztek el. Egy negyven méter mély és száz méter széles vágat vagy árok, szelíden lejtő partokkal: talán öntözőrendszer vagy csatorna. Akárcsak magának a lépcsőnek, ennek is két hasonmása volt, s együttesen pontosan harmadolták a Ráma görbületét.
A három völgy majdnem tíz kilométeres hosszúságban haladt, s hirtelen megszakadt, még mielőtt a tengerhez ért volna. Ez eléggé különöl, ha víz vezetésére szánták őket. A tenger túlsó oldalán az egész megismétlődött, három másik, tíz kilométer hosszúságú árok haladt a délsarki övezet felé.
Tizenöt perces kényelmes séta után elérték az Egyenes Völgy végét, és egy darabig töprengve bámultak le a mélybe. A tökéletesen sima partfalak 60 fokos szögben lejtettek, nem volt sem lépcső, sem egyéb támasz a láb számára. Az alján fehéres színű, sima anyagot láttak, amely nagyon emlékeztetett a jégre. Egy kis minta belőle sok kérdést megoldana; Norton úgy döntött, hogy megszerzi.
Calvert és Rodrigo, valamint egy biztonsági kötél segítségével óvatosan lemászott a meredek lejtőn. Amikor leért, arra számított, hogy a jégszerű anyag természetszerűen síkos lesz, de tévedett. Túl nagy volt a súrlódás: szilárdan állt a lábán. Az anyag valamiféle üveg vagy áttetsző kristály lehetett, ujjai hideg, kemény és merev tapintásúnak érzékelték. Hátat fordított a reflektornak, kezével elárnyékolta a szemét, s megpróbált átnézni a kristályos mélységen, mintha egy befagyott tó jegén át a tófenéket vizsgálná. De nem látott semmit, még akkor sem, amikor sisaklámpája fényét ráirányította. Az anyag áttetsző, de nem átlátszó volt. A befagyott folyadék olvadáspontja jóval a vízé felett lehetett.
Geológiai felszerelésében levő kalapácsával gyengéden megütögette, mire a szerszám egyhangú, tompa kongással pattant vissza. Erősebb ütései sem jártak eredménnyel, s csak egy dolog tartotta vissza attól, hogy teljes erejéből ütni kezdje. Úgy látszik, nem tudja eltörni ezt az anyagot, de mi lesz, ha mégis sikerül? Úgy viselkedne, mint valami vandál, aki bezúz egy hatalmas ablaktáblát. Adódik még jobb alkalom is, most legalább értékes információt kapott. Egyre kevésbé hitt abban, hogy ez csatorna; mindössze egy különös árok, mely — anélkül hogy elvezetett volna valahová — hirtelen indult el, és hirtelen ért is véget. És ha egykor folyadék volt benne, hol vannak a foltok, a kiszáradt üledékmaradványok, melyekre hasonló esetekben számítani lehet? Itt minden olyan tisztán ragyog, mintha építői csak tegnap hagyták volna el.
Újra beleütközött a Ráma alapvető rejtélye, és ezúttal már nem is kerülhette el. Norton parancsnok jó képzelőerővel bírt, de jelenlegi beosztását soha nem érhette volna el, ha hajlamos lett volna arra, hogy képzeletének szárnyakat adjon. Mégis, most először, hatalmába kerítette valami, ha nem is balsejtelem, de előérzet. A dolgok nem azok, aminek látszanak, valami rettenetesen furcsa volt ebben a vadonatúj, egyszersmind millióéves világban.
Mélyen elgondolkodva, lassan lépkedett a kis völgyben, társai még mindig tartották a derekához erősített kötelet, és odafent követték lépteit. Nem számított további felfedezésekre, de le akarta vezetni magában ezt a különös hangulatot. Mert valami más is aggasztotta, aminek semmi köze nem volt a Ráma megmagyarázhatatlan új voltához. Alig ment
10-12 méternél többet, amikor hirtelen, villámcsapásként jött a felismerés.
Ismeri ezt a helyet. Járt már itt. Ez az érzés még a Földön vagy más ismerős égitesten is nyugtalanító, bár nem különösen ritka. A legtöbb ember tapasztal időnként ilyesmit: rendszerint egy rég elfeledett fénykép felelevenedésével magyarázzák, vagy véletlenek egybeesésével — vagy ha hajlamosak misztikus magyarázatokra, telepátiára, esetleg saját jövőjük képeinek visszavetítődésére gyanakszanak.
De felismerni azt a helyet, melyet előtte ember valószínűleg nem láthatott — ez megrázó. Néhány másodpercig földbe gyökerezett lábbal állt ott, és megpróbálta érzéseit rendbe szedni. Jól elrendezett világa egyszerre felborult, és egy pillanatra beleszédült azokba a lét határán levő titkokba, melyeket élete eddigi részében figyelmen kívül hagyott.
Aztán nagy megkönnyebbülésére a józan esze kerekedett felül. A zavarba ejtő déjá vu érzése eltűnt, és helyére fiatalságának valóságos és azonosítható emléke jött.
Megtörtént — egyszer már állt ilyen meredeken lejtő falak között, s figyelte, hogyan tartanak össze égy távoli pont felé a vonalak. De azt a lejtőt gondosan nyírt fű borította, a lába alatt pedig kavics volt, nem kristály.
Harminc éve történt, amikor a nyári szünidőt Angliában töltötte. Elsősorban, mert egy másik egyetemista lány (az arcára emlékezett, de a nevét már elfelejtette) ott tanult ipari régészetet, ami akkoriban nagyon népszerű volt a természettudományi kar és a mérnökhallgatók körében. — Elhagyott szénbányákat és pamutfonókat tártak fel, beomlott kohókat és tönkrement gőzmozdonyokat néztek meg, kimeredt szemmel bámulták a hihetetlenül primitív (és még mindig veszélyes) atomreaktorokat, és vezették a felbecsülhetetlen értéknek számító turbinameghajtású antik járműveket a helyre, állított autópályákon.
Nem minden darab volt eredeti; sok minden megsemmisült a századok során, mert az ember ritkán gondol arra, hogy megőrizze a mindennapi élet használati tárgyait. De ahol másolatokat kellett készíteni, szerető gonddal végezték a rekonstrukciót.
És az ifjú Bill Norton lélegzetelállító 100 kilométeres óránkénti sebességgel száguldozott, miközben dühödten lapátolta az értékes szenet egy mozdony tűzterébe, amely 200 évesnek látszott, holott valójában mála is fiatalabb volt. De a Nagy Nyugati Vasút 30 kilométeres szakasza eredeti volt; sokat ástak, mire visszaállították régi állapotába. Hangos füttyszóval vetették be magukat a hegy belsejébe, és robogtak át a füstös, tűz-világította sötétségen. Meglepően hosszú idő múlva jutottak ki az alagútból egy mély, tökéletesen szabályos völgybe, meredek, füves partok között. A rég elfeledett táj csaknem ugyanolyam volt, mint ez itt.
— Mi történt, kapitány? — s2ólt le Rodrigo hadnagy. Talált valamit?
Norton most, hogy visszakényszerítene magát a valóságba, kissé megkönnyebbült. Igen, itt titokzatos dolgok vannak — de emberi ésszel megérthető titkok.
Jó lecke volt, ámbár tapasztalatát nem szívesen osztaná meg a többiekkel. Nem engedheti meg semmi áron, hogy a Ráma legyőzze. Ez teljes kudarc lenne — maga az őrület.
— Nem — felelte —, semmi sincs itt lent. Húzzanak fel, indulunk Párizsba.