Már csaknem húsz ember tartózkodott a Ráma belsejében hatan az alföldön, a többiek felszerelési és egyéb tárgyakat szállítottak a légzsilipen át, le a lépcsőn. A hajó szinte kiürült, a szolgálatot a lehető legkisebb számú legénység látta el; az a tréfa járta, hogy az Endeavourt igazából a majmok uralják, s Goldie lett a parancsnok.
Norton ezeken az első felfedező utakon számos alapszabályt alkalmazott; a legfontosabb közülük létezett már az ember legelső űrutazásain is. Minden csoportban egy embernek kellett lennie, aki már rendelkezett előzetes tapasztalattal. De nem többnek. Ily módon mindenkinek gyorsan nyílik alkalma tanulásra.
Ezen az alapon a Szalag-tenger felé induló első csapatban noha vezetője Laura Ernst orvosparancsnok volt — részt vett a veterán Boris Rodrigo hadnagy, aki éppen akkor tért vissza Párizsból. A csoport harmadik tagja, Pieter Rousseau őrmester, idáig a lenti hátvédcsapat tagja volt; az űr felderítési műszereinek szakértője ezúttal kénytelen lesz saját szemére és hordozható kis teleszkópjára hagyatkozni.
Az Alfa-lépcső aljától a tengerpartig a nem egészen 15 kilométeres távolság 8 földi-kilométernek felelt meg — figyelembe véve a Ráma alacsony gravitációját. Laura Ernst, hogy bebizonyítsa, maga is megfelel saját mércéjének, fürge iramot diktált. Félúton harmincperces pihenőt tartottak, s az egész utat teljesen eseménytelen három óra alatt tették meg.
Még a reflektor fényében is egyhangú volt az útjuk a Ráma visszhangtalan sötétjében. Haladásuk egyetlen jeleként a fénykör lassanként elnyújtott ellipszis alakot vett föl. Ha a fenti megfigyelők nem tájékoztatták volna őket állandóan a megtett távolságról, nem is tudták volna, hogy egy, öt vagy tíz kilométert tettek meg. Csak baktattak előre a millióéves éjszakában, a látszólag hegesztés nélküli fém felszínen.
De végre a távolban, a halványuló fény határán valami újat pillantottak meg. Egy közönséges világban a láthatár lehetett volna, s most egyre világosabban látták, hogy az alföld, melyen haladnak, egyszerre véget ért. Közeledtek a tengerpart felé.
— Már csak száz méter — hallották föntről. — Lassítsanak! Az utasítás merőben fölösleges volt, már úgyis lassabban mentek. Az alföld szintjéhez képest a tenger ötven méterrel lejjebb volt — ha tenger volt egyáltalán, és nem ugyanaz a titokzatos, kristályos anyag. Bár Norton mindenkit figyelmeztetett, hogy semmit ne vegyenek adottnak a Rámán, kevesen kételkedtek abban, hogy a tenger valódi jégből áll. De vajon mi a magyarázata annak, hogy a déli part sziklái ötszáz, míg itt mindössze ötven méter magasak?
Olyan érzésük támadt, mintha a világ végéhez közelednének — a fénykör, mind rövidebbé és rövidebbé válva, hirtelen eltűnt előttük. De messze, a tenger ívelt felszínén egyszer csak megpillantották torzan megrövidült árnyékukat, melyben minden részlet felnagyítva és eltúlozva látszott. Árnyékuk elkísérte őket végig az úton, ahogy a fénysugárral együtt haladtak lefelé, de most, hogy a talaj szélén megtörtek, már nem tűntek hozzájuk tartozóknak. Akár a Szalag-tengerből született lények is lehettek volna, akik csak arra várnak, hogy elbánjanak a betolakodókkal.
Most, hogy egy ötven méter magas emelkedő szélén álltak, első ízben érzékelték igazán a Ráma görbületét. Ilyen ívesen befagyott tavat még soha senki nem láthatott, s e nyugtalanító látvány előtt a szem igyekezett valami más magyarázatot találni. Dr. Ernst, aki régebben foglalkozott a szem érzéki csalódásaival, most néha úgy érezte, egy horizontálisan ívelő öblöt lát, nem pedig a széleinél felfelé hajló felszínt. Akaratának tudatos megfeszítésével tudta csak elfogadni a fantasztikus igazságot.
Csupán a Ráma tengelyével egy vonalban, közvetlenül előttük volt megszokott a látvány. Csak ebben az irányban nem ellenkezett a logikával. Itt — mindössze néhány kilométeren — a Ráma síknak tűnt, és az is volt… És ott bent, túl torz árnyékaikon, ahová a fény már nem ért el, feküdt a sziget, mint a Szalag-tenger ura.
— Ellenőrző Központ — szólt fel rádióján keresztül dr. Ernst —, kérem, irányítsa a fényt New Yorkra?
Az ovális fényfolt lassan kimozdult a tengerre, s hirtelen rájuk borult a Ráma éjszakája. A lábuk előtt levő láthatatlanná vált meredek part tudatában ösztönösen hátrébb léptek. Ekkor, mint valami fantasztikus színpadi átváltozás, eléjük ugrottak New York tornyai.
A hajdani Manhattanhez való hasonlatosság csak mesterkélt volt; a Föld múltjának eme csillagok közt született párja egyéni vonásokkal rendelkezett. Minél figyelmesebben nézte dr. Ernst, egyre inkább arra a meggyőződésre jutott, hogy ez aligha lehet város.
Az igazi New York, mint minden emberi település, sohasem készült el teljesen, még kevésbé tervezték meg előre. Ez a «város» azonban tökéletesen szimmetrikus és rendezett volt, bár olyan bonyolult, hogy belekáprázott az agy. Irányító értelem képzelte el és tervezte meg — aztán felépítették, mint valami gépet. Bővítésre vagy változtatásra többé már nem volt lehetőség.
A fénysugár lassan végigpásztázta a távoli tornyokat, kupolákat, egymáshoz illeszkedő gömböket és kusza csöveket. A fény időnként vakítóan verődött vissza egy-egy sima felületről. Ez először alaposan meghökkentette őket: pontosan olyan volt, mintha a furcsa szigetről valaki jeleket küldene nekik…
De semmi olyat nem láttak, melyet a fentről, középről készített fotók részletesebben ne mutattak volna már meg. Pár perc múlva kérték, hogy a fényt ismét irányítsák rájuk, majd a szikla szélét követve elindultak kelet felé. Úgy gondolták, lennie kell valahol lépcsősornak vagy lejáratnak, mely levezet a tengerhez. Egyikük, aki szenvedélyes tengerész volt, érdekes feltétele2ést vetett fel:
— Ahol tenger van — jelentette ki Ruby Barnes őrmester —, dokkoknak, kikötőknek és hajóknak is lenniük kell. Egy civilizációról mindent megtudhatunk, ha tanulmányozzuk a hajóépítésüket.
Társai ugyan ezt nem tartották igazán fontos szempontnak, mégis felvillanyozódtak.
Dr. Ernst már-már feladta a reményt, és éppen javasolni akarta, hogy ereszkedjenek le kötélen, amikor Rodrigo hadnagy észrevette a keskeny lépcsőt. Nehezen fedezték fel a szikla pereme alatti homályban, korlátja nem volt, és semmivel nem hívta fel magára a figyelmet. Mintha sehová sem vezetne, meredeken haladt le az 50 méteres függőleges falon, majd eltűnt a tenger felszíne alatt. Sisaklámpáikkal megvilágították a lépcsőt, nem láttak semmilyen veszélyt, és dr. Ernst engedélyt kapott Norton parancsnoktól a leereszkedésre. Egy perc múlva már figyelmesen vizsgálgatta a tenger felszínét.
Lába csaknem súrlódás nélkül csúszkált előre-hátra. Az anyag pontosan olyan volt, mint a jég. Az is volt. Amikor ráütött egy kalapáccsal, az ütési pont körül az ismerős repedések rajzolata keletkezett nyomban, és annyi darabot gyűjthetett össze, amennyit csak akart. Mire a gyűjtőedényt a fény felé tartotta, már meg is olvadt néhány jégdarabka; a doktornő óvatosan megszagolta az enyhén zavaros víznek tűnő folyadékot.
— Nem veszélyes ez? — kérdezte Rodrigo kissé aggódva.
— Higgye el, Boris — felelte a nő —, ha olyan kórokozók fordulnak itt elő, amelyeket a detektorom nem észlel, már egy hete fertőzöttek vagyunk.
De Borisnak volt valami igaza. A vizsgálatok ellenére fennállt a kockázata annak, hogy ez az anyag mérgező, vagy ismeretlen kórokozókat hordoz. Rendes körülmények között dr. Ernst a legkisebb kockázatot sem vállalta volna, most azonban sürgette az idő, és nagyon sok függött attól, hogy mit tesz. Ha döntése azzal járna, hogy az Endeavour karanténné válik, még az is megérné azt az óriási tudást, amit most megszerezhet.
— Víz, bár nem szívesen innék belőle. Bűzlik, mint valami megromlott algatelep. Alig várom, hogy elvihessem a laborba.
— Tud járni a jégen?
— Igen: kemény, mint a kő.
— Akkor elmehetünk New Yorkba.
— Gondolja, Pieter? Próbált már négy kilométert gyalogolni jégen?
— Aha, értem, mire gondol. Képzelje csak el, mit szólna az ellátmány, ha korcsolyákat kérnénk. Még ha lenne is a hajón, nem sokan tudnák használni.
— Más baj is van — szólt közbe Boris Rodrigo. — Észrevették, hogy a hőmérséklet már fagypont fölött van? Nemsokára megolvad a jég. Hány űrhajós képes négy kilométert úszni? Főleg itt…
Dr. Ernst felment a sziklára a többiekhez, és didalmasan feltartotta az üveget.
— Hosszú utat tettünk meg néhány köbcenti piszkos vízért, de lehet, hogy ebből többet tudunk meg a Rámáról, mint bármiből, amit eddig láttunk. Indulhatunk haza.
A központ távoli fényei felé fordulva könnyed, szökdécselő léptekkel elindultak — a kis gravitáció mellett ez bizonyult a legkényelmesebb járásnak. Vissza-visszapillantottak, a befagyott tenger közepén levő sziget megfejtetlen talánya vonzotta őket.
Hirtelen dr. Ernst úgy érezte, mintha egészen enyhe szellő érintené az arcát.
Minthogy nem érezte többet, hamarosan el is felejtette.