Nem volt könnyű aludni a Rámán töltött első «éjszakákon». A mögötte lapuló sötétség és titokzatosság nyomasztotta az embereket, de még nyugtalanítóbb volt a csend. A zaj hiánya nem természetes, az emberi érzékek mindig igényelnek valamennyit. Ha nem kapják meg, az agypótlékokat gyárt.
Sokan panaszkodtak, hogy álmukban furcsa zajokat még emberi hangokat is — hallottak; nyilvánvalóan érzéki csalódásokról volt szó, hiszen az ébrenlévők nem hallottak semmit. Ernst orvosparancsnok nagyon egyszerű és hatásos gyógymódot rendelt el: mikor eljött az alvás ideje, a tábort szelíd háttérzene töltötte be.
Ezen az estén Norton nem örült a zenének. Feszülten hallgatózott a sötétben, s tudta, miféle zajra vár. Noha az enyhe szellő-időnként meglegyintette az arcát, semmi olyasmit nem érzékelt, amiből a távolban feltámadó szélre következtethetett volna. És egyik felderítő csoport sem jelentett semmi szokatlant.
Végre, a hajó időmérése szerint éjfélkor lefeküdt. A kommunikációs berendezésnél mindig teljesített valaki szolgálatot, aki az esetleg sürgős üzeneteket vette. Úgy látszott, más óvintézkedésre nincs szükség.
A hurrikán hangját is megszégyenítő zaj egy pillanat alatt felébresztette őt is, és az egész tábort. Mintha az ég szakadt volna le, vagy a Ráma tört volna ketté. Óriási repedés zajával kezdődött, majd elnyújtott, kristályhangú csattanások jöttek, mintha milliónyi üvegházat törtek volná össze. Csak percekig tartott, de óráknak tűnt, s már távolodott is, mire Norton megérkezett az üzenettovábbító központba.
— Központ! Mi történt?
— Egy pillanat, kapitány. A tenger felől hallatszik. Odairányítjuk a fényt.
Nyolc kilométerre a fejük fölött, a Ráma tengelyén a reflektor kilendült az alföld felé. A tenger partját elérve végigpásztázott rajta, s a görbülő felület mentén negyedúton megállt.
Fent az égbolton — vagyis amit az ész kitartóan annak tartott — valami rendkívüli dolog történt. Norton először úgy látta, hogy a tenger forr. Többé nem volt mereven befagyva az örök tél szorításába — az óriási felület több kilométer hosszúságban, élénk mozgásban volt. Változott a színe is, széles, fehér csík vonult át a jégen.
Hirtelen egy legalább negyed kilométer hosszú jégdarab felnyílt, mint valami ajtó. Lassan, méltóságteljesen emelkedett fel az égen, csillogott, szikrázott a reflektor fényében.
Aztán visszacsúszott, eltűnt a felszín alatt, és a habzó víz a bemerülési pontból kiindulva óriási hullámokat vetve rohant minden irányba.
Norton parancsnok csak most fogta fel, mi történik. Töredezik a jég. Napok, hetek óta olvadt a tenger lent a mélyben. Ebben az óriási robajban, mely betöltötte a világot, s visszhangozva verődött vissza az égről, nem volt könnyű gondolkodni: Norton mégis azon törte a fejét, vajon mi okozhatja ezt a ribilliót. Amikor a Földön olvadni kezd egy befagyott tó vagy folyó, semmi ilyesmi nem történik…
Hát persze! Nyilvánvalóan így kellett történnie. A tenger alulról kezdett olvadni, minthogy a nap a Ráma törzse felől melegítette. És amikor a jég vízzé válik, kisebb lesz a térfogata…
A tenger tehát lesüllyedt befagyott felső rétege alá, s támaszték nélkül hagyta. Az egyre nagyobb nyomás alákerülő jégszalag most a Ráma kerületén repedezett, mint valami híd, mely elvesztette középső pillérét. Ezer úszó szigetre töredezett, melyek folyton összeütköztek, mígcsak el nem olvadtak. Nortont hirtelen rémület fogta el; amikor eszébe jutott, hogy szánkóval akartak eljutni New Yorkba…
A felfordulás csillapodott kissé, mikor a jég és a víz küzdelmében egy időre helyreállt az egyensúly. Pár óra múlva, a hőmérséklet folytonos emelkedése révén, a víz nyeri majd meg a csatát, s eltűnnek a jég utolsó darabjai is. De hosszú távon mégis a jég fog győzedelmeskedni, mert a Ráma, miután megkerülte a Napot, ismét a csillagok felé veszi majd útját.
Norton újra magához tért, és hívta a tengerhez legközelebb járó csoportot. Nagy megkönnyebbülésére Rodrigo hadnagy azonnal válaszolt. Nem, a víz nem érte el őket. A hullámok nem csaptak át a sziklás parton.
— Most legalább tudjuk — tette hozzá szokott nyugodt hangján —, miért ilyen ez a part.
Norton bólintott magában, de közben arra gondolt, hogy ez egyáltalán nem magyarázza, miért tízszer olyan magas a sziklapart a déli oldalon…
A központi reflektor ezalatt tovább pásztázta a környéket. A felébredt tenger lassan csillapodott, már nem rohant fortyogó hab a fel-felboruló jégtáblákon át. A felfordulás tizenöt perc alatt véget ért.
De a Ráma többé már nem volt csendes, felébredt álmából. Amint a jéghegyek összeütköztek, a jég minduntalan csikorgó hangot adott.
Kicsit megkésett a tavasz, gondolta Norton, de a tél végül mégiscsak véget ért.
És újra feltámadt a szél, most már erősebben. A Ráma erőteljesen figyelmeztette őket: ideje menniük.
A félút jelzéséhez érve Norton parancsnok hálásan gondolt a jótékony sötétségre, mely elrejtette előlük a fenn és a lenn látványát. Noha tudta, még több mint tízezer lépcső van előtte, és maga elé tudta idézni a meredek ívet, mégis az út, amely még előtte áll, elviselhetőbbé vált attól, hogy csak rövidke szakaszt látott belőle,
Másodszor tette meg ezt az utat fölfelé, és okult az első úton elkövetett hibáiból. Ezen az alacsony gravitáción, melyen minden lépés oly könnyű volt, csak nehezen tudott ellenállni a kísértésnek, s kényszerítette magát, hogy lassú, fárasztó ütemben haladjon. Ha nem ezt tette volna, az első néhány ezer lépcsőfok után furcsa fájások kezdődtek volna a combjában és a vádlijában. Izmok, melyek létezéséről sem tudott, hirtelen tiltakozni kezdtek, és így egyre hosszabb pihenőket kellett beiktatnia. A vége felé már több időt kellett pihenésre fordítani, mint haladásra, és ez még nem volt minden. A rákövetkező két napon fájdalmas görcsök kínozták volna, s megmozdulni sem tudna a hajó gravitáció nélküli terén kívül.
Ezért aztán kínzó lassúsággal vágott neki a meredeknek, úgy mozgott, mint valami öregember. Ő hagyta el utoljára az alföldet, a többiek fél kilométerre előtte ugráltak, lámpáik fénye mutatta őket a láthatatlan emelkedőn.
Fájt a s2íve a küldetés kudarca miatt, és még mindig remélte, hogy visszavonulásuk nem végleges. Ha elérik a tetőt, majd ott várakoznak, míg elmúlik a nyugtalanság. Ott bizonyára teljes a nyugalom, mint valami ciklon közepén; és biztonságban bevárhatják a vihar végét.
A földi jelenségek alapján ismét gyors következtetésekre jutott. Egy világ meteorológiája — még jól ismert feltételek mellett is — rettenetesen összetett dolog. A földi meteorológiai előrejelzés még több évszázados tanulmányozás után sem teljesen megbízható. A Ráma pedig nem csipán merőben új rendszer, de pillanatnyilag rendkívül gyors változáson megy keresztül — hőmérséklete több fokkal emelkedett az utóbbi néhány óra alatt. De a beígért hurrikánnak még semmi jele, ámbár néhány enyhe széllökést már érezni lehetett hol ebből, hol abból az irányból.
Már öt kilométernyi utat megtettek, s ez megfelelt mintegy két kilométernyi távolságnak földi körülmények között. A tengelytől három kilométerre, a harmadik szinten pihentek egy órát, ettek néhány falatot, és megmasszírozták lábizmaikat. Itt vettek utoljára kényelmesen lélegzetet; mint az egykori himalájai hegymászók, itt öltötték fel ismét oxigénkészüléküket, hogy megtehessék az utolsó szakaszt.
Egy óra múlva elérték a lépcsősor tetejét — a létra legalsó fokát. Ott álltak az egy kilométeres, függőleges útszakasz előtt — szerencsére a gravitáció a földinek csak néhány százaléka volt. Újabb harmincperces pihenő következett, mialatt ellenőrizték az oxigénkészüléket, és felkészültek az utolsó szakaszra.
Norton ismét ellenőrizte, hogy valamennyi embere biztonságban halad-e előtte a létrán, egymástól 20–20 méteres távolságra. Itt kezdődik a lassú, egyenletes, rendkívül unalmas emelkedő. A legjobb, ha az ember semmire nem gondol, csak az elmaradó létrafokokat számolja — száz, kétszáz, háromszáz, négyszáz…
1250-nél tartott, amikor hirtelen ráeszmélt, hogy valami nincs rendben. A függőleges falat közvetlenül a szeme előtt megvilágító fény színe megváltozott — és túlságosan erős lett.
Nortonnak még arra sem volt ideje, hogy a lába alá nézzen, vagy figyelmeztesse az embereit. Nem telt bele egy másodperc, hangtalanul, kápráztató hajnal hasadt a Rámán.