A vakító fényben Nortonnak egy teljes percig szorosan zárva kellett tartania a szemét. Aztán megpróbálta óvatosan résre nyitni, hogy megnézze az arca előtt pár centiméterre lévő falat. Sűrűn pislogott; meg kellett várnia, míg a szemébe szökő könnyek felszáradnak, aztán óvatosan megfordult, hogy megszemlélje a hajnalt.
Mindössze másodpercekig tudta elviselni a látványt, aztán újra le kellett hunynia a szemét. Nem a vakító fény volt elviselhetetlen — azt meg tudta volna szokni —, hanem a Ráma baljós látványa, mely első ízben most tárult eléjük a maga teljességében.
Norton pontosan tudta, mire számítson, a látvány mégis megdöbbentette. Remegés fogta el, hiába próbált uralkodni magán, s olyan erővel kapaszkodott a létrába, mint fuldokló a mentőövbe. Karjának izmai már-már görcsbe rándultak, fáradt lába ugyanakkor ki akart szaladni alóla. Ha a gravitáció nem ilyen alacsony, talán le is esett volna.
Aztán mégis edzett teste kerekedett felül, s lassan úrrá lett a pánikon. Még mindig lehunyt szemmel megpróbálta elfelejteni a félelmetes látványt, s hosszú, mély lélegzetet vett: teleszívta tüdejét oxigénnel, hogy kiűzze a fáradtság mérgeit.
Már sokkal jobban érezte magát, de szemét mindaddig csukva tartogatja, míg még egy műveletet el nem végzett. Óriási akaraterővel arra kényszerítene jobb kezét, hogy engedje el a létrafokot — beszélnie kellett vele, mint valami engedetlen gye3ekkel —, de végül sikerült lenyúlnia a derekáig. Akkor kikapcsolta biztonsági övét, és rácsatolta a legközelebbi létrafokra. Most már, történjék bármi, leesni nem tud.
Norton ekkor egymás után többször mélyet lélegzett, és még mindig csukott szemmel — bekapcsolta a rádióját. Amikor megszólalt, remélte, hogy hangja nyugodt, és parancsnokhoz méltó:
— Itt a kapitány. Mindenki jól van?
Amint sorra szólította embereit, és sorra kapta a válaszokat — néha meglehetősen reszkető hangon —, egykettőre visszatért magabiztossága és önfegyelme. Minden embere biztonságban volt, és valamennyien az ő utasítását várták. Újra parancsnok volt.
— Ne nyissák ki a szemüket mindaddig, míg úgy érzik, nem bírják elviselni — mondta. — A látvány — lenyűgöző. Ha bárki úgy érzi, hogy túlságosan is az, menjen csak tovább előre, és ne nézzen vissza. Ne felejtsék el, mindjárt zéró gravitáció alatt leszünk, ahonnan már nem lehet leesni.
Képzett űrhajósokat szükségtelen volt ilyen elemi dolgokra emlékeztetni, de Norton önmagának is ezt mondogatta szinte minden pillanatban. Mint valami talizmán, a zéró gravitáció megvéd mindenféle bajtól. Bármit is lássanak, a Ráma nem tudja lehúzni őket a pusztulásba, a nyolc kilométerre alattuk lévő alföldre.
Büszkesége és önbecsülése most már haladéktalanul megkövetelte, hogy újra kinyissa a szemét, és megnézze a körülötte lévő világot. De előbb a testét kellett biztonságba helyeznie.
Mindkét kezével elengedte a létrát, majd bal karját az egyik fokhoz csatolta. Öklét ki-be nyitogatva kilázította a görcsöt, s amikor már kényelemben érezte magát, kinyitotta a szemét, és a Ráma felé fordult.
Első benyomása az volt, hogy minden kék. Az eget betöltő fény inkább ívfényre emlékeztetett, mintsem napvilágra. A Ráma napja tehát valószínűleg forróbb a miénknél, gondolta Norton. Ez bizonyára érdekli majd a csillagászokat…
Most értette meg az Egyenes Völgy titokzatos árkának és öt másik párjának a rendeltetését: gigantikus méretű szalagfények voltak. A Ráma hat lineáris napja szimmetrikusan helyezkedett el a belső paláston. Mindegyikből széles fénylegyező irányult közép felé, és megcsillant a szemben lévő falon. Norton azon tűnődött, vajon fel-le kapcsolhatóak-e külön-külön egymás után, hogy előidézhessék a fény és a sötétség váltakozását, vagy ez a világ az örök fény világa-e.
Miután hosszan bámulta a vakító fénykévéket, ismét megfájdult a szeme, s nem bánta, amiért jó okot talált arra, hogy újra becsukja. Miután szinte teljesen magához tért vizuális megrázkódtatásából, végre elgondolkodhatott egy sokkal komolyabb kérdésen.
Ki vagy mi kapcsolta fel a Rámán a fényeket?
Az ember által elvégezhető legérzékenyebb vizsgálatok szerint ez a világ steril volt. És most mégis valami olyasmi történt, amit természeti erők működésével nem lehetett megmagyarázni. Talán valóban nincs itt élet, de léteznie kell tudatnak, tudatos tevékenységnek; talán robotok élednek fel Bonok óta tartó mély álmukból. Talán véletlenül gyúlt ki a fény — a gépezet utolsó, görcsös mozdulata, melyet az új nap melege váltott ki, s a fény — hamarosan ismét kialszik, most már mindörökre.
Norton mégsem hihetett el ilyen egyszerű magyarázatot. A kirakós játék — bár sok darabka hiányzott még — kezdett összeállni. Megfejthetetlen volt például a kopás legcsekélyebb jelének a hiánya — mintha vadonatúj lenne, mintha a Ráma csak most készült volna…
Ezek a gondolatok félelmet, sőt rémületet kelthettek volna benne, és mégsem volt ilyen hatásuk. Ellenkezőleg: Norton lelkesedést, már-már örömet érzett. Jóval több a felfedeznivalójuk itt, mint remélni merték. «Csak várj — gondolta —, mi lesz, ha a Ráma-bizottság ezt megtudja?»
Ekkor nyugodtan, határozottan kinyitotta a szemét, és gondosan szemügyre vette az eléje táruló látványt. Mindenekelőtt valamilyen viszonyítási rendszert kellett megállapítania. Előtte volt a legnagyobb zárt tér, melyet ember valaha is látott, s ahhoz, hogy tájékozódhasson, szüksége volt egy képzeletbeli térképre.
A csekély gravitáció csak kis segítséget nyújtott, a «fenn» és «lenn» fogalmát tetszése szerint alkalmazhatta bármely irányra. De néhány irány pszichológiai veszélyt rejtett magában; amikor agya ezek valamelyike felé haladt, sietve el kellett térítenie.
A legbiztonságosabb elképzelés szerint egy 16 kilométer széles, 50 kilométer mély kút íves görbületű aljában van. Ennek az volt az előnye, hogy nem kellett tartania attól, hogy leesik; a képnek azonban komoly hibái is voltak.
Úgy gondolhatta, hogy a szétszórt városok, a különböző színű és mintázatú területek mind erősen tapadnak a felnyúló falakhoz. Feje fölött, a felső kupoláról lelógó különféle szerkezetek nem voltak megmagyarázhatatlanabbak, mint egy óriási koncertterem mennyezetéről függő csillárok. A Szalag-tenger azonban teljesen elfogadhatatlan volt…
Pedig ott volt, a kút falának közepe táján — a víz látható támasz nélkül írt le egy teljes kört. Nem kétséges, hogy víz volt; élénkkék színű víz, s rajta csillogva szikrázott néhány, még megmaradt jégtábla. Ám egy függőleges tenger, mely 20 kilométer szélességben halad az égbolt felé; olyan nyugtalanító jelenség volt; hogy Norton kénytelen volt más megoldást keresni.
Ekkor gondolatban 90 -kal elfordította a teret. A mély kút így két végén lezárt alagúttá vált. A «lent» ezúttal nyilvánvalóan azt az irányt jelentette, ahonnan a létrán és a lépcsősoron át az imént feljött; és ez a perspektíva végre lehetővé tette Norton számára, hogy méltányolhassa a Ráma építészeinek valódi elképzelését.
Tekintete beleütközött egy íves; 16 kilométer magas sziklába, melynek felső vége belesimult a-görbülő tetőbe, amely ezúttal nem más, mint az égbolt. Alatta több mint 500 méter mélységbe vezetett le a létra, mígnem elérte az első peront, illetve teraszt. Onnan indult le a lépcsősor, kezdetben az alacsony gravitációjú térségben csaknem függőlegesen, majd egyre kevésbé meredeken, s végül — öt peronon át — elérkezett a távoli álföldre. Az első 2–3 kilométeren Norton még külön-külön látta a lépcsőfokokat, azon túl már csak egybemosódó csíknak tűnt. Az óriási lépcsősor mélységbe irányuló rohanása olyan lenyűgöző látvány volt, hogy a valódi arányokat fel sem lehetett fogni. Norton egy ízben a Mount Everest fölött körözött, s akkor elámult a méretein. Most az jutott eszébe, hogy a lépcső magassága a Himalája csúcsával vetekszik, de az összehasonlítás nem mondott semmit.
És semmihez nem tudta hasonlítani a másik két lépcsősort, a Bétát és Gammát, melyek ferdén vittek fel az égbe, majd elkanyarodtak messze a feje fölött. Norton már eléggé összeszedte magát ahhoz, hogy most hátrahajolva futó pillantást vessen rájuk. Aztán megpróbálta kiverni a fejéből, hogy ott vannak…
Mert ha túl sokáig gondolkodott e vonalakon, egy harmadik Ráma-kép is felmerült benne, s ezt mindenáron el akarta kerülni. Eszerint a Ráma ismét függőleges henger lett, csakhogy ő ennek a hengernek most nem az alján, hanem a tetején volt, s fejjel lefelé mászott, mint valami légy egy kupolában, és alatta 50 kilométeres mélység. Mihelyt Norton ráeszmélt, hogy ez a kép kúszik be a tudatába, minden akaraterejére szüksége volt ahhoz, hogy eszeveszett pánikban meg ne ragadja a létrát.
Tudta; hogy félelmei idővel csillapodni fognak. A Ráma csodája és idegensége felülkerekedik majd az általa keltett rémületen, legalábbis azokban az emberekben, akiket arra képeztek ki, hogy szembenézzenek az űr realitásaival. Aki sohasem hagyta el a Földet, és sohasem látta a környező csillagokat, talán nem tudta volna elviselni ezeket a tájakat. Ám ha valaki képes elfogadni, gondolta Norton elszánt akarattal; az éppen az Endeavour kapitánya és legénysége.
Ránézett a kronométerére. A szünet mindössze két percig tartott, mégis olyan hosszúnak tűnt, mint egy teljes élet. Épp hogy össze tudott szedni annyi erőt magában, hogy legyőzze saját tehetetlenségét és a gyengülő gravitációs teret, és lassan húzni kezdte magát fölfelé a létra utolsó száz méterén. Mielőtt maga mögött hagyva a Rámát belépett volna a légzsilipbe, még egy utolsó pillantást vetett a belső tér felé.
Az utolsó néhány perc is hozott változást: köd szállt fel a tengerről. A felszín fölötti pár száz méterén sejtelmes fehér oszlopok követték határozottan a Ráma forgását; majd nyugtalanul kavarogva szétoszlottak, ahogy a felszálló levegő megpróbálta elnyomni túl nagy sebességét. A hengeres világ passzát szelei már kezdték felrajzolni az égre mintázatukat; időtlen idők óta először kitörőben volt a trópusi vihar.