Hetek óta először történt, hogy a Ráma-bizottság minden tagja elérhető volt. Solomons professzor a Csendes-óceán mélyéből bukkant fel, ahol a tengerfenék árkaiban folyó bányászatot tanulmányozta. Azon sem lepődött meg senki, hogy most, amikor legalább a lehetősége felmerült annak, hogy a Ráma — élettelentárgyakon kívül — valami egyéb hírt is adhat magáról, dr. Taylor ismét előkerült.
Az elnök biztosra vette, hogy dr. Carlisle Perera még a szokásosnál is dogmatikusabb és fölényesebb lesz, hiszen a Rámán feltámadó hurrikánról szóló jóslata beigazolódott. Őexcellenciája legnagyobb meglepetésére azonban Perera nagyon szelíd volt, kollégái gratulációját már-már zavartan fogadta — ha ugyan ilyesmiről egyáltalán szó lehet az ő esetében.
Az exobiológus valóban gyötrődött. A hurrikánoknál sokkalta kézenfekvőbb jelenség volt a Szalag-tenger látványos széttöredezése — s ezt ő teljesen figyelmen kívül hagyta. Nem lehetett túlságosan büszke arra, hogy eszébe jutott, miszerint a meleg levegő felszáll, ugyanakkor megfeledkezett arról, hogy a felolvadt jég összehúzódik. No persze, ezen hamarosan túlteszi magát, és visszanyeri megszokott, Olümposzi magabiztosságát.
Amikor az elnök megkérdezte tőle, milyen klimatikus változásokra számít, nagyon óvatosan fogalmazta meg jóslatait. — Nem szabad elfelednünk — magyarázta —, hogy egy idegen égitest, mint pl. a Ráma meteorológiája még sok egyéb meglepetéssel szolgálhat. De ha számításaim helyesek, további viharokra nem kell számítani, az időjárás hamarosan stabilizálódik. A perihéliumig lassú hőmérséklet-emelkedés következik be — és persze ezután is —, de ez bennünket már nem érint, hiszen az Endeavour már jóval előbb kénytelen lesz elhagyni a Rámát.
— Ezek szerint hamarosan visszatérhetnek majd a Ráma belsejébe?
— Nos, valószínűleg. 48 órán belül tudni fogjuk a választ. — Vissza kell térni — mondta a Merkur nagykövete. — Amit csak lehet, mindent meg kell tudnunk a Rámáról. A helyzet most teljesen megváltozott.
— Azt hiszem, tudjuk, mire gondol, de lenne szíves kifejteni?
— Természetesen. Mostanáig meg voltunk győződve arról, hogy a Rámán nincs élet, legalábbis nincs irányított tevékenység. De a továbbiakban már nem állíthatjuk, hogy elhagyott hajóról van szó. Ha élet nincs is rajta, irányíthatják robotberendezések, melyeket egy bizonyos célra beprogramoztak. Lehetséges, hogy a számunkra nagyon is kedvezőtlen célra. Akármilyen ellenszenves is a gondolat, fontolóra kell vennünk az önvédelem kérdését.
A tiltakozó hangok zűrzavarában az elnöknek keze felemelésével kellett helyreállítania a rendet.
— Engedjék, hogy őexcellenciája befejezze! — kérte. — Akár tetszik nekünk, akár nem, ezt a kérdést komolyan át kell gondolni.
— A nagykövet iránti teljes tisztelettel — szólalt meg dr. Conrad Taylor a legtiszteletlenebb hangján — a magam részéről úgy vélem, naivitásra vall, ha rossz szándékú beavatkozástól félünk. A rámaiak fejlettségi szintjén állók minden bizonnyal ennek megfelelő erkölcsi szinten állnak. Máskülönben már saját magukat is elpusztították volna — amint ez nekünk csaknem sikerült is a huszadik században. Éppen ezt fejtettem ki Ethos és Kozmosz című új könyvemben. Remélem, megkapta a példányt.
— Hogyne, köszönöm, bár sajnos, egyéb sürgős ügyek miatt még nem jutottam túl a bevezetőn. Az elméletet azonban ismerem. Nem közeledhetünk rossz szándékkal egy hangyaboly felé. Bár, ha házat akarunk éppen oda építeni.
— Ez már csaknem olyan félelmetes, mint a Pandora-találkozó! Egyszerűen csillagközi idegengyűlölet!
— Kérem, uraim, kérem! Így nem jutunk sehová. Nagykövet úr, még öné a szó!
Az elnök dühösen meresztette szemét a 380 000 kilométeres távolságon át Conrad Taylorra, aki vonakodva vonult vissza, mint valami vulkánkitörés, ha lejárt az ideje.
— Köszönöm — mondta a Merkur nagykövete. — Lehet, hogy szó sincs veszélyről, de az emberiség jövőjével kapcsolatban nem kockáztathatunk. És, ha szabad így mondanom, minket, merkuriakat különösen érint a dolog. Bárki másnál több okunk van riadót fújni.
Dr. Taylor hallhatóan felhorkantott, de a Holdról küldött újabb metsző pillantás elnémította.
— Miért van több okuk a merkuriaknak, mint bármely más bolygó lakóinak? — kérdezte az elnök.
— Nézzük a helyzet alakulását. A Ráma máris a mi pályánkon belül van. Csak feltevés az, hogy megl4erüli a Napot, és újra kimegy az űrbe. Mi történik akkor, ha fékező manővert hajt végre? Ha így lesz, ez a perihéliumnál történik, hozzávetőlegesen 30 nap múlva. Tudósaim állítása szerint ha itt teljes sebességváltoztatást hajtanak végre, akkor a Ráma mindössze 25 millió kilométeres pályán fog keringeni a Nap körül. Innen uralni tudja az egész Naprendszert.
Hosszú ideig senki — még Conrad Taylor sem — szólt semmit. A bizottság valamennyi tagjának gondolatai Hermész nehéz természetű népe körül jártak, akiket nagykövetük olyan jól képviselt.
A legtöbb ember számára a Merkur közelítette meg leginkább a Pokolról alkotott képzeteket — addig mindenesetre, míg valami ennél is rosszabbal nem találkoznak. A hegmésziek azonban büszkék voltak bizarr bolygójukra, ahol a napok hosszabbak, mint az évek, kétszer kel és kétszer nyugszik a Nap, s a folyók medrében olvadt fém folyik… Ehhez képest a Holdon és a Marson csak apró kényelmetlenségek fordulnak elő. Míg az ember le nem száll a Vénuszon (ha erre sor kerül egyáltalán), a Merkurnál ridegebb környezettel nem találkozik.
Mégis, ez a világ sok szempontból kulcsszerepet töltött be a Naprendszerben. Visszapillantva a dolog nyilvánvalónak tűnt, holott az űrkorszak már csaknem egy évszázada tartott, mire rájöttek erre. A merkuriak attól kezdve nem tűrhették, hogy erről bárki is megfeledkezzék.
Már jóval, mielőtt az ember rátehette a lábát, a Merkur abnormális sűrűsége jelezte, hogy nehézelemeket tartalmaz az itt talált gazdagság mégis meglepetésszerűen hatott, s azt jelentette, hogy újabb ezer évig nem kell tartani attól, hogy az emberi civilizáció fenntartásához alapvetően szükséges fémek elfogynak. És ezek a kincsek épp ott vannak, ahol a Nap ereje tízszer akkora, mint a hideg Földön.
Korlátlan energia — korlátlan fémkészletek: ezt jelentette a Merkur. Óriási mágneses kilövőszerkezetekkel képesek késztermékeket eljuttatni a Naprendszer bármely pontjára. Energiát képes exportálni szintetikus transzuránium izotópok vagy tiszta sugárzás formájában. Az a javaslat is felmerült, hogy lézerek segítségével olvasszák meg a gigantikus Jupitert, de a többi bolygó elzárkózott a javaslat elől. A Jupiter megfőzésére kidolgozandó technika túl sok kísértést rejt magában holmi bolygóközi zsarolásra is.
A felmerülő aggodalmak jól jelezték a merkuriak iránt érzett általános hangulatot. Az emberek tisztelettel adóztak keménységüknek és műszaki képességeiknek, s egyben csodálták is őket azért, mert ilyen félelmetes világot hódítottak meg. De nem szerették őket, s még kevésbé bíztak bennük.
Ugyanakkor meg lehetett érteni őket. Gyakran emlegették tréfálkozva, hogy a merkuriak úgy viselkednek, mintha a Nap személyes tulajdonuk volna. Furcsa szeretet-gyűlölet-érzésekkel kötődtek hozzá, valahogy úgy, ahogy egykor a vikingek a tengerhez, a nepáliak a Himalájához, az eszkimók a tundrához. Boldogtalanok lettek volna, ha valami közéjük és az életüket uraló, azt szabályozó természeti erő közé áll.
Nagy sokára az elnök törte meg a csendet. Még emlékezett India Napjára, és a Merkur Napja gondolatra összerázkódott. Tehát nagyon is komolyan vette a hegmészbelieket, noha bárdolatlan műszaki szakbarbároknak tartotta őket.
— Úgy vélem, az érveiben van logika, nagykövet úr — mondta lassan. — Van valami javaslata?
— Van, uram. Mielőtt eldöntjük, milyen akcióba lépjünk, tényekre van szükségünk. Ismerjük a Ráma földrajzát, ha élhetünk egyáltalán ezzel a szóval, de nem ismerjük a képességeit. A probléma kulcsa a következő: van-e a Rámának meghajtórendszere? Tud-e pályát módosítani? Nagyon érdekelne, mi erről dr. Perera véleménye.
— Már sokat gondolkodtam erről — mondta az exobiológus. — A Rámát eredetileg nyilván valamilyen kilövőszerkezet küldhette pályára, de az is lehet, hogy egy külső segédrakéta. Ha van is hajtóműve, nyomát sem találtuk. Nincsenek kipufogói, és egyáltalán semmi ilyesmi nincsen a külső burkon.
— Talán rejtettek.
— Meglehet, de nem sok értelme lenne. És hol vannak az üzemanyagtartályok, hol az energiaforrás? A törzs tömör, szeizmikus vizsgálataink ezt igazolták. Az északi tető üregei teljes mértékben megmagyarázhatók a légzsiliprendszerekkel.
Hátravan még a déli csúcs, melyet Norton parancsnok a tíz kilométer széles vízgyűrű miatt nem tudott elérni. A «Déli-sarkon» különféle furcsa gépezetek és szerkezetek vannak, látták a képeket. Csak találgatni tudjuk, mire szolgálhatnak.
Valamiben azonban szinte biztos vagyok. Ha a Rámának van meghajtórendszere, az csakis olyasmi lehet, ami túl van jelenlegi ismereteink határán. Sőt talán éppen az a legendás «űrmeghajtás» ez; amiről mi-már kétszáz éve beszélünk.
— Nem tartja ezt kizártnak?
— Semmiképpen sem. Óriási felfedezés lenne, ha be tudnánk bizonyítani, hogy a Ráma űrmeghajtással rendelkezik, még akkor is, ha a működéséről nem tudunk meg semmit. Elég, ha csak tudjuk, hogy ilyesmi létezik.
— Mit jelent az űrmeghajtás? — kérdezte a Föld nagykövete szinte siránkozó hangon.
— Bármilyi meghajtórendszert; Sir Robert, mely nem a rakétaelven működik. Az antigravitáció, ha lehetséges, tökéletes megoldást jelenthet. Mi jelenleg még nem tudjuk, hol keressünk efféle meghajtást, és a tudósok többsége nem is hisz ezek létezésében.
— Nem létezik — vetette közbe Davidson professzor. — Ezt Newton már eldöntötte. Nem létezik akció reakció nélkül. Az űrmeghajtás képtelenség. Ez a véleményem.
— Talán igaza van — mondta Perera tőle szokatlan szelídséggel. — De ha a Rámának nincs űrmeghajtásé, akkor nincs semmiféle meghajtása. Egyszerűen nincs hely hagyományos hajtóművek, óriási üzemanyagtartályok számára.
— Nehéz elképzelni, hogy egy egész világ csak úgy sodródik — mondta Dennis Solomons. — Mi történne a bent lévő tárgyakkal? Mindent rögzíteni kellene. Rendkívül kellemetlen helyzet.
— Hát, a gyorsulás minden bizonnyal rendkívül kicsi lehet. A legnagyobb problémát a Szalag-tenger vize jelenthetné. Hogyan lehet megakadályozni, hogy a…
Perera hangja hirtelen elhalt, a szeme elfátyolosodott. Mintha kezdődő epilepsziás roham kínozná, vagy szívroham környékezné. Kollégái riadtan néztek rá, de ő hirtelen magához tért, öklével az asztalra csapott, és felkiáltott:
— Hát persze! Ez mindent megmagyaráz! A déli szikla úgy már értem!
— Én nem — mormogta a Hold nagykövete, valamennyi jelenlévő társa nevében is.
— Nézzék csak a Rámának ezt a hosszmetszetét — folytatta izgatottan Perera, miközben kinyitotta a térképét. — Önöknek is van példányuk? A Szalag-tengert kénszikla fogja közte, melyek egy-egy teljes kört írnák le a Ráma belsejében. Az északi csupán ötven méter magas; a déli viszont csaknem ötszáz méteres. Mi indokolja ezt a nagy különbséget? Eddig még senki sem talált elfogadható magyarázatot rá.
De tegyük fel, hogy a Ráma képes önmagát hajtani, oly módon; hogy gyorsuláskor az északi oldal van elöl. A tenger vize ekkor visszafelé mozdul el, tehát a déli oldal szintje megemelkedik, talán többszóz métert is. Íme a szikla magyarázata. Lássuk csak…
Perera sebesen írni kezdett. Meglepően rövid idő múlva nem lehetett több húsz másodpercnél — diadalmas arccal nézett fel.
— A szikla magasságának ismeretében kiszámíthatjuk a Ráma maximális gyorsulását. Ha ez meghaladná az egy— gravitáció 2 %-át, a tenger átömlene a déli féltekére.
— Egy g ötvenedrésze? Nem valami sok.
— De igen, tízmillió megatonna tömeg esetében. És nem is kell több csillagközi manőverek végrehajtásához.
— Nagyon köszönjük, dr. Perera — mondta a Merkur nagykövete. — Sok olyasmit mondott, amin eltöprenghetünk. Elnök úr, közölhetjük Norton parancsnokkal, mennyire fontos, hogy megnézzék a «Déli-sark» vidékét?
— Norton megtesz mindent, amit csak lehet. A tenger, mint tudja, az akadálya. Valami tutajfélét próbálnak építeni, hogy legalább New Yorkig eljussanak.
— A «Déli-sark» még fontosabb lehet. Időközben fel fogom erre hívni a közgyűlés figyelmét. Egyetértenek velem? Ellenvetés nem jött, még dr. Taylortól sem. De éppen abban a pillanatban, amikor a bizottság tagjai már-már megszakították a kapcsolatot, Sir Lewis felemelte a kezét.
Az öreg történész nagyon ritkán szólalt meg, de akkor mindenki odafigyelt arra, amit mondott.
— Tegyük fel, úgy találjuk, hogy a Ráma aktív, és rendelkezik ezekkel a lehetőségekkel. Ismerek egy régi katonai mondást, mely szerisit a lehetőség nem jelent egyet a szándékkal.
— Meddig várakozzunk, míg kiderül, mi a szándékuk? — kérdezte a hermészi. — Mire rájövünk, talán már késő lesz.
— Máris elkéstünk. Semmivel sem tudjuk befolyásolni a Rámát. Kétlem, hogy valaha is tudtuk volna.
— Ezzel nem értek egyet, Sir Lewis. Sok mindent tehetünk, ha szükséges. De kétségbeejtőén rövid az időnk. A Ráma egy kozmikus tojás, melyet a Nap sugarai melegítenek. Bármelyik pillanatban kikelhet.
A bizottság elnöke leplezetlen csodálkozással nézett a Merkur nagykövetére. Diplomata pályafutása során ritkán lepődött meg ennyire.
Álmában sem gondolta volna, hogy egy hermészi ilyen költői képzelőerővel rendelkezhet.