Amikor a legénység egy tagja «parancsnoknak», vagy ami még rosszabb, «Norton úrnak» szólította, mindig valami komoly dologról volt szó. Emlékezete szerint Boris Rodrigo még sohasem szólította így, tehát most kétszeresen fontos dologról fog értesülni. Rodrigo korvettkapitány még rendes körülmények között is rendkívül komoly és józan ember volt.
— Mi a baj, Boris? — kérdezte, amikor a kabin ajtaja becsukódott mögöttük.
— Engedélyt kérek, parancsnok, hogy használhassam a hajó szükségvonalát, mert szeretnék közvetlen üzenetet küldeni a Földre.
Ez valóban szokatlan dolog volt, ha nem is példa nélkül álló. Rutinjelek mentek a legközelebbi bolygó reléjére — jelenleg a Merkuron át —, és annak ellenére, hogy mindössze pár perces útról volt szó, gyakran 5–6 óra is eltelt, mire az üzenet a címzett asztalára került. Az esetek 99 %-ban ez nem okozott gondot, de szükség esetén — a kapitány belátása szerint — használhattak közvetlenebb és persze drágább csatornát is.
— Tudja, ugye, hogy a kérését indokolnia kell? Minden rendelkezésünkre álló hullámsáv adatközlésre van fenntartva. Halaszthatatlan személyes ügy?
— Nem, parancsnok. Annál sokkal fontosabb. Üzenetet akarok küldeni az Anyaszentegyháznak.
— »Ajaj! — gondolta Norton. — Most mit tegyek?» — Aztán hangosan azt mondta
— Örülnék, ha megmagyarázná.
Nem egyszerűen a kíváncsiság mondatta ki vele a kérést noha, mi tagadás, kíváncsi is volt. Arról volt szó, ha megadja Borisnak a kért előjogot, neki magának is egyet kell értenie vele.
A nyugodt, kék szemek rászegeződtek. Norton sohasem tapasztalta, hogy Boris elveszti az önuralmát, vagy másnak mutatkozna, mint amilyennek ismerték. Mindig tökéletesen magabiztos volt, mint minden kozmo-keresztény. Hitük egyik pozitív vonása volt, hogy segítségével igazán jó űrhajósokká tudtak válni. Semmiben nem kételkedő bizonyosságuk azonban néha kicsit bosszantotta ama szerencsétleneket, akik nem fogadták el a kinyilatkoztatást.
— A Ráma céljával kapcsolatos, parancsnok. Azt hiszem, rájöttem.
— Folytassa!
— A helyzet a következő. Adott egy teljesen üres, élettelen világ, amely ugyanakkor alkalmas emberi életre. Van víz és van belélegezhető atmoszféra. Az űr mélységeiből egyenesen a Naprendszerbe érkezett, teljességgel hihetetlen, hogy puszta véletlenről van szó. És nem csak vadonatújnak látszik, olyan, mintha még soha nem használták volna.
«Mindezt már tucatnyiszor végiggondoltuk — mondta magában Norton. — Mit tud Boris hozzátenni?»
— Hitünk szerint számíthatunk ilyen látogatásra, de hogy milyen formában, azt nem tudjuk pontosan. A Biblia utal rá. Ha ez nem a Második Eljövetel, akkor talán a Második Ítélet Napja; az elsőt Noé történetéből ismerjük. Azt hiszem, a Ráma egy kozmikus Bárka, s azért küldték, hogy az arra érdemeseket megmentsék vele.
Hosszú csend támadt a kapitány kabinjában. Nem mintha Norton nem talált volna szavakat — inkább arról volt szó, hogy túlságosan sok kérdés merült fel benne egyszerre, és nem tudta, melyiket tanácsos most feltennie.
Végül a legszelídebb és legmellékesebb hangján azt mondta:
— Nagyon érdekes elképzelés, és bár nem osztozom a hitében, szívfájdítóan tetszetős.
Részéről ez nem volt képmutatás vagy bók; Rodrigo elmélete, ha megfosztja vallásos felhangjaitól, legalább olyan meggyőző volt, mint fél tucat másik, amelyeket eddig hallott. Tegyük fel, valami katasztrófa fenyegeti az emberi fajt, s egy jószándékú, magasabbrendű intelligencia tud róla. Máris minden szép, kerek magyarázatot kapna. De még mindig van néhány probléma…
— Néhány kérdésem lenne, Boris. A Ráma három hét múlva Napközelbe ér, majd megkerüli a Napot, és amilyen gyorsan jött, éppoly gyorsan elhagyja a Naprendszert. Nincs sok idő Ítélet Napjára, vagy arra, hogy áthajózzák a… öö… kiválasztottakat, hát erről van szó.
— Igaz. Mihelyt tehát a Ráma Napközelbe ér, lelassul, és parkolópályára áll, valószínűleg a Föld pályájához képest Naptávolban. Ott aztán újra elindul, hogy találkozzon a Földdel.
A dolog zavarbaejtően hihető volt. Ha a Ráma itt akar maradni a Naprendszerben, akkor éppen jó irányba tart. A lelassulás leghatékonyabb módja, ha a lehető legjobban megközelíti a Napot, s ott hajt végre fékező manővert. Ha van igazság Rodrigo elméletében — vagy annak egy változatában —, ez hamarosan kiderül.
— Még valami, Boris. Mi irányítja jelenleg a Rámát?
— Erre vonatkozó doktrínát nem ismerek. Talán egy egyszerű robot. Vagy — szellem. Ez megmagyarázná, miért nincs jele a biológiai életnek.
A Kísértet Aszteroida — miért ugrott ez most váratlanul elő agya valamely rejtett zugából? Aztán eszébe jutott az évekkel ezelőtt olvasott ostoba történet, de jobbnak Látta, ha nem kérdezi meg Borist, ő is olvasta-e. Sejtette, hogy a másik ízlésének nem felelnek meg az efféle olvasmányok.
— Megmondom, mit teszünk, Boris — mondta Norton hirtelen elhatározással. Be akarta fejezni a beszélgetést, mielőtt túlságosan belebonyolódnának, és úgy gondolta, jó kompromisszumot talált.
— Össze tudná foglalni az elképzelését mondjuk… nos… ezer bit alatt?
— Azt hiszem, igen.
— Nos, ha meg tudja fogalmazni úgy, mint valami tudományos elméletet, elküldöm a «forró dróton» a Ráma-bizottsághoz, ugyanakkor elküldünk egy példányt az egyháznak is, és mindenki boldog lesz.
— Köszönöm, parancsnok. Igazán hálás vagyok.
— Ó, nem a lelkiismeretem megnyugtatására teszem. Pusztán kíváncsi vagyok, mit szól hozzá a bizottság. Ha nem is értek egyet teljes mértékben önnel, lehet, hogy valami fontos dologra bukkant.
— Napközelben megtudjuk, ugye?
— Igen. Napközelben megtudjuk.
Amikor Boris Rodrigo kiment a kabinból, Norton hívta a hidat, és megadta a szükséges engedélyt. Úgy érezte, elég ügyesen megoldotta a problémát; és még az is megtörténhet, hogy Borisnak igaza van.
Talán még javított is az esélyén, hogy a kiválasztottak közé kerüljön.