Miközben átlebegtek az Alfa-légzsiliprendszer immár ismerős folyosóján, Norton azon gondolkodott, vajon a türelmetlenség nem győzte-e le bennük az óvatosságot. 48 órát két értékes napot — álltak indulásra készen az Endeavour fedélzetén, várva az események kedvező alakulását. De nem történt semmi; a Rámán hagyott műszerek nem jeleztek szokatlan tevékenységet. Legnagyobb bosszúságukra a középen hagyott tévékamerát elhomályosította a köd, néhány méteren túl semmit sem lehetett látni. A köd csak most kezdett felszállni.
Amikor túljutottak a légzsiliprendszer utolsó ajtaján, és átlebegtek a középen kialakított vezetőkötelek útvesztőjén, Norton csodálkozva vette észre a fény változását. Az erős kékből jóval halványabbra, lágyabbra szelídült, emlékeztetett a Földön ismerős napfényes, ugyanakkor párás idő színeire.
Elnézett a világtengely irányába, de nem látott egyebet, mint ragyogó, jellegtelenül fehér alagutat, végesteien-végig, egészen a «Déli-sark» különös hegyeiig. A Ráma belsejét felhő borította, még egy rés sem volt rajta sehol. A felhőréteg teteje határozott rajzolatot mutatott; a forgásban lévő óriási hengeres világ belsejében egy kisebb hengert alkotott, s néhány kisebb felhőfoszlánytól eltekintve középen tisztán maradt egy 5–6 kilométernyi széles mag.
A Ráma hat mesterséges napja alulról világította meg a henger alakú felhőzetet. A közelebbi, az északi félteke napjainak helyét világosan mutatták a fény szétszóródó vonalai, de a Szalag-tenger túlsó felén lévők izzó fényszalaggá olvadtak össze.
«Mi történik lent, a felhők alatt?» — kérdezte Norton magában. De legalább elmúlt a vihar, amely ilyen tökéletes szimmetriába forgatta őket a tengely körül. Hacsak nem éri őket újabb meglepetés, biztonságosan szállhatnak le.
Ésszerűnek látszott, hogy most is ugyanaz a csapat menjen le, amelyik egyszer már mélyen behatolt a Rámába. Myron őrmester — hasonlóan az Endeavour legénységének többi tagjához —, aki most már Ernst orvosparancsnok szerint is megfelelő kondícióban volt, meggyőző őszinteséggel jelentette ki, hogy soha többé nem veszi magára régi egyenruháját.
Norton parancsnok, miközben azt figyelte, milyen határozott és gyors mozdulatokkal «úszik» lefelé a létrán Mercer, Colvert és Myron, arra gondolt, mennyi minden megváltozott. Először hidegben és sötétben ereszkedtek le, most pedig fény és meleg felé tartanak. És mindeddig meg voltak győződve arról, hogy a Ráma halott. Biológiai értelemben ez még mindig igaz lehet. De valami megmozdult — és Boris Rodrigo kifejezése éppúgy ideillik, mint bármi más.
A Ráma szelleme felébredt.
Amikor elérték a létra alján lévő teraszt, és felkészültek a hosszú útra lefelé a lépcsőn, Mercer elvégezte a szokásos levegőelemzést. Voltak dolgok, amelyeket sohasem vett adottnak, s még ha a körülötte lévők kényelmesen lélegeztek is készülék nélkül, tudták, hogy ő ellenőrzi a levegőt, mielőtt levenné a sisakját. Amikor megkérdezték, mire jó ez a túlzott óvatosság, ő azt felelte: «Azért, mert az emberi érzékszervek nem elég tökéletesek. Lehet, hogy úgy érzed, jól vagy, a következő mély lélegzet mégis a földre terít.»
Ránézett a műszene, és azt mondta:
— Az ördögbe!
— Mi a baj? — kérdezte Colvert.
— Elromlott, túl magas értéket mutat. Furcsa. Eddig még nem tapasztaltam ilyesmit. Ellenőrzöm saját légzőberendezésemen.
A, kis készüléket rákapcsolta saját oxigénkészlete ellenőrző műszerére, aztán mélyen elgondolkodva állt egy ideig. Társai aggódva figyelték: ha Karit nyugtalanítja valami, azt nagyon komolyan kell venni.
Kihúzta a készüléket, a kapott értéket ismét összehasonlította a Ráma levegőjével, majd hívta az Ellenőrző Központot.
— Kapitány! Megmérné az oxigént?
Az indokoltnál jóval hosszabb szünet után Norton visszaszólt a rádióján
— Valami baj lehet a műszerrel.
Halvány mosoly jelent meg Mercer arcán.
— 50 %-kal magasabb a rendesnél, ugye?
— Igen. Mit jelent ez?
— Azt, hogy levehetjük az álarcot. Hát nem kényelmesebb? — Nem vagyok meggyőződve róla — utánozta Norton Mercer gúnyos hanglejtését. — Túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Többet nem is kellett mondania. Mint minden űrhajós, Norton parancsnok is mélységes gyanakvással fogadott mindent; ami túl szép volt ahhoz, hogy igaz lehessen.
— Mercer rést nyitott a maszkján, és óvatosan szippantott egyet. Ezen a magasságon, először, a levegő tökéletesen belélegezhető volt. Eltűnt a dohos, halotti szag, s vele együtt a rettenetes szárazság, amitől nemrégiben még annyit szenvedtek. A páratartalom most legnagyobb csodálkozásukra 80 %-os volt, kétségtelenül a tenger felolvadása miatt. A fülledt, bár nem kellemetlen levegő Mercert nyári estére emlékeztette valahol a trópusi tengerparton. Az utóbbi pár nap alatt a Ráma klímája hirtelen megjavult…
De miért? A megnövekedett páratartalom nem jelentett problémát, de a meghökkentő oxigénemelkedésre nem volt kézenfekvő magyarázat. Mercer, miközben újra megkezdte a leszállást, egy sor számítást végett el gondolatban. Már elérték a felhőréteg szélét, de még semmi kielégítő eredményre nem jutott.
Óriási volt a változás, mert nem volt semmiféle átmenet. Az egyik pillanatban még tiszta levegőben csúsztak lefelé a sima fémkorlátba kapaszkodva, nehogy túlságosan felgyorsuljanak ebben a negyed-gravitációs körzetben. Majd váratlanul vakító, fehér ködbe értek, s a látótávolság mindössze néhány méterre esett vissza. Mercer olyan gyorsan fékezte le magát, hogy Calvert csaknem beleütközött — de Myron valóban beleütközött Calvertbe, s csaknem lesodorta a korlátról.
— Nyugalom — mondta Mercer. — Tartsunk akkora távolságot, hogy éppen csak lássuk egymást. És ne gyorsuljanak fel, lehet, hogy hirtelen kell megállnom.
Teljes némaságban csúsztak tovább lefelé a ködben. Calvert halvány árnyékként pillantotta meg Mercert tíz méterre maga előtt, és amikor visszanézett, Myront látta maga mögött ugyanolyan távolságban. Bizonyos értelemben ez még kísértetiesebb volt, mint amikor a Ráma éjszakai sötétjében szálltak le, akkor legalább a reflektorok mutatták, mi van előttük. De ez most olyan volt, mintha rossz látási viszonyok között a nyílt tengene szállnának le.
Nem is érzékelték, milyen messze jutottak el. Calvert éppen arra gondolt, már közel járhatnak a negyedik szinthez, amikor Mercer váratlanul ismét lefékezte magát. Amikor összegyűltek, suttogva mondta:
— Hallgassák csak! Maguk nem hallják?
— De igen — felelte Myron kis hallgatózás után. — Mintha szélzúgás lenne.
Calvert ebben nem volt annyira biztos. Ide-oda forgatta a fejét, hogy megállapítsa a ködön túlról jövő halk mormogás irányát, aztán feladta a reménytelennek tűnő kísérletet.
Tovább csúsztak lefelé, s elérve a negyedik szintet, elindultak az ötödik felé. A zaj mind erősebbé vált — s kísértetiesen ismerősnek tűnt. A negyedik lépcsősor felénél jártak, amikor Myron felkiáltott:
— Felismerik már?!
Már régen ráismerhettek volna, ha a zaj nem kötődött volna tudatukban kizárólag a Földhöz. A ködben meghatározhatatlan távolságban lévő forrásból a szüntelenül lezúduló víz hangját hallották.
A felhőréteg perceken belül olyan hirtelen ért véget, ahogyan elkezdődött. Máris vakító fényben találták magukat, s még ragyogóbb volt, mert a fényt visszatükrözték az alacsonyan lógó felhők. Megpillantották végre az ismerős, íves alföldet — most sem értelmük, sem érzelmeik nem tiltakoztak a látvány ellen, hiszen nem láthatták be a teljes körívet. Kis erőfeszítéssel el tudták hitetni magukkal, hogy széles völgy fekszik előttük, s a tenger felfelé ívelése valójában öbölszerű, kifelé ívelés.
Az ötödik, utolsó teraszon megálltak, hogy jelentsék, túl vannak a felhőrétegen, majd gondosan tanulmányozni kezdték a terepet. Amennyire látták, az alföldön semmi nem változott; de fenn az északi kupolán a Ráma újabb tüneménnyel szolgált.
Ott meglátták a hang eredetét. Felettük három vagy négy kilométerrel, a felhők mögött rejtőző forrásból egy vízesés indult el. Hosszú percekig bámulták némán, és nem hittek a szemüknek. Logikus volt, hogy ebben a forgó világban a testek nem zuhanhatnak egyenes vonalban, mégis volt valami őrjítően természetellenén egy ív alakú vízesésben, melynek vonala úgy tért el az egyenestől, hogy az eredetétől sok kilométer távolságban leső pontban ért földet.
— Ha Galilei ebben a világban született volna — mondta Mercer nagy sokára —, beleőrült volna a dinamika törvényeinek kidolgozásába.
— Azt hittem, ismerem őket — szólalt meg Calvert is —, és mégis bele kell bolondulni. Magát nem dühíti, prof?
— Miért dühítene? — kérdezte Myron őrmester. — A Coriolis-effektus tökéletes bemutatása. Bárcsak megmutathatnám néhány tanítványomnak!
Mercer elgondolkodva bámulta a Szalag-tenger vizét. — Észrevették, mi történt a vízzel? — kérdezte végül.
— Nicsak, már nem is olyan kék. Inkább borsózöldnek mondanám. Mit jelenthet ez?
— Talán ugyanazt, amit a Földön. Laura a tengert szerves tenyészetnek nevezi, amely csak arra vár, hogy életre rázzák. — Két nap alatt? A Földön ez évmilliókig tartott!
— A legutolsó becslések szerint 375 millió évig. Innen jön hát az oxigén! A Ráma túljutott az anerobikus szakaszon, és elérte a fotoszintetikus növények korát — mindössze 48 óra alatt. Kíváncsi vagyok, holnap mit tartogat számunkra?