Amikor elérték a lépcsősor alját, újabb meglepetés várt rájuk. Mintha valami keresztülgázolt volna a táboron, felborította a berendezéseket, mi több, kisebb tárgyak keltek lábra, s szóródtak szét jóval távolabb. Rövid vizsgálat után azonban szégyen és zavar váltotta fel riadalmukat.
A vétkes semmi más nem lehetett, csak a szél; bár minden tárgyat lekötöztek, mielőtt elhagyták a tábort, a rendkívül erős szélben nyilván kibomlott néhány kötél. Több napba telt, míg összeszedték szétdobált tárgyaikat.
Egyébként nagy változást nem tapasztaltak. Most, hogy a röpke ideig tartó tavaszi viharok elmúltak, még a csend is visszatért a Rámába. Az alföld szélén pedig ott várakozott a nyugodt tenger, hogy millió év eltelte után hajó szálljon a vizére.
— Nem szokás pezsgővel megkeresztelni egy új hajót?
— Még ha lenne is nálunk, ilyen bűnös pazarlást meg sem engednék. Különben is már késő, hiszen vízre bocsátottuk.
— Legalább fennmaradt. Megnyerte a fogadást, Jimmy. Rendezzük, ha visszatérünk a Földre.
— Nevet kell kapnia. Kinek van ötlete?
A fent elhangzott, nem túl hízelgő szavak tárgya ott bukdácsolt a Szalag-tengerhez vezető lépcsők mellett. A kis tutajt hat üres hordóból készítették, könnyű fémvázzal. Több napig lekötötte a legénység teljes energiáját, míg az Alfatáborban megépítették, összeszerelték, majd rögzített kerekeken elhúzták idáig a több mint tíz kilométeres alföldön keresztül. Ennek a vállalkozásnak sikerülnie kellett. Az eredmény megérte a kockázatot.
Öt kilométerre tőlük New York titokzatos tornyai csillogtak az árnyékoktól meg nem tört fényben, s gúnyt űztek belőlük, mióta legelőször betették a lábukat a Rámába. Mindenki biztosra vette, hogy a város — vagy bármi is az e világ valódi szíve. Ha semmi mást nem, de New Yorkot el kell érniük.
— Még mindig nem választottunk nevet. Kapitány, mi legyen az?
Norton elnevette magát, aztán hirtelen elkomolyodott. — Kitaláltam valamit. Hívjuk Resolutionnek.
— Miért?
— Cook egyik hajóját nevezték így. Jó név… elszántság… talán rá is szolgál…
Jelentőségteljes csend állt be, majd Barnes őrmester, a tutaj fő tervezője három önkéntes jelentkezését kérte. Minden jelenlévő feltette a kezét.
— Sajnos, mindössze négy mentőmellényünk van. Boris, Jimmy, Pieter, maguk már hajóztak. Próbáljuk ki.
A legkevésbé sem tartotta senki különösnek, hogy most egy őrmester vette át az irányítást: a kérdést eldöntötte, hogy egyedül Ruby Barnesnak volt mesterfokú oklevele. Versenytrimaránokkal hajózta már be keresztül-kasul a Csendes-óceánt, s néhány kilométeres teljesen nyugodt tenger kétségtelenül nem teszi majd próbára ügyességét.
A lány, mióta csak megpillantotta a tengert, elhatározta, hogy hajózni fog rajta. Évezredek óta, mióta az ember első ízben került kapcsolatba a vízzel, egyetlen hajós sem találkozott a vízhez még csak hasonló elemmel sem.
Az utóbbi pár napban folyton az csilingelt az agyában, és nem tudott szabadulni tőle: «Hajózni a Szalag-tengeren…» Hát, most éppen ez lesz a feladata.
Utasai elfoglalták helyüket rögtönzött vödör-üléseikben, és Ruby beindította a motort. A húsz kilowattos motor felbúgott, pára futotta be a fordulatszám-csökkentő szerkezet láncszemeit, és a nézők örömrivalgása közepette a Resolution útnak indult.
Ruby azt remélte, hogy ezzel a terheléssel elérik a 15 km óránkénti sebességet, de tíz kilométer fölött bármilyen értékben kiegyezett volna. A szikla mentén lemértek egy fél kilométeres szakaszt, s ezt öt és fél perc alatt tették meg oda-vissza. A forduláshoz szükséges időt leszámítva ez 12 kilométeres óránkénti sebességet jelentett, s ezzel nagyon meg volt elégedve.
Motor nélkül, a három derék evezős segítségével a lány ennek a sebességnek az egynegyedét tudta elérni. Tehát, még abban az esetben is, ha a motor netalán elromlik, néhány óra alatt partot érhetnek. A nagy teljesítményű akkumulátorok energiája segítségével bízvást körülhajózhatják a világot, s a biztonság kedvéért Ruby két tartalékot is vitt belőlük magával. És most, hogy a köd teljesen felszállt, még egy olyan óvatos hajós is, mint Ruby, habozás nélkül szállhatott vízre iránytű nélkül is.
Partra lépve kecsesen szalutált.
— Uram, a Resolution első útja sikerrel ért véget. Várom a parancsait.
— Nagyszerű… admirális. Mikor áll készen az indulásra? — Mihelyt a készleteket hajóra rakják, és a kikötőparancsnok kiadja az engedélyt.
— Akkor hajnalban indulunk.
— Értettem, uram.
Egy öt kilométeres vízfelszín nem tűnik túlságosan nagynak a térképen, ám egészen más, ha valaki éppen a közepén van. Még csak tíz perce hajóztak, de az északi félteke ötven méter magas sziklafala-máris meglepően távolinak tűnt. Ennek ellenére New York sem látszott sokkal közelibbnek…
Általában azonban nem nagyon figyelték a szárazföldet, túlságosan lenyűgözte őket maga a tenger. Már nem tréfálkoztak idegesén, mint az utazás kezdetén — az új élmény teljesen lekötötte őket.
Mindannyiszor, gondolta Norton, amikor már úgy érezte, hozzászokott a Rámához, az egyre újabb csodákat kínált. Mialatt a Resolution egykedvűen duruzsolva haladt előre, úgy látták, mintha óriási hullámvölgybe kerültek volna, ám ez a hullámvölgy mindkét oldalán felfelé ívelt, míg függőlegessé vált, majd továbbhaladva a két oldal a fejük felett 16 kilométer távolságban folyékony körívben összezárult. Sem a logika, sem az ész érvei nem segítettek: egy idő után valamennyi tengeri utazót hatalmába kerítette az érzés, hogy ez a több millió tonnányi víz bármely pillanatban dübörögve szakadhat le az égről.
Ennek ellenére legfőképpen örömteli izgatottságot éreztek: különös veszélyérzetet, valódi veszély nélkül. Hacsak a tenger nem tartogat számukra újabb meglepetést.
Erre volt is esély, mert, ahogy Mercer sejtette, a vízben most élet volt. Minden kanálnyi víz gömb alakú, egysejtű mikroorganizmusok ezreit tartalmazta, hasonlóakat a Föld óceánjaiban legkorábban élt planktonokhoz.
És mégis mutatkoztak furcsa eltérések: ezeknek nem volt sejtmagjuk, és olyan minimális követelményeknek sem tettek eleget, ami jellemző volt még a legprimitívebb földi élőlényekre is. És noha Laura Ernst — aki hajóorvosi szerepe mellé most a kutató tudósét is felvette — bebizonyította, hogy ezek igenis fejlesztenek oxigént, túlságosan kevés volt belőlük ahhoz, hogy megmagyarázzák a Ráma oxigénszintjének ilyen, fokú megemelkedését. Hiszen számuk nem milliárdokra, csak ezrekre volt becsülhető.
Laura ekkor jött rá, hogy számuk rohamosan csökken, és sokkal nagyobb számban kellett lenniük a Ráma hajnalának kezdetén. Mintha valami gyors életrobbanás történt volna, trilliószoros sebességgel megismételve a Föld őstörténetét. Talán már ki is merítette önmagát, s a sodródó mikroorganizmusok széthullanak, s visszaadják vegyi készletüket a tengernek.
— Ha mindenképpen úszniuk kell — figyelmeztette őket dr.
Ernst —, tartsák csukva a szájukat. Pár csepp nem számít, ha rögtön kiköpik. De az a sok furcsa szerves fémes só együttesen már mérgezd lehet, és nem szeretnék ellenanyagot keresgélni.
Ez a veszély, szerencsére, elég valószínűtlen volt. A Resolution még akkor is felszínen maradna, ha történetesen bármelyik két légszekrénye kilyukadna. (Amikor szó esett erről, Joe Calvert sötéten megjegyezte: «Emlékezzenek a Titanicra!») Ám még ha el is süllyedne, egyszerű, de kiváló mentőmellényük a víz fölött tartaná a fejüket. Bár Laura vonakodott attól, hogy határozott véleményt mondjon, ha nem is javasolja, de végső soron talán nem találja végzetesnek, ha néhány órát a vízben tartózkodnak.
Húszpercnyi egyenletes haladás után New York már nem tűnt távoli szigetnek. Kezdett valósággá válni, s lassan masszív, szilárd szerkezetekként tűntek fel azok a részletek, melyeket eddig csak a teleszkópon át és kinagyított fényképeken láttak. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a «város», mint a Rámán annyi más, hármas egységben épült; három egyforma, kör alakú csoportot vagy szuperstruktúrát alkotott, s mindhárom egy hosszú, ovális talapzatból emelkedett ki. A központból készített felvételek azt is megmutatták, hogy a három struktúra külön-külön is három egyenlő részből áll, mint valami torta, melyet 120 -onként felvágtak. Ez nagyban leegyszerűsítheti a feltárást: feltehetően elég, ha New Yorknak csak a kilenced részét vizsgálják meg, ebből megismerhetik az egészet. Még így is óriási vállalkozásról volt szó: legalább egy négyzetkilométernyi terület épületeit és gépeit kell feltárniuk, s egyes részek több száz méter magasak.
A rámaiak minden bizonnyal magas fokon űzték a megháromszorozás művészetét. Erre vallott a légzsiliprendszer, a fenti lépcsősorok, valamint a mesterséges napok hármas rendszere. És ahol valóban számított, ott még tovább is léptek eggyel. New York már a kétszeres megháromszorozás példája volt.
Ruby a Resolutiont a középső építmény felé kormányozta, ahol lépcső vezetett a víztől a szigetet körülvevő fal vagy gát tetejére. Még a kikötőoszlop is ott állt a hajók kikötésére; amikor Ruby meglátta, nagyon izgatott lett. Most már nem nyughat addig, míg nem talál egy hajót, amellyel a rámaiak járták különös tengerüket.
Norton lépett partra elsőnek. Visszanézett három társára, és azt mondta:
— Várjanak itt a hajón, míg felérek a fal tetejére. Ha intek, Pieter és Boris jöjjenek utánam. Ruby, maga maradjon a kormánynál, hogy egy pillanat alatt kifuthassunk. Ha velem bármi történne, jelentsék Karinak, és kövessék az utasításait. Cselekedjenek legjobb belátásuk szerint, de hősködés nélkül. Megértették?
— Igen, kapitány. Sok szerencsét!
Norton parancsnok valójában nem hitt a szerencsében soha nem vállalt úgy egy ismeretlen helyzetet, hogy ne elemezte volna minden tényezőjét, és ne biztosította volna a visszavonulást. A Ráma azonban ismét rákényszerítette, hogy eltekintsen egyik kedvenc szabályától.
Itt majdnem minden tényező ismeretlen volt — majdnem olyan ismeretlen, mint három és fél évszázaddal korábban élt hőse előtt a Csendes-óceán vagy a Nagy-korallzátony… Igen, most nem bánná, ha történetesen szerencséje lenne.
A lépcső pontos mása volt annak, amelyen lejöttek a tenger túlsó oldalán, barátai minden bizonnyal onnan figyelik teleszkópjukon. És itt most értelme volt annak, hogy egyenes vonalú, mert ebben az irányban, a Ráma tengelyével párhuzamosan a tenger valóban vízszintes volt. Meglehet, a világegyetemben éppen ez az a darabka víz, amely valóban egyenes, hiszen minden tenger és tó minden irányban egyenlő görbülettel követi egy gömb alakját.
— Majdnem fent vagyok — jelentette, elsősorban a felvétel, nem pedig a tőle öt kilométer távolságban lévő helyettese számára, aki feszülten figyelte. — Még mindig teljes a nyugalom, a sugárzás normális. A műszert a fejem fölé tartom, hátha ez a fal valamilyen védőlemez. Ha bármi ellenséges van a másik oldalon, először ezt találják el.
Ez csak tréfa volt természetesen. És mégis — minek kockáztasson, ha nem muszáj?
Az utolsó lépésnél kiderült, hogy egy talán tíz méter széles, lapos tetejű rakparton van, a túloldalon rámpák és lépcsők vezetnek le váltakozva a húsz méterrel alatta elterülő város szintjére. Sőt a magas fal teljésen körülveszi New Yorkot, így körkilátás nyílik a városra.
Meghökkentő látvány volt, ezért mindenekelőtt kamerájával lassan körbefotózta. Majd intett társainak, és rádióján keresztül a tenger túlsó partjára
— Tevékenységnek semmi nyoma, minden csendes. Jöhetnek, megkezdjük a felderítést.