A Szitakötő valóban találó név volt. A hosszú, elkeskenyedő szárnyak csaknem láthatatlanok voltak, kivéve, amikor a fény egy bizonyos szögben esett rá, és a szivárvány színeiben tört meg rajta. Mintha szappanbuborékba csomagoltak volna finoman csipkézett szárnymetszeteket, olyan volt: a kicsiny repülőt körülvevő burok csak néhány molekula vastagságú szerves film volt, de olyan erős, hogy vezérelte és irányította az 50 km/óra sebességű repülés mozgását.
A pilóta — egyben a hajtómű és irányító is — a súlypontban ült egy félig döntött állású széken, hogy a lehető legkisebb legyen a légellenállás. Az irányítást egy előre-hátra, jobbra és balra elmozdítható bottal végezte; az egyetlen «műszer» egy súllyal ellátott szalag volt, amely a relatív szél irányát mutatta.
Miután összeszerelték a kis repülőt az Ellenőrző Központban, Jimmy Pak nem engedte többé, hogy bárki is hozzányúljon. Egy ügyetlen kéz érintésére bármikor elpattanhatott valamelyik finom szerkezeti elem… és a csillogó szárnyak szinte ellenállhatatlanul vonzották a kíváncsi ujjakat. Nehéz volt elhinni, hogy valóban van ott valami…
Norton parancsnok, miközben Jimmy beszállását figyelte a furcsa szerkezetbe, ismét gondolkodóba esett. Ha ezek közül a drótvastagságú merevítők közül csak egy is elpattan, amikor a Szitakötő már a Szalag-tenger túlsó partján jár, Jimmy nem tud visszajönni — még akkor sem, ha biztonságosan le tud szállni. Ráadásul megszegik az űrfelderítés egyik legszentebb alapszabályát, amennyiben valaki egyedül megy ismeretlen területre a segítségnyújtás minden lehetősége nélkül. Egyetlen vigaszuk az lehet, hogy végig látni fogják, és tudnak vele beszélni; pontosan tudni fogják, mi történt vele, ha valami baj éri.
Ezt az alkalmat azonban nem szabad elszalasztani. Ha valaki hisz a sorsban vagy a végzetben, az isteneket hívná ki maga ellen, ha elmulasztaná az egyetlen lehetőséget — soha többé nem érhetnék el a Ráma túlsó oldalát, hogy közelről láthassák a «Déli-sark» titkait. Jimmy tudta, mire vállalkozik, jobban tudta, mint akárki más a legénység tagjai közül. Pontosan ekkora kockázatot kellett vállalnia, és a kudarc hozzátartozott a játszmához. Mindent nem lehet megnyerni…
— Jól figyeljen rám, Jimmy — mondta Ernst orvosparancsnok. — Nagyon fontos, hogy ne fárassza ki magát. Ne felejtse el, hogy a tengelynél az oxigénszint még mindig nagyon alacsony. Ha úgy érzi, kifogyott a levegője, álljon le, és kapcsolja be a ventillátort 30 másodpercre — de ne tovább.
Jimmy szórakozottan bólintott, miközben ellenőrizte az irányítórendszert. A botkormány emelőrendszere, mely egyetlen egységként az egyszerű pilótafülke mögött öt méterre lévő külvillára támaszkodott, körbe elmozdult.
— Beindítsam a propellert? — kérdezte Joe Calvert, aki képtelen volt kiűzni az ágyából a kétszáz éves háborús filmeket. — Gyújtás! Kapcsolás! — Jimmyn kívül valószínűleg senki sem tudta, mit jelentenek ezek a szavak, de a feszültség elmúlt.
Jimmy végtelenül lassan mozgatni kezdte a pedálokat. A légcsavar széles, könnyű lapátja — mely a szárnyhoz hasonlóan csillogó filmmel bevont finom váz volt — forogni kezdett. Néhány fordulat után már el is tűnt a szemük elől a Szitakötő útnak indult.
Egyenes vonalban repült ki a központból, s lassan mozgott a tengely mentén. Száz méter után Jimmy abbahagyta a pedálozást: különös látvány volt, hogy egy nyilvánvalóan aerodinamikus jármű mozdulatlanul áll a levegőben. Minden bizonnyal először fordult elő ilyesmi, kivéve talán néhány esetet a nagyobb űrállomásokon.
— Hogyan viselkedik?! — kiáltotta Norton.
— A működés jó, a stabilitás gyenge. Tudom, mi a baj, nincs gravitáció. Egy kilométerrel lejjebb jobb lesz.
— Várjon csak, biztonságos?
Ha veszít magasságából, Jimmy fő előnyét veszti el. Mindaddig, míg pontosan a tengelyen van, ő is, a Szitakötő is teljesen súlytalan. Erőfeszítés nélkül lebeghet, akár el is alhat. De mihelyt kimozdul a központi vonaltól, mely körül a Ráma forog, a centrifugális erő okozta súly ismét fellép.
Tehát ha nem maradhat meg ebben a térben, veszít magasságából, s ugyanakkor súlya lesz. A folyamat egyre gyorsul, és végül katasztrófához vezethet. A Ráma alföldjén a gravitáció éppen kétszerese annak, amire a Szitakötő működését tervezték. Lehet, hogy Jimmy biztonságosan le tud szállni, de az nyilvánvaló, hogy újra már nem tud fölszállni.
Mindezt már alaposan végiggondolta, így elég magabiztosan felelte:
— Egytized g-t könnyedén elviselek, és a gépet is könnyebb lesz kezelni sűrűbb levegőben.
A Szitakötő lassú, kényelmes spirálvonalban lebegett az égen, nagyjából az Alfa-lépcsősor irányát követve az alföld felé.
A kis légibicikli bizonyos szögekből szinte láthatatlanná vált, Jimmy mintha a levegőt pedálozná dühödten. Olykor elérte az óránkénti 30 kilométeres sebességét, majd leállt, ellenőrizte az irányítást, majd újra felgyorsult. Nagyon vigyázott arra, nehogy közel kerüljön a Ráma görbülő széleihez.
Hamarosan kitapasztalta, hogy lejjebb a Szitakötő sokkal jobban kezelhető: itt már nem dőlt még, szárnyai a hét kilométerrel alatta lévő alfölddel párhuzamosan álltak. Jimmy néhány széles kört írt le, aztán újra feljött. Várakozó társai fölött megállt, s némi gondolkodás után rájött, nem is tudja biztosan, hogyan landoljon könnyed kis gépével.
— Dobjunk egy kötelet? — kérdezte Norton félig tréfásan.
— Nem, kapitány, rá kell jönnöm magamtól. A túloldalon nem lesz, aki segítsen.
Egy darabig töprengve ült, majd kis mozdulatokkal lökdösni kezdte a gépet az Ellenőrző Központ felé. A lökések közti szünetekben a jármű a légellenállás miatt nyomban elvesztette lendületét. Amikor Jimmy már csak ötméternyire volt, és a légibicikli még mindig alig mozgott, egyszerűen leszállt róla, lebegni kezdett a központ tartókötélrendszere felé, megragadta a legközelebbi kötelet, és éppen idejében fordult meg ahhoz, hogy elkaphassa a közeledő biciklit. Olyan pontosan hajtotta végre a manővert, hogy a többiek megtapsolták.
— Következő számunk… — kezdte Joe Calvert, de Jimmy elhárította a dicséretet.
— Ez nem volt szép — mondta —, de már tudom, hogyan csináljam. Tapadóbombát szerelek egy húszméteres kötélre, s akkor bármikor rögzíthetem magam bárhová.
— Mutassa a pulzusát, Jimmy — mondta az orvos —, és fújjon bele ebbe a zacskóba. Vérmintát is veszek. Volt valami nehézsége a légzéssel?
— Csak itt fent. Mire kell a vérminta?
— A cukorszintből megállapíthatom, mennyi energiát használt el. Meg kell győződnünk arról, kibírja-e az utat. Egyébként mi a légibicklizés rekordja?
— 2 óra, 25 perc, 3,6 másodperc. Természetesen a Holdon az Olimpiai Kupola két kilométeres körpályáján.
— És azt hiszi, kibírja hat órán keresztül?
— Könnyedén, hiszen bármikor pihenhetek. A Holdon legalább kétszer ilyen nehéz légibiciklizni.
— Rendben, Jimmy, menjen a laborba. Mihelyt elemeztem ezeket a mintákat, közlöm a pozitív vagy negatív választ. Nem akarom hiú reményekkel kecsegtetni, de szerintem meg tudja csinálni.
Elégedett mosoly terült el Jimmy Pak elefántcsontszínű arcán. Ernst orvosparancsnok mögött, útban a légzsilip felé még odaszólt társainak
— El a kezekkel, kérem! Nem szeretném, ha bárki átdugná az öklét a szárnyakon.
— Vigyázok rá, Jimmy — ígérte a parancsnok. — A Szitakötő érintése tilos mindenki számára, engem is beleértve.