Jimmy Pak, míg el nem érte a Szalag-tenger partját, fel sem tudta mérni kalandjának igazi jelentőségét. Eddig ismert terület fölött repült, s ha nem történik katasztrofális hiba, bármi baj esetén biztonságosan földet érhetett, és néhány óra leforgása alatt gyalogosan is vissza tudott menni a többiekhez,
A helyzet azonban megváltozott. Ha a tengerbe esik, valószínűleg megfullad, mégpedig a mérgező vízben nagyon kellemetlen körülmények között. A déli parton pedig — még ha biztonságosan tudna is leszállni — félő, hogy nem tudják megmenteni, mielőtt az Endeavour kénytelen lesz elhagyni a napközeli pályára érő Rámát.
Nagyon jól tudta azt is, hogy éppen az előre látható katasztrófák nem szoktak bekövetkezni. A teljesen ismeretlen terület, amely fölött majd elrepül, számos meglepetéssel szolgálhat: mi történik például akkor, ha repülő lényeket talál ott, akik nem veszik jó néven betolakodását? Nem szívesen venné fel a harcot galambnál nagyobb lényekkel. Néhány jól irányzott csípés tönkreteheti a Szitakötő aerodinamikáját.
De veszély nélkül nincs teljesítmény és nincs kaland. Emberek milliói cserélnének most szívesen vele. Nemcsak hogy olyan helyre készül, ahol előtte még senki sem járt, de ahová őutána sem megy soha senki. Ő lesz az egyetlen ember a történelemben, aki a Ráma déli részét felkeresi. Mindannyiszor erre emlékeztette magát, amikor érezte, hogy a félelem meglegyinti.
Lassan hozzászokott, hogy a levegőben ül, és a világ körüllebegi. Mivel már két kilométerrel lejjebb volt a középső tengelynél, a «fent» és «lent» kezdett határozott értelmet nyerni. A föld mindössze hat kilométerrel volt alatta, az égbolt íve pedig tíz kilométerrel a feje fölött. London «városa» fenn, a zenit közelében volt, New York viszont egyenesen előtte.
— Szitakötő — szólította az Ellenőrző Központ —, kicsit túl alacsonyra került. 2200 méterre van a tengelytől.
— Köszönöm — felelte. — Feljebb megyek. Szóljanak kétezernél.
Erre figyelnie kell. A magasságvesztés természetes volt, hiszen nem álltak rendelkezésére műszerek, melyek jeleznék a pontos helyzetét. Ha túl messze kerül a nulla gravitációjú tengelytől, esetleg nem lesz képes visszajutni. Szerencsére valaki teleszkópon át mindig nyomon követi útját a központból.
Már jól bent járt a tenger fölött, egyenletesen 20 km/óra sebességgel pedálozva. Öt perc múlva New York fölött lesz, a sziget máris olyon volt, mint valami hajó, amely örökké úton van a Szalag-tengeren.
New York fölé érve, széles kört írt le a levegőben, miközben többször is megállt, hogy tévékamerájával jó minőségű, rezgésmentes képet továbbíthasson. Az épületek, tornyok, ipari létesítmények, erőművek — vagy mik — lenyűgöző, de értelmetlen összképet nyújtottak. Akármeddig nézhette, nem sikerült róluk többet megtudnia. A kamera talán sokkal több részletet rögzít, mint amit ő fel tud fogni, és egy napon — meglehet, évek múlva — egy diák meglelheti bennük a Ráma titkának kulcsát.
New Yorkot maga mögött hagyva 15 perc alatt átrepülte a tenger másik részét. Bár nem volt tudatában, a víz fölött gyorsan repült, de lelassult, amint elérte a déli partot, és sebessége több kilométerrel csökkent óránként. Igaz, hogy teljesen ismeretlen terület, de legalább szárazföld fölött járt.
Amikor átjutott a tenger déli partját szegélyező magas szikla fölött, tévékamerájával végigpásztázta az elébe táruló világot.
— Gyönyörű! — mondta a központ. — A térképészek boldogok lesznek. Hogy érzi magát?
— Jól vagyok, kicsit elfáradtam, de nem jobban, mint vártam. Mit gondolnak, milyen messze vagyok a sarktól?
— 15,6 kilométerre.
— Szóljanak tíznél, akkor pihenek egy kicsit. És figyeljenek, nehogy megint túl alacsonyra szálljak. Ötnél újra felemelkedek.
Húsz perc múlva a világ bezárult körötte; elérte a hengeres rész végét és bejutott a déli kupolába.
A Ráma másik végéből órákig tanulmányozta teleszkópon át, úgyhogy már fejből ismerte domborzatát. Ennek ellenére felkészületlenül érte a látvány.
A Ráma északi és déli vége merőben különbözött egymástól. Itt nem volt három lépcsősor, sem keskeny, koncentrikus teraszok sora, sem íves görbület a csúcs és az alföld között. Ehelyett középen hatalmas oszlop emelkedett a tengely mentén, több mint öt kilométer hosszan. Körötte egyenlő távolságban hat kisebb, félakkora oszlop; mindez együtt olyan volt, mint egy barlang faláról lecsüngő óriási cseppkőrendszer. Vagy fordított helyzetből, mintha valahol Kambodzsában egy kráter mélyén épített templom tornyait látná…
A karcsú, elkeskenyedő tornyokat külső támívek kötötték össze, melyek egyenletesen beleolvadtak a henger alakú alföldbe, és elég masszívnak látszottak ahhoz, hogy megtartsanak egy egész világot. Talán éppen ezt a célt szolgálták, amennyiben valamilyen ismeretlen meghajtási rendszer elemei voltak, amint ezt valaki feltételezte.
Pak hadnagy óvatosan megközelítette a középső oszlopot, 100 méternyi távolságban abbahagyta a pedálozást, és megvárta, míg a Szitakötő lassan megáll. Akkor ellenőrizte a sugárzási szintet, és úgy találta, hogy megfelel-e Ráma normális, alacsony értékének. Működhetnek ugyan emberi műszerrel ki nem mutatható erők itt, de ez is a kikerülhetetlen kockázathoz tartozott.
— Mit lát? — hangzott fel a központ aggodalmas kérdése.
— Csak a Nagy Szarvat. Teljesen sima, jelek sincsenek rajta, és a vége olyan hegyes, mint a tű. Alig merek a közelébe menni.
A tréfa félig komoly volt. Hihetetlen volt, hogy egy ilyen tömegű tárgy mértanilag ennyire tökéletes pontban végződjék. Jimmy már látott gombostűre felszúrt rovarokat, és nem szerette volna, ha a Szitakötő erre a sorsra jut.
Lassan pedálozott előre mindaddig, míg az oszlopot több méteres vastagságúnak látta maga előtt, akkor újra megállt. Felnyitott egy kis dobozt, vigyázva kivette belőle a baseball nagyságú gömböt, és az oszlop felé dobta. Amint a gömb ellibegett, alig látható cérnát húzott maga után.
A tapadóbomba a simán görbülő felülethez ütődött, és nem pattant le róla. Jimmy enyhén, majd erősebben megrántotta a cérnát. Mint a horgász, amikor kifogja a halat, lassan húzni kezdte a Szitakötőt a találóan Nagy Szarvnak elnevezett oszlop csúcsa felé, mindaddig, míg kezével meg tudta már érinteni.
— Azt hiszem, felfoghatjuk ezt valamiféle leszállásnak — jelentette a központnak. — Tapintásra olyan, mint az üveg, majdnem súrlódásmentes, és langyos: A tagadóbomba bevált. Most kipróbálom a mikrofont… lássuk csak, ott marad-e a szívópárna is… bekötöm a vezetékbe… hallanak valamit?
Hosszú szünet következett, majd a központ elégedetlenül megszólalt
— Egy hangot sem, a szokásos hőzajokon kívül. Megütögetné esetleg egy fémdarabbal? Legalább annyit megtudnánk, hogy üreges-e.
— Helyes. És most?
— Az a kérésünk, hogy repülje körbe az oszlopot, vizsgáljon át minden fél kilométert, és figyelje, nem talál-e valami szokatlant. Aztán ha úgy látja, biztonságos, menjen át valamelyik Kis Szarvhoz. De csak akkor, ha biztos benne, hogy baj nélkül vissza tud jutni zéró g-re.
— A tengelytől három kilométerre… ez alig jelent többet a Hold gravitációjánál. Még bírni fogja a Szitakötő, csak kissé erősebben kell majd pedáloznom.
— Itt a kapitány, Jimmy. Újra átgondoltam a dolgot. A képei alapján a kisebb oszlopok ugyanolyanok, mint a nagy. Vegye be őket a lehető legjobban, a zoomlencsével. Nem akarom, hogy elhagyja az alacsony gravitációjú teret… hacsak nem lát valami nagyon fontosat. Akkor újra beszélünk.
— Rendben van, kapitány — mondta Jimmy, és lehet, hogy volt a hangjában egy parányi megkönnyebbülés. — A Nagy Szarv közelében maradok. Most újra elindulok.
Úgy érezte, mintha hihetetlenül karcsú és magas hegyek között süllyedne le egy szűk völgybe. A Nagy, Szarv már egy kilométer magasságban emelkedett fölötte, és körös-körül feltűntek a hat Kis Szarv oszlopai. Az alacsonyabb lejtőket körülvevő támpillérek és ívek együttese gyorsan közeledett feléje, és Jimmy azon tűnődött, ezen a küklopszi építményen vajon le tud-e szállni valahol biztonságosan. Magán a Nagy Szarvon már nem szállhatott le, mert szélesedő oldalain a megnövekedett gravitáció már legyőzte volna a tagadóbomba csekély erejét.
A «Déli-sarkhoz» egyre közelebb kerülve, kezdte magát ügy érezni, mint egy katedrális kupolája alatt repkedő veréb noha soha semmiféle katedrálist nem építettek még, amely felért volna ennek az építménynek a századrészével. Lehetséges, hogy valóban valamiféle szent helyen, vagy ennek megfelelő helyen jár — de ezt a gondolatot gyorsan elvetette. A Rámán nyomát sem lelték a művészet bármiféle kifejeződésének; minden szigorúan funkcionális volt. A rámaiak talán úgy érezték, már ismerik a világegyetem végső titkait, és az emberiséget kínzó vágyak és törekvések már nem hajtották őket.
Ez a borzongató gondolat merőben idegen volt Jimmy nem túl mély életfilozófiája számára, tehát sürgős szükségét érezte annak, hogy felvegye a kapcsolatot távoli barátaival, és jelentést tegyen a helyzetéről.
— Ismételje, Szitakötő — felelte a központ. — Nem értjük, az adás időnként megszakad.
— Ismétlem: a hatos számú Kis Szarv talpa közelében vagyok, és a tapadóbomba segítségével fogom magam lehúzni.
— Csak részben értem. Hall engem?
— Igen, tökéletesen. Ismétlem, tökéletesen. — Kérem, kezdjen el számolni.
— Egy, kettő, három, négy…
— Csak töredékesen jut ide a hangja. Adjon 15 másodpercig jelzést, aztán kapcsoljon át újra hangra.
— Tessék.
Jimmy alacsony feszültségű hangjelzésre kapcsolt, amely alapján a Rámában bárhol meghatározhatták a helyét, és számolni kezdte a másodperceket. Amikor ismét hangra váltott, panaszosan kérdezte:
— Mi történt? Most hallanak?
A központ nyilván nem hallotta, mert az ellenőrző tizenöt másodperc tévéképet kért. Jimmy kétszer megismételte a kérdést, mire az üzenet átjutott.
— Örülünk, hogy jól hall bennünket, Jimmy. De ott, magánál valami egészen furcsa dolog történik. Hallgassa csak! A rádión saját hangjelzését, az ismerős fütyülést hallotta, amint visszajátszották neki. De rövid idő múlva különös torzulás kúszott bele. Az egy kHz-es sípolást valami mély, lüktető hang modulálta — a hang mélysége már csaknem a hallhatósági küszöb alá ért —, egyfajta mély basszus dobogás, az ütemeket egyenként ki lehetett hallani. A moduláció maga is modulált volt, körülbelül öt másodperces periódusonként emelkedett és süllyedt.
Jimmy egy pillanatig sem hitte, hogy a rádiójával történt valami. A hang kívülről jött, de hogy mi az, és mit jelent, el sem tudta képzelni.
Az Ellenőrző Központ sem volt sokkal okosabb, de legalább volt egy elmélete.
— Úgy gondoljuk, valamilyen erősen intenzív térben van, valószínűleg mágneses térben… talán tízciklusos frekvenciájú. Meglehetősen veszélyes erősségű lehet. Azt javasoljuk, azonnal menjen el onnan… talán csak lokális. Kapcsolja be újra a hangjelzést, mi majd visszajátsszuk. Akkor megtudja, mikor jut ki az interferenciából.
Jimmy sietve kioldotta a tapadóbombát, és felhagyott leszállási kísérletével. A Szitakötő széles ívű körpályára tért, miközben Jimmy fülhallgatóján keresztül figyelte az ingadozó hangot. Mindössze néhány méternyi repülés után a hang ereje máris erőteljesen csökkent, és az Ellenőrző Központ elgondolását igazolva csupán kis helyre összpontosult.
Egy pillanatra megállt azon a ponton, ahol még éppen hallotta, s a hang ekkor már nem volt más, mint enyhe kis lüktetés agya valamely rejtett zugában. Rémült tudatlanságában így hallgatná egy primitív vadember egy transzformátor mély zümmögését. De még az a vadember is megsejthette volna, hogy a hang, amit hall, csak elenyésző töredéke óriási energiáknak, melyek gúzsba vannak kötve, de csak az alkalomra várnak…
Bármit jelentett is a hang, Jimmy örült, hogy távolabb került tőle. Nem egy magányos ember számára való, hogy a Ráma hatalmas «déli-sarki» építményében a Ránci hangját hallgassa.