Mikor Jimmy hazafelé indult, a Ráma északi vége hihetetlenül távolinak látszott. Alig tudta kivenni a három hatalmas lépcsősort is, mint valami halvány Y-t a világot lezáró kupolán. A Szalag-tenger széles és fenyegető akadályként állt elébe, elnyelné, ha — mint Ikarusznak — csődöt mondanának törékeny szárnyai.
De baj nélkül ért el odáig, s bár kicsit elfáradt már, úgy érezte, nincs oka aggodalomra. Ételéhez, italához még hozzá sem nyúlt, és ahhoz is túlságosan izgatott volt, hogy pihenjen egyet. Majd visszafelé pihenhet, nem kell hajtania magát. Felvillanyozta a gondolat, hogy a visszaút esetleg 20 kilométerrel rövidebb lesz, mint idefelé, hiszen a Szalag-tengeren átjutva kényszerleszállást hajthat végre az északi félteke bármely pontján. Bár az ezt követő hosszú gyaloglás igazán nem lenne ínyére — nem beszélve arról, hogy ott kellene hagynia a Szitakötőt —, de visszanyerné biztonságérzetét.
A középső oszlop mentén emelkedett mind magasabbra, s bár a Nagy Szarv elkeskenyedő csúcsa még mindig egy kilométerre előtte volt, néha az volt az érzése, ezen a tengelyen forog az egész világ.
Már majdnem elérte a Nagy Szarv csúcsát, amikor tudatára ébredt annak, hogy furcsán érzi magát: valami fizikai és pszichológiai kényelmetlenség vett erőt rajta. Váratlanul eszébe jutott egy mondat, talán hallotta vagy olvasta valahol — mindenesetre egyáltalán nem könnyebbült meg tőle: Valaki járkál a sírodon.
Először elhessegette a mondatot, egyenletesen pedálozott tovább. Esze ágában sem volt ilyen semmiséget, mint egy enyhe rossz közérzet, jelenteni a központnak, de ahogy egyre inkább elhatalmasodott rajta, már szerette volna. Az érzés nem lehetett csupán pszichológiai eredetű, de ha mégis, akkor a szokásosnál sokkal intenzívebben működött az agya, hiszen már a bőre is kezdett bizseregni…
Erre már komolyan megriadt. Megállt a levegőben, hogy átgondolja a helyzetét. Még különösebbé tette az egészet, hogy ez a nyomasztó érzés nem volt számára merőben új, érzett ilyesmit már korábban is, csak nem emlékezett rá, hol.
Körülnézett. Semmi sem változott. Ott volt felette néhány száz méterrel a Nagy Szarv csúcsa, ezen túl a Ráma túlsó fele feszült, amely az égboltot jelentette. Nyolc kilométerrel alatta a csodákkal tele, bonyolult mintázatú déli kontinens, melyet rajta kívül ember nem láthat soha. A teljesen idegen, számára mégis ismerős tájban nem találta meg kényelmetlen érzése okát.
Valami csiklandozta a hátát; egy pillanatig azt hitte, bogár mászott rá, és önkéntelen mozdulattal kapott oda. A gyors mozdulat közben döbbent rá, mit csinál, és egy kicsit elszégyellte magát. Hát persze, bogarat még senki sem látott a Rámában…
Felemelte a kezét, ránézett, s egy kissé tanácstalan volt, mert a csiklandozó érzet nem múlt el. S ekkor észrevette, hogy minden szőrszála meredten áll. Ugyanígy az alkarján — és amikor kezével végigsimította, érezte, hogy a fején is.
Itt a baj tehát. Rendkívül erős elektromos térbe került.
A nyomasztó, nehéz érzés néha a Földön is előfordult vihar előtt.
A kellemetlen helyzet hirtelen felismerésétől már-már pánikba esett. Még soha életében nem volt valódi, fizikai veszélyben. Mint minden űrhajós, ő is került már olyan helyzetbe, amikor bosszankodnia kellett a tökéletlen felszerelés miatt, vagy tévedésből, tapasztalatlanságból veszélyt érzett ott, ahol nem kellet volna. De egyetlen eset sem tartott néhány percnél tovább, és általában szinte azonnal ki is nevette magát.
Ezúttal azonban nem volt gyors kiút. A hirtelen ellenségessé vált égbolton csupasznak és magányosnak érezte magát, a titáni erők, melyek körülveszik, bármely pillanatban rázúdíthatják dühüket. Az amúgy is törékeny Szitakötő most még a legvékonyabb fátyolszövetnél is gyengébbnek tűnt. A közeledő vihar első detonációja darabokra szaggatja.
— Központ — hadarta sietősen —, statikus töltés gyűlik fel körülöttem. Azt hiszem, bármelyik pillanatban kitörhet a vihar.
Alighogy ezt kimondta, fény villant mögötte, mire elszámolt tízig, már fel is hangzott a morajló hang. Három kilométer — tehát valahol a Kis Szarvaknál. Odanézett, és látta, hogy valamennyi olyan, mintha égne. A csúcsoknál több száz méter hosszú kisülések táncoltak, mint valami óriási villámhárító körül.
Ott, a háta mögött, a Nagy Szarv csúcsán ugyanez a jelenség játszódhat le még sokkal nagyobb méretekben. Legokosabb, ha olyan messze kerül ettől a veszélyes építménytől, amilyen messze csak tud, és keres valami vihartól védett helyet: Újra pedálozni kezdett, most már teljes erejéből, ugyanakkor vigyázva, nehogy túlságosan megterhelje a Szitakötőt. Veszített magasságából is, hogy nagyobb gravitációjú térbe kerüljön — ezt a kockázatot vállalnia kellett. Nyolc kilométer a földtől túl soknak bizonyult a nyugalmáért.
A Nagy Szarv baljóscsúcsán még nem látszottak kisülések, de nem volt kétséges, milyen hatalmas feszültség gyűlik fel ott is. Időnként dörgés hangzott fel mögötte, mely körbeszaladt a világ kerületén. Jimmy hirtelen megütközött azon, hogy egy ilyen vihar tökéletesen tiszta égbolt alatt játszódik le; aztán rájött, hogy itt egyáltalán nem meteorológiai jelenségről van szó. Mi több, a Ráma déli csúcsának mélyében elrejtett energiaforrásból itt mindössze valami elhanyagolható mennyiségű, töredékes energia szivároghat ki. De miért most? És, ami még ennél is fontosabb — mi jön ezután?
Már jóval túlhaladta a Nagy Szarv csúcsát, és remélte, hogy hamarosan kijut a kisülések hatóköréből. Ám újabb problémát jelentett, Hogy a levegő nyugtalanná vált, és nehezen tudta irányítani a Szitakötőt. A semmiből feltámadt a szél, és ha a helyzet súlyosbodik, veszélybe kerül a bicikli törékeny váza. Pedálozott tovább, s közben teste mozgásának erejével és irányával játszva próbálta kiegyenlíteni a lökéseket. Minthogy a Szitakötő szinte az ő meghosszabbítása volt, ez részben sikerült is; nem tetszett viszont az, hogy a főtartórúd időnként halkan tiltakozva megreccsent, és a szárnyak minden széllökésre megcsavarodtak.
Még valami aggasztotta — a Nagy Szarv irányából jövő gyenge, de mindinkább erősödő sistergő hang, mint amikor egy szelepen át nagy nyomással gáz szabadul el. Azon törte a fejét, vajon ennek a hangnak van-e köze a szélhez, amellyel küszködik. Mindenesetre nagyon nyugtalanító volt.
Időnként szűkszavúan, kifulladva jelentette ezeket a jelenségeket az Ellenőrző Központnak. Tanácsot senki sem tudott adni neki onnan, még azt sem tudták megmondani, mi lehet ez, mégis megnyugtató volt, hogy hallhatja barátai hangját noha már kezdett félni, hogy soha többé nem látja őket viszont.
A légörvény egyre növekedett. Már-már úgy érezte, egy lökhajtásos gép áramába került — már átélt ilyet egy ízben, amikor rekordot akart repülni a Földön egy nagy magasságú sportrepülőgéppel. De mi okozhat ekkora légörvényt a Rámában?
A kérdés, amit feltett magának, helyes volt; mihelyt megfogalmazta, már válaszolni is tudott rá.
A hang elektromos szél volt, amely a Nagy Szarv körül kialakult iszonyú méretű ionizációt vitte magával. Az elektromos töltésű levegő szétterjedt a Ráma tengelye körül, és a mögötte lévő alacsony nyomású térbe nagyobb tömegű levegő áramlik. Visszanézett a gigantikus és immár kétszeresen fenyegető csúcsra, és megpróbált rájönni, vajon meddig terjedhet a belőle áramló szél. Talán a legjobban teszi, ha a füle után megy, és igyekszik a lehető legmesszebbre jutni a rosszat jelentő sziszegéstől.
A Ráma nem bízta rá a választást. Eget betöltő lángnyelv lobbant fel a háta mögött. Látta, amint a lángtenger hat tűzoszloppá válik szét, a Nagy Szarv csúcsától kiindulva mindegyik Kis Szarv felé. Aztán a rázkódás őt is elérte.