Úgyhogy türelmes voltam. Nem volt könnyű, de ez volt Harry Útja. Hadd maradjon bennem csendben és nyugalomban a ragyogó acélrugó, hadd várjon, figyeljen, hagyjuk az édes és forró elsütőbillentyűt hideg dobozában biztosan bezárva, amíg el nem jön a Harry-megfelelő-idő arra, hogy kicikázhasson és végigdüböröghessen az éjszakában. Előbb vagy utóbb megnyílik egy kiskapu, amelyen átvethetjük magunkat. Előbb vagy utóbb találok rá módot, hogy Doakest pislogásra késztessem.
Vártam.
Persze vagyunk páran, akiknek ez nehezebb, mint a többieknek, és több nap is eltelt addig a szombat reggelig, amikor végre megszólalt a telefonom.
— A francba — mondta Deborah különösebb felvezetés nélkül. Már-már megkönnyebbülés volt hallani, hogy visszatért ismerős, mogorva hangulatába.
— Jól, köszönöm, és te? — kérdeztem.
— Kyle megőrjít — válaszolta. — Azt mondja, semmit nem tehetünk azonkívül, hogy várunk, de azt már nem árulja el, mire várunk. Eltűnik tíz-tizenkét órára, és nem mondja el, hova megy. Aztán folytatjuk a várakozást. Olyan kibaszottul belefáradtam a várakozásba, hogy a fogam is belesajdul.
— A türelem erény — vigasztaltam.
— Az erényességbe is belefáradtam — mondta. — És tele van a hócipőm Kyle leereszkedő mosolyával, amikor azt kérdezem tőle, hogyan találhatnánk meg ezt a pasast.
— Hát, Debs, nem tudom, mit tehetnék azonkívül, hogy az együttérzésemről biztosítalak — közöltem vele. — Ne haragudj.
— Azt hiszem, ennél te sokkal többre is képes vagy, tesó — mondta. Mélyet sóhajtottam, leginkább az ő kedvéért. A sóhajokat olyan szépen közvetíti a telefon. — Ez a baj, ha mesterlövésznek hiszik az embert. Mindenki azt gondolja, minden egyes alkalommal el tudom találni a bubi szemét harminc lépésről.
— Én biztos vagyok benne — felelte.
— Deborah, a bizalmad melengeti szívemet, de egy kukkot sem értek az ilyesfajta kalandokhoz. Ehhez nincs érzékem.
— Meg kell találnom ezt a pasast, Dexter. Kyle orra alá akarom dörgölni.
— Azt hittem, kedveled.
Horkantott.
— Jézusom, Dexter. Te semmit nem tudsz a nőkről, ugye? Hát persze hogy kedvelem. Éppen ezért akarom az orra alá dörgölni.
— Ja, jó, most már értem — válaszoltam.
Deborah elhallgatott, majd félvállról megjegyezte:
— Kyle mondott pár érdekes dolgot Doakesról.
Éreztem, hogy a bennem élő hosszú agyarú barátom kicsit kinyújtózik, és torkaszakadtából dorombol.
— Hirtelen milyen cseles lettél, Deborah — mondtam. — Egyszerűen csak meg kellett volna kérned.
— Egyszerűen csak megkértelek, mire összevissza hadováltál arról, hogy nem tudsz segíteni — válaszolta, hirtelen visszaváltozva a jó öreg, ami a szívén, az a száján Debsszé. — Szóval mit szólsz? Mid van?
— Pillanatnyilag semmim — válaszoltam.
— A fenébe.
— De lehet, hogy találok valamit.
— Milyen hamar?
Beismerem, kicsit zavart Kyle velem szemben tanúsított viselkedése. Mit is mondott? Hogy „nyakig merülsz a szarban, és lehúznak a vécén”? De most tényleg: ki írta neki ezt a szöveget? És Deborah hirtelen elsajátított cselessége — ami a hagyományok értelmében az én reszortom volt — sem javított a hangulatomon. Úgyhogy nem kellett volna ezt mondanom, de kimondtam.
— Mit szólnál ahhoz, ha ebédre? — kérdeztem. — Állapodjunk meg abban, hogy egy óráig találok valamit. Legyen a Baleen, mivel Kyle rendezni tudja a számlát.
— Hát ezt megnézem magamnak — mondta, majd hozzátette: — És az a dolog Doakesszal, az nagyon jó. — Ezzel lerakta.
Hát, hát, mondtam magamnak. Hirtelen nem bántam, hogy szombaton is dolgoznom kell. Végülis ezenkívül nem tehetnék mást, mint hogy átmegyek Ritához, és figyelem, ahogy Doakes őrmesteren kinő a moha. De ha találnék valamit Debsnek, talán végre kitárul az a kiskapu, amelyre annyira várok. Egyszerűen csak olyan okos fiúnak kell lennem, amilyennek mi mindannyian tartunk engem.
De hol kezdjem? Nagyon kevés dolog volt a kezemben az elinduláshoz, mivel Kyle eltávolította a részlegünket a helyszínről, még mielőtt az ujjlenyomatok beporozásánál tovább jutottunk volna. A múltban a rendőrkollégáimtól sokszor begyűjtöttem egy-egy piros pontot azért, hogy segítettem nekik levadászni azokat a beteg és elfajzott démonokat, akik a gyilkolásért éltek. De ez csak azért volt, mert én megértettem őket, mivel én is beteg és elfajzott vagyok. Ezúttal nem számíthattam a Sötét Utas tippjeire, aki nyugtalanul szunyókált, szegény ördög. A saját józan paraszti eszemre kellett támaszkodnom, ami sajnos szintén riasztóan néma volt ez idő tájt.
Talán ha némi üzemanyaggal látnám el az agyamat, akkor magasabb sebességbe tudna kapcsolni. Kimentem a konyhába, és találtam egy banánt. Nagyon finom volt, de valamilyen oknál fogva nem indított útjára semmiféle mentális rakétát.
Kidobtam a héját a kukába, és az órára pillantottam. Hát, kedves fiam, öt perc már el is telt. Kitűnő. És ennyi idő alatt sikerült rájönnöd, hogy semmire sem tudsz rájönni. Bravó, Dexter.
Tényleg nagyon kevés kiindulópontom volt. Konkrétan csak az áldozat és a tetthely. És mivel meggyőződéssel hittem, hogy az áldozatnak nem lenne túl sok mondanivalója, még ha vissza is kapná a nyelvét, maradt a ház. Persze lehetséges, hogy a ház az áldozat tulajdona. De a berendezés nagyon átmeneti jellegű volt, úgyhogy biztosra vettem, hogy nem így van.
Furcsa, hogy valaki csak úgy otthagy egy ilyen házat. De így tett, és nem azért, mert bárki is a nyakában liheget, és arra kényszerítette volna, hogy sebesen, pánikban elszökjön — ami azt jelentette, hogy szándékosan csinálta. Ez része volt a tervének.
Ez pedig arra utal, hogy volt hova mennie. Feltételezhetően még mindig Miami környékén van, mivel Kyle errefelé keresi. Ez jó kiindulási pontvolt, és saját magamtól jöttem rá. Örülök, hogy visszatért, Mr. Agy.
Az ingatlan komoly nyomot hagy, még akkor is, ha az ember megpróbálja titokban tartani. Leültem a számítógépem elé, és tizenöt percen belül találtam valamit — nem éppen egy teljes lábnyomot, de pár lábujjat határozottan fel lehetett ismerni belőle.
Az északnyugati Negyedik utcában található ház Ramon Puntia nevén volt. Nem tudom, hogyan remélhette, hogy elboldogul ezzel a névvel Miamiban, hiszen az itteni kubaiaknak ez olyan vicces név volt, mint a Shag Beckur nekünk. De a házat kifizették, és nem volt adóhátraléka, ami biztos alapnak számított olyasvalaki számára, aki annyira ügyel a feltűnés elkerülésére, mint feltételezésem szerint a barátunk teszi. A házat egy összegben fizették ki, egy banki utalással, Guatemalából. Ez furcsának tűnt, tekintve, hogy a nyomok El Salvadorból indultak, és egy washingtoni titokzatos kormányügynökség homályos mélységein át vezettek. Mi okból tennének egy balkanyart Guatemalába? De miután elvégeztem egy online gyorstalpalót a kortárs pénzmosás témájában, kiderült, hogy ez nagyon is beleillik a képbe. Úgy tűnt, Svájc és a Kajmán-szigetek már nem „á la mode”, és ha valakinek diszkrét bankra van szüksége a spanyol ajkú népek világában, Guatemalánál nem is kívánhat jobbat.
Ez felvetett egy érdekes kérdést azzal kapcsolatban, mennyi pénze lehet Mr. Darabolósnak, és vajon honnan. De ez a kérdés pillanatnyilag sehová nem vezetett. Kénytelen voltam feltételezni, hogy megengedhetett magának még egy házat, amikor végzett az elsővel, és valószínűleg hasonló árban választott.
Hát akkor jó. Visszamentem a Dade megyei ingatlan adatbázisomhoz, és lekérdeztem azokat az ingatlanokat, amelyeket nagyjából ugyanakkor vásároltak, hasonló módon, ugyanazon a bankon keresztül. Hét ilyen volt; ezek közül négy több mint egymillió dollárba került, amit egy kissé magas árnak találtam egy eldobható tulajdonért. Akik ezeket megvették, azoknak valószínűleg nem lehet nagyobb szörnyűséget a számlájukra írni, mintegy kis hétköznapi drogbáróságot, vagy egy csipetnyi szökésben lévő vezérigazgatóságot.
Úgyhogy három lehetséges ingatlan maradt. Az egyik Liberty Cityben volt, Miami belvárosának túlnyomórészt feketék lakta területén. De amikor közelebbről is megvizsgáltam, nem úgy tűnt, mintha ott házak lennének.
Az utolsó két jelölt egyike Homesteadben feküdt, látótávolságra a város gigantikus szemétlerakó telepétől, amit a környéken Mount Trashmore néven ismertek. A másik szintén a város déli végén helyezkedett el, a Quail Roost Drive mellett.
Két ház; lefogadtam volna, hogy az egyikbe most költözött be valaki, aki olyasmivel foglalkozik, ami megrémítheti az új szomszédot üdvözlő idős hölgyeket. Erre természetesen nem volt bizonyítékom, de meglehetősen valószínűnek tűnt, és egyébként is, eljött az ebédidő.
A Baleen egy nagyon drága hely, amit a magam szerény eszközeivel nem engedhettem volna meg magamnak. Az a fajta tölgyborításos elegancia hatja át, amitől az ember azt kívánja, bárcsak kravátlit és kamáslit viselne. És innen nyílt a legjobb Biscayne Bayre táruló panoráma is a városban, és ha az embernek szerencséje van, akkor egy maréknyi asztal közül választhatja ki, honnan nézi.
Kyle vagy szerencsés volt, vagy varázsa hatott a pincérre, mert ott vártak Deborahval kint az egyik ilyen asztalnál, egy üveg ásványvízen és egy tányér előételen ügyködve, ami ránézésre rákfasírtnak tűnt. Elvettem egyet, és beleharaptam, miközben a Kyle-lal szemben lévő székbe ereszkedtem.
— Nyami — mondtam. — Valószínűleg ide kerülnek a jó magaviseletű rákok, amikor meghalnak.
— Debbie azt mondja, van nekünk valamid — szólalt meg Kyle.
Ránéztem a húgomra, aki mindig is Deborah vagy Debs volt, de soha nem Debbie. Ő viszont nem szólt, és úgy tűnt, elsiklik e felett a minden képzeletet felülmúló szabadosság felett, úgyhogy ismét Kyle-ra összpontosítottam a figyelmemet. Most is a márkás napszemüvegét viselte, és a nevetséges kisujjgyűrűje szikrázott, ahogy homlokából oda se figyelve hátrasimította a haját.
— Remélem, van valamim — mondtam. — De nem akarom, hogy lehúzzanak a vécén.
Kyle rám meredt egy hosszú pillanatig, majd megrázta a fejét, és egy kelletlen, félcentis kis mosolyra húzta a száját.
— Hát jó — mondta. — Ezt megkaptam. De leesne az állad, ha tudnád, valójában hogy működik ez a fajta munka.
— Biztos vagyok benne, hogy hanyatt vágódnék meglepetésemben — feleltem. Odaadtam, amit kinyomtattam. — Amíg feltápászkodom, esetleg vethetnétek erre egy pillantást.
Kyle összeráncolt homlokkal kihajtogatta a papírt.
— Ez meg mi?
Deborah előrehajolt a lelkes fiatal rendőrségi kopó modorában, hiszen valójában az is volt.
— Találtál valamit! Tudtam — mondta.
— Ez csak két cím — szólalt meg Kyle.
— Az egyik nagy valószínűséggel egy bizonyos latin-amerikai múlttal rendelkező szakadár orvosdoktor búvóhelye lehet — közöltem vele, majd elmondtam, hogy találtam rá a címekre. Javára kell írnom, még a napszemüveg ellenére is látszott, hogy mély benyomást tett rá a dolog.
— Erre én is gondolhattam volna — mondta. — Ez nagyon jó. — Biccentett, és megpöckölte a papírt. — Kövesd a pénzt. Mindig nyomra vezet.
— Persze nem lehetek biztos benne — jelentettem ki.
— Hát, én fogadnék rá — válaszolta. — Azt hiszem, megtaláltad Dr. Dancót. Deborahra pillantottam. Megrázta a fejét, úgyhogy visszanéztem Kyle napszemüvegére.
— Érdekes név. Lengyel?
Chutsky megköszörülte a torkát, és elnézett a víz felett.
— Azt hiszem, még születésed előtt történt, volt akkoriban egy reklám. Danco bemutatja az automata zöldségaprítót. Darabol, szeletel… — visszafordította a napszemüvegét felém. — így neveztük el: Dr. Danco. Aprított zöldséget készített. Ez az a fajta poén, ami tetszik az embernek, ha távol van az otthonától és szörnyű dolgokat lát — mondta.
— De most az otthonunkhoz közel látjuk őket — válaszoltam. — Miért jött ide?
— Hosszú történet — mondta Kyle.
— Ez azt jelenti, hogy nem akarja elmondani — magyarázta Deborah.
— Ebben az esetben eszem még egy rákfasírtot — jelentettem ki. Odahajoltam, és elvettem az utolsót a tányérról. Tényleg nagyon finom volt.
— Ne már, Chutsky — mondta Deborah. — Nagy esély van rá, hogy tudjuk, hol van a pasas. Most mit fogsz tenni?
Kyle megfogta Deb kezét, és elmosolyodott.
— Ebédelni fogok — mondta. És ezzel a lendülettel a másik kezével felvette az étlapot.
Deborah egy pillanatig az arcélét bámulta, majd elhúzta a kezét.
— Francba — mondta.
Ami azt illeti, az ebéd kitűnő volt, és Chutsky komolyan igyekezett azon, hogy jópofa és kedves legyen, mintha arra a döntésre jutott volna, hogy ha már nem mondhatja el az igazat, legalább elbűvölően viselkedik majd. El kell ismerjem, nem panaszkodhatok, elvégre általában nekem is beválik ez a trükk, de Deborah nem tűnt túl boldognak. Duzzogott és tologatta az ételt a tányérján, mialatt Kyle vicceket mesélt, és arról kérdezgetett, mit gondolok, mi az esélye annak, hogy idén bajnok lesz a Dolphins. Engem az sem hozott volna lázba igazán, ha a Dolphins megnyeri az irodalmi Nobel-díjat, de mint első osztályú műembernek, a tarsolyomban e témában is akadt jó pár hitelesnek tűnő válasz, amelyeket Chutsky láthatóan kielégítőnek talált, ő pedig a legpajtáskodóbb szellemben csevegett tovább.
Még desszertet is ettünk, ami egy kicsit túlzásnak tűnt nekem a tereljük-el-a-figyelmüket-étellel haditervet illetően, különös tekintettel arra, hogy sem Deborah, sem az én figyelmem nem terelődött el. De meglehetősen finom volt minden, úgyhogy barbár dolog lenne részemről, ha panaszkodnék.
Persze Deborah egész életében keményen dolgozott azon, hogy barbárrá váljék, úgyhogy amikor a pincér egy hatalmas csokoládéizét rakott Chutsky elé, aki két kanállal Debs felé fordult, és azt mondta, „szóval…”, ő kapott az alkalmon, és az asztal közepére dobta a kanalát.
— Nem — válaszolta. — Nem szeretnék még egy kibaszott csésze kávét, és nem kérek a kibaszott csokoládés fufuból. Egy kibaszott választ akarok. Mikor indulunk begyűjteni a pasast?
Kyle enyhén meglepődve nézett rá, sőt, egy bizonyos értelemben vett szeretettel, mintha az ő munkakörében dolgozó emberek hasznosnak és vonzónak találnák a kanáldobáló nőket, de nyilvánvalóan úgy vélte, Debs nem jól választotta meg a pillanatot.
— Befejezhetem előbb a desszertet? — kérdezte.