Coconut Grove-i hajlékomtól tizenöt percig tartott az út Deborah otthonáig. Kivételesen nem láttam, hogy Doakes őrmester követne, de talán csak valami olyan szerkezetet használt, amivel a klingonok láthatatlanná tesznek bármit a Star Trekben. Mindenesetre nagyon ritkás volt a forgalom, és még az 1-es főút sarkán álló lámpát is elértem. Deborah egy kis házban élt Medinában, Coral Gables mellett, amelynek málladozó, korallszínű fala körül jó pár elhanyagolt gyümölcsfa nőtt. Bekormányoztam az autómat az övé mögé a rövid felhajtóra, és csak két lépésre voltam, amikor Deborah kinyitotta a bejárati ajtót.
— Mi tartott ennyi ideig? — kérdezte.
— Elmentem jógázni, majd benéztem a plázába cipőt venni — válaszoltam.
Valójában rohanvást érkeztem, kevesebb mint húsz perccel azután, hogy lerakta a telefont, így stílusa miatt egy kicsit felhúztam az orromat.
— Gyere be — mondta, körbekukucskálva a sötétségben, és úgy markolva az ajtót, mintha attól félne, hogy elrepül.
— Igenis, nagyúr — válaszoltam, és bementem.
Deborah háza nagyvonalúan volt dekorálva, a nincs-életem modern stílusban. Az élettere általánosságban úgy nézett ki, mint egy olcsó hotelszoba, amelyben egy rockegyüttes lakott utoljára, és lenyúlt mindent, a tévén és a videón kívül. Egy szék és egy kisasztal állt a franciaablak mellett, ami egy kicsi, a bokrok sűrűjében alig megtalálható teraszra vezetett. De valahonnét kerített még egy széket, egy rozoga összecsukható darabot, és odahúzta nekem az asztal mellé. Vendégszerető gesztusa annyira meghatott, hogy életemet és véremet kockáztatva helyet foglaltam a megbízhatatlan bútordarabon.
— Szóval — kezdtem —, mikor tűnt el?
— A fenébe — válaszolta. — Körülbelül három órával ezelőtt. Azt hiszem. — Megrázta a fejét, és lezuttyant a másik székbe. — Itt kellett volna találkoznunk, de… nem jött el. Elmentem a szállodájába, de ott se volt.
— Nem lehet, hogy csak elugrott valahova? — kérdeztem, és bár nem vagyok rá büszke, de kicsendült a reménykedés a hangomból.
Deborah megrázta a fejét.
— A tárcája és a kulcscsomója még mindig az előszobaszekrényen van. Az a pasas elkapta, Dex. Meg kell találnunk, mielőtt… — beharapta az ajkát, és másfelé nézett.
Fogalmam nem volt, hogyan tudnám megtalálni Kyle-t. Mint már említettem, ez nem az a fajta dolog volt, amivel kapcsolatban bízhatok a megérzéseimben, és az ingatlanok lenyomozásával kimerítettem minden tartalékomat. De Deborah többes szám első személyben beszélt, úgyhogy nyilvánvalóan nem volt választásom. A családi kötelékek, meg minden. Ennek ellenére megpróbáltam belekapaszkodni minden szalmaszálba.
— Ne haragudj, ha buta a kérdés, Debs, de bejelentetted a kapitányságon?
Felnézett, és aprót horkantott.
— Igen, bejelentettem. Felhívtam Matthews kapitányt. Úgy hallottam, megkönnyebbült. Azt mondta, ne hisztizzek, mintha valami neuraszténiás öregasszony lennék. — Megcsóválta a fejét. — Megkértem, hogy adjon ki körözést, mire visszakérdezett, hogy kire. — Felszisszent. — Kire… a kurva életbe, Dexter, meg akartam fojtani, de… — vonta meg a vállát.
— De igaza volt — fejeztem be a mondatát.
— Igen. Kyle az egyetlen, aki tudja, hogy néz ki a pasas — mondta Deb. — Nekünk fogalmunk sincs, milyen autót vezet, vagy mi a neve, vagy… A kurva életbe, Dexter. Csak azt tudom, hogy elkapta Kyle-t. — Szaggatottan vette a levegőt. — Szóval Matthews felhívta Kyle társait Washingtonban. Azt mondta, ennél többet nem tud tenni. — Megrázta a fejét, és nagyon nyomorultan nézett ki. — Ideküldenek valakit kedd reggel.
— Akkor jó — derültem fel. — Úgy értem, tudjuk, hogy ez a pasas nagyon lassan dolgozik.
— Kedd reggel — ismételte meg. — Az majdnem két nap. Mit gondolsz, mivel fogja kezdeni, Dex? Először a lábát vágja le? Vagy a karját? Vagy mindkettőt egyszerre?
— Nem — válaszoltam. — Egyszerre csak egyet. — Deb durva pillantással illetett. — Hát, így logikus, nem?
— Nekem nem — felelte. — Én semmi logikát nem látok az egészben.
— Deborah, nem a kezek és a lábak levágása a pasas célja. Az csak az eszköze.
— A fenébe, Dexter, beszélj már érthetően.
— Ez a pasas teljesen meg akarja semmisíteni az áldozatait. Megtörni őket belül és kívül, annyira, hogy ne lehessen már segíteni rajtuk. Zenélő babzsákot akar csinálni belőlük, hogy soha többet semmit ne tapasztalhassanak a végeérhetetlen, őrült rettegésen kívül. A végtagok és az ajkak levágása csak arra szolgál, hogy… Mi van?
— Jézusom, Dexter — válaszolta Deborah. Az arcára olyan kifejezés telepedett, amilyet anyánk halála óta nem láttam. Elfordult, és rázkódni kezdett a válla. Ettől kicsit kellemetlenül kezdtem érezni magam. Úgy értem, nekem nincsenek érzéseim, és tudom, hogy Deborahnak nagyon is sok van. De ő nem az a fajta ember, aki kimutatja őket, hacsak az ingerültséget nem soroljuk az érzések közé. Most viszont nedves szipogó hangokat adott ki, és én tudtam, hogy valószínűleg meg kellene veregetnem a vállát, és azt mondanom, hogy nyugodjon meg, vagy valami hasonló mély, emberi dolgot kellene tennem, de egyszerűen nem tudtam rávenni magam. Elvégre Debről van szó, a húgomról. Ő tisztában lenne vele, hogy csak megjátszom magam, és…
És mi? Levágná a kezemet és a lábamat? A legrosszabb, amit tehet, az, hogy rám szól, hagyjam abba, és legyek megint Citromba Harapott Őrmester. Még az is sokkal jobb lenne, mint ez a könnyezőpálma-előadás. Mindenesetre ez kétségkívül egyike volt azoknak az alkalmaknak, amelyek valamiféle emberi reakciót kívántak, és mivel hosszas tanulmányaim során kiderült számomra, mit tenne egy ember, megtettem. Felálltam, és odamentem hozzá. Átöleltem a vállát, megveregettem, és azt mondtam, nyugodj meg, Deb. Ez még ostobábban hangzott, mint amire számítottam, de a húgom nekem dőlt és szipogott, úgyhogy azt hiszem, mégiscsak jól tettem.
— Tényleg beleszerethet valakibe az ember egy hét alatt? — kérdezte.
— Azt hiszem, nekem a világ minden ideje sem lenne elég — válaszoltam.
— Nem bírom ki, Dexter — mondta. — Ha Kyle meghal, vagy… Ó, istenem. Nem tudom, mit teszek akkor. — Ezzel megint nekem dőlt, és elsírta magát.
— Nyugodj meg — mondtam neki.
Hosszan, hangosan szipogott, majd belefújta az orrát egy papírtörlőbe, amit az asztalról vett el.
— Bárcsak ne mondogatnád azt, hogy nyugodjak meg.
— Ne haragudj — sóhajtottam. — Nem tudom, mi mást mondhatnék.
— Mondd meg, mire készül az a pasas. Mondd meg, hogy találhatnám meg.
Visszaültem az instabil kis székbe.
— Nem hinném, hogy meg tudnám neked mondani, Debs. Egyszerűen nem érzek rá arra, amit ő csinál.
— Baromság.
— Komolyan. Úgy értem, gyakorlatilag meg sem ölt senkit, mint tudod.
— Dexter, te már most jobban megérted ezt a pasast, mint Kyle, pedig ő tudja, ki az illető. Meg kell találnunk. MUSZÁJ. — Beharapta az ajkát, én pedig attól féltem, megint elkezd hüppögni, ez esetben pedig én semmit nem tehetek majd, mert azt már megtiltotta, hogy még egyszer azt mondjam, nyugodjon meg. De összeszedte magát, méltóképpen a kemény őrmester hugihoz, és egyszerűen csak ismét kifújta az orrát.
— Megpróbálom, Deb. Feltételezhetem, hogy ti Kyle-lal elvégeztétek a rutinmunkát? A tanúk kihallgatását és a többit?
Megrázta a fejét.
— Nem volt rá szükség. Kyle tudta… — a múlt idő miatt elhallgatott, majd folytatta, nagyon határozott hangon. — Kyle TUDJA, kitette, és TUDJA, kinek kell következnie.
— Álljunk meg egy pillanatra. Tudja, ki a következő?
Deborah grimaszolt egyet.
— Ne legyen már ilyen a hangod. Kyle azt mondta, négy olyan pasas van Miamiban, akik rajta vannak a listán. Az egyik eltűnt, Kyle szerint már elkapták, de így legalább volt egy kis időnk, hogy ráállítsunk néhány embert a másik háromra.
— Ki ez a négy pasas, Deb? És honnan ismeri őket Kyle?
Deb sóhajtott.
— Kyle nem árulta el, hogy hívják őket. De bizonyos értelemben egy csapat tagjai voltak. El Salvadorban. Ugyanúgy, mint ez a… Danco figura. Úgyhogy… — Széttárta karjait, és tehetetlenül nézett, ami nagyon szokatlan volt tőle. És bár ennek megvolt a maga kislányos bája, én csak még inkább bepalizva éreztem magam tőle. Az egész világ boldogan forog körbe-körbe, miközben egyre nagyobb bajba kerül, és egyszercsak Daliás Dexterre marad, hogy rendbe hozza a dolgokat. Ez nem tűnt igazságosnak, de mit tehet az ember?
Helyesbítenék: mit tehetnék most én? Elképzelésem nem volt, hogyan találhatnánk meg Kyle-t, mielőtt túl késő lesz. És bár meglehetősen biztos vagyok abban, hogy ezt nem mondtam ki hangosan, Deborah úgy reagált, mintha mégis ezt tettem volna. Az asztalra csapott, és kijelentette:
— Meg kell találnunk, még mielőtt nekiállna Kyle-nak. Mielőtt NEKIÁLLNA, Dexter. Mert… úgy értem, reménykedjek abban, hogy Kyle csak az egyik karját veszti el, mielőtt odaérünk? Vagy egy lábát? Bármelyik történne, Kyle… — Elfordult, anélkül, hogy befejezte volna, és a kis asztal melletti franciaablakon át kibámult a sötétségbe.
Természetesen igaza volt. Úgy tűnt, nagyon kicsi az esélyünk arra, hogy Kyle-t épen és egészségesen visszakapjuk. Mert még a világ minden szerencséje és a lenyűgöző intellektusom sem tudott volna minket odavezetni hozzá, mielőtt megkezdődik a munka. És aztán — meddig tud Kyle kitartani? Tegyük fel, hogy fel lett készítve az ilyen helyzetekre, és tudja, mire számíthat, úgyhogy…
De várjunk csak egy pillanatot. Lehunytam a szemem, és megpróbáltam beleélni magam a szituációba. Dr. Dancónak tudnia kell, hogy Kyle profi. És, mint már elmondtam Deborahnak, ennek a pasasnak az volt acélja, hogy sikoltozó, összerakhatatlan szilánkokra zúzza az áldozatait. Úgyhogy…
Kinyitottam a szemem.
— Deb — szólaltam meg. Rám nézett. — Abban a ritka helyzetben vagyok, hogy némi reménnyel szolgálhatok.
— Ne kímélj.
— Ez csak egy tipp — mondtam —, de azt hiszem, a dilis doktorunk egy ideig valószínűleg csak a közelében akarja tartani Kyle-t, anélkül, hogy elkezdene dolgozni rajta.
Deborah összehúzta a szemöldökét.
— Miért tenné ezt?
— Hogy tovább tartson, hogy Kyle megpuhuljon. Kyle tudja, mire számíthat. Fel van rá készülve. De most azt képzeld el, ahogy ott fekszik a sötétben, összekötözve, és beindul a fantáziája. Úgy képzelem — tettem hozzá, ahogy eszembe jutott —, hogy talán egy másik áldozat van előtte. Az eltűnt pasas. Szóval Kyle hall mindent — a fűrészt és a szikéket, a nyögéseket és a suttogást. Még a szagát is érzi, és tudja, hogy rá is ez vár, de nem tudja, mikor. Mielőtt akár egy lábkörmét is elveszítené, már félőrült lesz.
— Jézusom — mondta Deborah. — És ezt te reménynek nevezed?
— Feltétlenül. Ez ad nekünk egy kis időt, hogy megtaláljuk.
— Jézusom — ismételte meg Deb.
— Lehet, hogy tévedek — tettem hozzá.
Deb megint kinézett az ablakon.
— Nem szeretném, ha tévednél, Dexter. Ezúttal ne tévedj.
Megcsóváltam a fejem. Ez színtiszta rabszolgamunka lesz, amiben semmi örömöt nem lelek. Csak két ötletem volt, hogy mit tehetnénk, és egyikkel sem próbálkozhatunk reggelig. Körbenéztem, hogy hol van egy óra. A videó szerint 12:00 volt. 12:00. 12:00.
— Van valahol egy órád? — kérdeztem.
Deborah felvonta a szemöldökét.
— Minek az neked?
— Tudni szeretném, mennyi az idő — válaszoltam. — Úgy tudom, erre való.
— És az meg mi a fenéért fontos?
— Deborah, nagyon szűk határok között mozoghatunk. Elölről kell kezdenünk, és végig kell mennünk azokon a rutineljárásokon, amelyeket Chutsky kivett a részleg kezéből. Szerencsére felhasználhatjuk a jelvényedet ahhoz, hogy mindenhova bejussunk és kérdezősködjünk. De meg kell várnunk a reggelt.
— A francba — mondta Deb. — Utálok várni.
— Nyugodj meg — válaszoltam.
Deborah nagyon csúnyán nézett rám, de nem szólt semmit.
Én is utálok várni, de mostanában mást se kellett csinálnom, úgyhogy talán nekem könnyebb volt. Mindenesetre rendületlenül várakoztunk, a széken ülve szunyókálva, amíg a nap fel nem kelt. Akkor pedig, mivel mostanában én voltam a házias kettőnk közül, főztem nekünk kávét — külön-külön, mert Deborah kávéfőzője az a fajta egycsészés eszköz volt, amit olyan emberek vesznek, akik nem szórakoznak túl sokat, és valójában nincs is életük. Semmi nem volt a hűtőszekrényben, ami akár távolról is ehetőnek tűnt volna bárki számára, leszámítva a kóbor kutyákat. Ez nagy csalódás volt számomra: Dexter egy jó étvágyú, egészséges gyerkőc, akire, nagyon úgy tűnik, nehéz nap vár, és ennek most üres hassal kell nekivágnia, és ez a gondolat nem vidított fel. Tudom, hogy első a család, de nem csak a reggeli után?
Hát jó. Rettenthetetlen Dexter ezt az áldozatot is meghozza. Merő önzetlenségből teszi, nem vár érte köszönetet, de hát az embernek meg kell tennie, amit meg kell tennie.