Dr. Mark Spielman nagydarab férfi volt, aki sokkal inkább emlékeztetett egy kiöregedett hátvédre, mint egy baleseti sebészre. De ő volt az ügyeletes, amikor a mentők megérkeztek a Dologgal a Jackson Memórial kórházba, és ennek egyáltalán nem örült.
— Ha még egyszer bármi ahhoz hasonlót elém hoznak — mondta nekünk —, nyugdíjba vonulok, és elkezdek spánieleket tenyészteni. — Megcsóválta a fejét. — Tudják, milyen a Jackson baleseti osztálya. Az egyike a legforgalmasabbaknak. A világ egyik legőrültebb városából érkeznek ide a legőrültebb dolgok. De ez… — Spielman kétszer megkocogtatta az asztalt a halványzöld személyzeti társalgóban, ahol leült velünk. — Valami új volt — fejezte be.
— Mi a prognózis? — kérdezte Deborah, mire az orvos élesen ránézett.
— Ez valami vicc? — kérdezte. — Nincs prognózis, és nem is lesz. Fizikailag nem maradt belőle semmi, amivel az életben tartáson — már ha így nevezzük — túl bármit is lehetne kezdeni. Mentálisan? — Tenyérrel felfelé felemelte a kezét, majd az asztalra ejtette. — Nem vagyok agyturkász, de semmi nem maradt benne, és esélye sincs arra, hogy valaha is lesz még egy világos pillanata. Nem tehetünk érte mást, mint hogy leszedáljuk, hogy ne nyerje vissza az öntudatát, amíg meg nem hal. És drukkoljunk neki, hogy ez minél hamarabb bekövetkezzen. — Ránézett az órájára, egy nagyon szép Rolexre. — Sokáig fog ez még tartani? Tudják, szolgálatban vagyok.
— Volt gyógyszer nyoma a vérében? — kérdezte Deborah.
Spielman felhorkantott.
— Nyoma?! Még szép. A pasas vére olyan volt, mint egy koktél. Soha nem láttam még ilyen keveréket. Arra csinálták, hogy ébren tartsák, de elnyomják a fizikai fájdalmat, hogy a többszörös amputációtól bekövetkező sokk ne ölje meg.
— Volt bármi rendkívüli a vágásokban? — kérdeztem.
— Profi munka volt — válaszolta Spielman. — Nagyon jó sebészi technikára vallott. De erre a világ bármelyik orvosi egyetemén megtaníthatták. — Kifújta a levegőt, és egy bocsánatkérő mosoly tűnt fel az arcán. — Egyik-másik sebe már be is volt gyógyulva.
— Szóval akkor milyen időintervallummal számolhatunk? — kérdezte Deborah.
Spielman vállat vont.
— Négy-hat héttel, az elsőtől az utolsóig — válaszolta. — Legalább egy hónapot áldozott arra, hogy sebészi úton amputáljon erről a pasasról mindent, szép sorban. Elképzelni sem tudok ennél szörnyűbb dolgot.
— Egy tükör előtt csinálta — mondtam segítőkészen. — Úgyhogy az áldozatnak végig kellett néznie.
Spielman arcára kiült az undor.
— Jóságos istenem — mondta. Egy percig csak ült némán, majd megismételte: — Jóságos istenem. — Majd megrázta a fejét, és megint a Rolexére nézett. — Figyeljenek, én tényleg szeretnék segíteni, de ez… — széttárta kezeit, majd megint az asztalra ejtette őket. — Nem hinném, hogy bármit is tudnék mondani, ami segítene maguknak. Úgyhogy hadd takarítsak meg némi időt önöknek. Az az úr, Mr. izé…Chesney?
— Chutsky — segített Deborah.
— Igen, ez volt az. Felhívott, és elmondta, hogy egy retinalenyomat alapján azonosíthatnánk az áldozatot egy bizonyos virginiai adatbázis segítségével. — Felhúzta a szemöldökét és csücsörített. — Szóval tegnap kaptam egy faxot, hogy sikerült megállapítani a pasas személyazonosságát. Mindjárt hozom. — Felállt, és eltűnt a folyosón. Pár pillanattal később visszajött egy papírral. — Itt van. Manuel Borgesnak hívják. El Salvadori illetőségű importőr. — Deborah elé rakta a lapot. — Tudom, hogy ez nem túl sok, de higgyék el nekem, ez minden. Amilyen állapotban van… — Vállat vont. — Még abban sem reménykedtem, hogy ennyit megtudunk róla.
A plafonon lévő kis hangszóróból felhangzott valami, amit mintha egy televíziós sorozatból szedtek volna. Spielman félrebillentette a fejét, és azt mondta:
— Mennem kell. Remélem, elkapják. — Ezzel már kint is volt az ajtón, és olyan sebességgel tűnt el a folyosón, hogy a faxpapír meglebbent az asztalon.
Deborahra néztem. Nem úgy tűnt, mintha felbátorította volna, hogy kiderült az áldozat neve.
— Hát, tudom, hogy ez nem sok — szólaltam meg.
Megrázta a fejét.
— A nem sok ehhez képest jelentős haladás lenne. Ez semmi. — Ránézett a faxra, és egyszer végigolvasta. — El Salvador. Kapcsolatban áll valamivel, amit FLANGE-nek hívnak.
— Az volt a mi oldalunk — tájékoztattam. Deb felnézett rám. — Az az oldal, amit az Egyesült Államok támogatott. Utánanéztem az interneten.
— Remek. Szóval most kiderült valami, amit már tudtunk. — Felállt, és kiment az ajtón, nem olyan gyorsan, mint Dr. Spielman, de elég gyorsan ahhoz, hogy szedni kelljen a lábam, és a parkolóba vezető ajtóig utol sem értem.
Deborah gyorsan és csendben vezetett, összeszorított ajkakkal, végig egészen az északnyugati Negyedik utcán lévő kis házig, ahol az egész elkezdődött. A sárga szalag természetesen már eltűnt, de Deborah mégis ötletszerűen parkolt le, mint a rendőrök általában, majd kiszállt az autóból. Követtem őt a rövid kis járdán a szomszédos házig. Deborah még mindig szó nélkül megnyomta a csengőt, és egy pillanattal később kitárult az ajtó. Egy aranykeretes szemüveget és drapp guayabera inget viselő, középkorú férfi nézett ki ránk érdeklődve.
— Ariel Medinával szeretnénk beszélni — mondta Deborah, maga elé tartva a jelvényét.
— Az anyám pihen — válaszolta a férfi.
— Sürgős lenne — tartott ki Deborah.
A férfi ránézett, majd engem is végigmért.
— Egy pillanat — mondta végül. Becsukta az ajtót. Deborah maga elé meredt, egyenesen az ajtóra, és pár percig figyelhettem, hogy mozognak az állkapocsizmai, mielőtt a férfi megint kitárta volna a bejáratot. — Jöjjenek be — mondta.
Követtük őt egy sötét kis szobába, amely zsúfolásig tele volt vallásos képekkel és újságkivágásokkal díszített kis asztalokkal. Ariel, az idős hölgy, aki rátalált arra a dologra a szomszédban, és Deb vállán sírt, most egy nagy, túltömött kanapén ült, amelynek csipketerítők borították a kartámaszait és a támláját. Amikor meglátta Deboraht, azt mondta, „áááá”, és felállt, hogy megölelje. Deborah egy pillanatra lemerevedett — pedig egy idős latin hölgytől számítania kellett volna az előszeretettel alkalmazott abrazóra —, mielőtt ügyetlenül viszonozta volna az ölelést azzal, hogy megveregette a nő hátát. Deb, amint csak az udvariasság engedte, kibontakozott a hölgy karjaiból. Ariel visszaült a kanapéra, amit megveregetett maga mellett. Deborah leült.
Az idős hölgyből rögtön folyni kezdett az elhadart spanyol szöveg. Én beszélek egy kicsit spanyolul, és általában még a kubai nyelvjárást is megértem, de Ariel szónoklatából csak minden tizedik szót tudtam elkapni. Deborah kétségbeesetten pillantott rám; valami, a realitással beszélő viszonyban sem lévő oknál fogva középiskolában a franciát választotta, és most annyit fogott fel abból, amit a nő mondott, mintha óetruszk nyelven beszélt volna.
— Por favor, Senora — szakítottam félbe. — Mi hermana no habla espanol.
— Kérem, asszonyom, a húgom nem beszél spanyolul.
— Ah? — pillantott Ariel Deborahra egy kicsit kevesebb elragadtatással, és megcsóválta a fejét. — Lázaro! — Erre odalépett a fia, és ahogy Ariel lélegzetvétel nélkül folytatta a monológját, elkezdett tolmácsolni. — 1962-ben jöttem ide Santiago de Cubából — mondta Lázaro az anyja nevében. — Batista idejében láttam egy-két szörnyűséget. Emberek tűntek el. Aztán jött Castro, és egy ideig reménykedtem, hogy jobbra fordulnak a dolgok.
Megcsóválta a fejét és széttárta a karját.
— Ha hiszik, ha nem, akkoriban ezt gondoltuk. Hogy megváltoznak a dolgok. De nemsokára megint ugyanaz történt. Sőt, még rosszabb lett. Úgyhogy idejöttem. Az Egyesült Államokba. Mert itt nem tűnnek el az emberek. Nem lövik le az utcán, és nem kínozzák meg őket. Legalábbis ezt hittem. És most ez… — a szomszédos ház felé intett.
— Fel kell tennem pár kérdést — mondta Deborah, és Lázaro lefordította. Ariel csak bólintott, és folytatta lenyűgöző történetét. — Még Castro alatt sem csinált volna ilyet senki — magyarázta. — Igen, megöltek embereket. Vagy elvitték őket az Isle of Pinesra. De ilyesmi soha nem történt. Kubában nem. Csak Amerikában — mondta.
— Találkozott valaha azzal a férfival a szomszédban? — vágott közbe Deborah. — Az elkövetővel? — Ariel egy pillanatig Deborah arcát tanulmányozta. — Tudnom kell — tette hozzá Deb. — Újabb áldozata lesz, ha nem találjuk meg.
— Miért maga kérdezi ezt tőlem? — kérdezte Ariel a fia segítségével. — Ez nem magának való munka. Egy ilyen csinos nőnek férjet kellene keresnie. Családot alapítania.
— El victimo proximo es el novio de mi hermana — tájékoztattam. A következő áldozat a húgom fiúja. Deborah csúnyán nézett rám, de Ariel azt mondta, ááá, csettintett a nyelvével, és bólintott. — Hát, nem tudom, mivel tudnék segíteni. Tényleg láttam a férfit, talán úgy két alkalommal.
Megvonta a vállát, és Deborah türelmetlenül előrehajolt.
— Mindig este, közelről soha. Annyit tudnék mondani, hogy kis ember volt, nagyon alacsony. És vékony is. Nagy szemüveggel. Ennél többet nem tudok. Soha nem járt ki, nagyon csendesen élt. Néha zenét hallottunk. — Halványan elmosolyodott, és hozzátette: — Tito Puente. — Lázaro pedig, bár nem voltszükséges, utána ismételte: — Tito Puentét.
— Ó — bukott ki belőlem, mire mindnyájan rám néztek. — A zene nyomta el a zajokat — magyaráztam zavartan a rám összpontosuló figyelemtől.
— Volt autója? — kérdezte Deborah, mire Ariel fintorgott egyet.
— Egy furgon — válaszolta. — Egy régi, fehér, ablaktalan furgont vezetett. Nagyon tiszta volt, de sok rozsdafolt és horpadás volt rajta. Láttam párszor, de általában a garázsban tartotta.
— Feltételezem, nem látta a rendszámát — mondtam, mire az idős hölgy rám nézett.
— De igen — felelte a fián keresztül, és tenyérrel felfelé felemelte az egyik kezét. — Nem jegyeztem meg, mi áll rajta, ilyesmi csak a régi filmekben fordul elő. De tudom, hogy floridai rendszám volt. Az a sárga típusú, azzal a kis rajzfilmgyerekkel — magyarázta, majd elhallgatott, és megbotránkozva rám meredt, mert elkuncogtam magam. Ez egyáltalán nem olyasmi, amire büszke lennék, és nem is gyakran szoktam ilyet tenni, de most egyértelműen kuncogtam, nem tudtam visszafojtani.
Deborah is rám meredt.
— Mi olyan fene vicces? — csattant fel.
— A rendszámtábla — válaszoltam. — Ne haragudj, Debs, de most tényleg, azt ne mondd, hogy nem tudod, mit jelent a sárga rendszámtábla. És ha annak a fickónak, aki ilyeneket csinál, olyanja van… — Nagyot nyeltem, nehogy megint felkuncogjak, de minden önuralmamra szükségem volt ehhez.
— Rendben, a francba, mi a vicces a sárga rendszámtáblákban?
— Az egy egyedi rendszámtábla, Deb — feleltem. — Az áll rajta, „VÁLASZD AZ ÉLETET”.
És ekkor megjelent előttem Dr. Danco, amint vergődő áldozatokat fuvaroz ide-oda, telenyomja őket kemikáliákkal, és darabokra vagdossa, olyan tökéletesen, hogy végig életben maradnak, és erre a gondolatra, attól tartok, megint elkuncogtam magam.
— Válaszd az életet — ismételtem meg.
Nagyon szerettem volna találkozni a pasassal.
Némán sétáltunk vissza az autóhoz. Deborah beszállt, és jelentette Matthews kapitánynak, amit megtudtunk a gépjárműről, a kapitány pedig beleegyezett, hogy kiadjon egy körözést. Mialatt beszéltek, körülnéztem. Szépen gondozott, leginkább díszkőből álló kertek. Pár gyerekbicikli a tornácokhoz lakatolva, az Orange Bowl stadionnal a háttérben. Megfelelő kis környék ahhoz, hogy ideköltözzön, itt dolgozzon, itt alapítson családot az ember — vagy hogy levágja mások karját és lábát.
— Szállj be — szakította félbe Deborah rusztikus ábrándjaimat. Beszálltam, és elindultunk. Útközben, az egyik piros lámpánál Deb rám pillantott, és kijelentette: — Te is meg tudod választani a legmegfelelőbb pillanatot, hogy mikor nevessél.
— Jaj, Deb — válaszoltam. — Ez az első nyomunk a pasas személyiségéről. Most már tudjuk, hogy van humorérzéke. Szerintem ez egy nagy lépés.
— Na persze. Talán megtaláljuk valamelyik kabaréban.
— El fogjuk kapni, Deb — ígértem, bár egyikünk sem hitt nekem. A húgom csak morgott egyet; a lámpa zöldre váltott, ő pedig úgy lépett a gázra, mintha egy mérges kígyót akarna megölni.
Elautóztunk egészen Deb házáig. A reggeli csúcsforgalom kezdett apadni. A Flagler és a Harmincnegyedik utca sarkánál egy autó szaladt fel a járdára és csapódott egy lámpaoszlopnak a templom előtt. Egy rendőr állt az autó mellett két férfi között, akik egymással üvöltöztek. Ó, egy újabb paradicsomi nap varázsos zenéje.
Pár perccel később lefordultunk Medinába, és Deb leparkolt az én autóm mellé a kocsifelhajtón. Leállította a motort, és egy kis ideig csak üldögéltünk a motor ventilátorának kattogását hallgatva.
— A francba — mondta Deb.
— Egyetértek.
— És most mit csináljunk? — kérdezte.
— Aludjunk — válaszoltam. — Ilyen fáradtan nem tudok gondolkozni.
Deb mindkét kezével a kormányra csapott.
— Hogy tudnék aludni, Dexter? Tudván, hogy Kyle… — Még egyet ütött a kormányra. — A francba — ismételte önmagát.
— Megtaláljuk a furgont, Deb. Te is tudod. Az adatbázis ki fog köpni minden egyes fehér furgont, amelynek „VÁLASZD AZ ÉLETET” rendszámtáblája van, és most, hogy kint van a körözés, ez csak idő kérdése.
— Kyle-nak nincs ideje — válaszolta.
— Az embereknek szükségük van alvásra, Debs — győzködtem. — És nekem is.
Egy kézbesítőkocsi fordult be csikorgó kerekekkel a sarkon, és állt meg Deborah háza előtt. A sofőrje kiugrott egy kis csomaggal a kezében, és Deb ajtajához sétált. Deb még egyszer utoljára megismételte, hogy a francba, majd kiszállt, hogy átvegye a csomagot.
Én lehunytam a szemem, és csak ültem még egy pillanatig, elmélkedve, ugyanis amikor nagyon fáradt vagyok, ezt csinálom gondolkodás helyett. Kárba veszett fáradságnak tűnt; semmi nem jutott eszembe, azonkívül, hogy vajon hol hagytam a futócipőmet. Úgy tűnt, még mindig megvolt az újkeletű humorérzékem, mert ezt viccesnek találtam, és nagy meglepetésemre egy halk visszhangot hallottam a Sötét Utas felől. Mi olyan vicces ezen? — kérdeztem. — Az, hogy Ritánál hagytam, a cipőmet? Természetesen nem felelt. Szegény valószínűleg még mindig duzzogott. Ennek ellenére felkacagott. Talán valami egészen mást találsz viccesnek? — kérdeztem. De megint nem kaptam választ, csak a várakozás és az, éhség halvány benyomását.
A kézbesítőkocsi motorja felpörgött, és az autó elhajtott. Éppen nekifogtam volna, hogy ásítsak, kinyújtózzak, és beismerjem, hogy finomhangolású cerebrális adottságaim hiátust mutatnak, amikor meghallottam egy öklendezésszerű nyögést. Kinyitottam a szemem, és felnézve láttam, hogy Deborah előrebotorkál egy lépésnyit, majd lerogy a feljáróra. Kiszálltam az autóból, és odasiettem hozzá.
— Deb! — szólongattam. — Mi a baj?
Eldobta a csomagot, és a kezébe temette az arcát, még valószínűtlenebb hangokat kiadva. Leguggoltam mellé, és felvettem a csomagot. Egy kisdoboz volt, körülbelül akkora, amekkorába egy karóra belefér. Kinyitottam. Egy zárható műanyag tasak volt benne. A tasakban pedig egy emberi ujj.
Egy ujj, egy nagy, hivalkodó kisujjgyűrűvel.