Doakes elvitt bennünket egy kávézóba, ami a Calle Ochón volt, pont szemben egy autókereskedéssel. Egy, a hátsó sarokban álló kis asztalhoz vezetett bennünket, és leült az ajtóval szemben.
— Itt beszélhetünk — mondta annyira olyan hangon, mint egy kémfilmben, hogy azt kívántam, bárcsak hoztam volna napszemüveget. Mindegy, biztos megkapjuk majd Chutskyét postán. Remélhetőleg az orra nélkül.
Mielőtt elkezdhettünk volna beszélni, egy férfi jött ki a hátsó teremből és rázta meg Doakes kezét.
— Alberto — köszöntötte. — Como estas? — Doakes pedig nagyon szép spanyolsággal válaszolt neki — az igazat megvallva, szebbel, mint az enyém, bár szeretném azt hinni, hogy az én kiejtésem jobb.
— Luis — válaszolta. — Mas o menos. — Egy darabig csevegtek, majd Luis hozott nekünk pár kis csésze szörnyen édes kubai kávét és egy tányér pastelitót. Biccentett Doakes felé, majd eltűnt a hátsó teremben.
Deborah egyre növekvő türelmetlenséggel figyelte a jelenetet, és amikor Luis végre otthagyott bennünket, megszólalt.
— Szükségünk van az összes El Salvadori nevére — tört ki belőle.
Doakes csak rápillantott, és belekortyolt a kávéjába.
— Hosszú lista lesz — válaszolta.
Deborah fintorgott.
— Tudja, mire gondolok — mondta. — A fenébe is, Doakes, nála van Kyle.
Doakes felvillantotta a fogait.
— Igen, Kyle öregszik. Fénykorában esélye sem lett volna a fickónak, hogy elkapja.
— Maga pontosan mit csinált ott? — kérdeztem. Tisztában vagyok vele, hogy volt ebben egy kis célzás, de túlságosan kíváncsi voltam arra, mit válaszol.
Még mindig mosolyogva, már ha az tényleg mosoly volt, Doakes rámnézett, és azt mondta:
— Maga szerint? — És épphogy csak a hallásküszöb alatt, halkan feldübörgött valami vad káröröm, amelyre rögtön meg is érkezett a válasz a Hátsó Ülésem mélyéről; mint amikor két ragadozó hívja egymást a holdfényes éjszakában. És tényleg, de most igazán, mi mást is csinálhatott volna? Éppen úgy, ahogy Doakes tudta, ki vagyok én, én is tudtam, kicsoda ő: egy hidegvérű gyilkos. A Chutsky által elmondottak nélkül is nyilvánvaló lett volna, mit csinált Doakes egy olyan gyilkos cirkuszban, mint amilyen El Salvador. Valószínűleg ő volt a porondmester.
— Hagyják abba a farkasszem versenyt — szólított fel bennünket Deborah. — Neveket akarok.
Doakes felvett egy pastelitót és hátradőlt.
— Miért nem avatnak be inkább abba, hol tartunk ebben a pillanatban — javasolta. Beleharapott a süteménybe, Deborah pedig megkocogtatta az ujjával az asztalt, majd arra a következtetésre jutott, hogy ebben van ráció.
— Rendben — mondta. — Van egy homályos fogalmunk arról, hogy néz ki a pasas és a furgonja. Egy fehér furgonról van szó.
Doakes megrázta a fejét.
— Az mindegy. Tudjuk, ki a pasas.
— És azonosítottuk az első áldozatot — közöltem vele. — Manuel Borgesnek hívják.
— Hát, hát — mondta Doakes. — A jó öreg Manny, mi? Tényleg hagyniuk kellett volna, hogy lelőjem.
— A barátja? — kérdeztem, de Doakes nem válaszolt.
— Mi van még? — tudakolta.
— Kyle-nak volt egy listája — válaszolta Deborah. — A többiek szerepeltek rajta az egységből. Azt mondta, valaki közülük lesz a következő áldozat. De nem árulta el nekem a neveket.
— Nem, nem tett volna ilyet — értett egyet Doakes.
— Úgyhogy most magának kell elmondania — jelentette ki Deb.
Úgy tűnt, Doakes átgondolja a dolgot.
— Ha olyan nagyágyú lennék, mint Kyle, kiválasztanám az egyikőjüket, és követném. — Deborah összecsücsörítette az ajkát és bólintott. — De az a baj, hogy nem vagyok olyannagyágyú. Csak egy egyszerű vidéki zsaru.
— Adjunk egy bendzsót? — ajánlottam, de valamiért nem nevetett.
— Csak egy srácról tudok a régi csapatból, aki itt él Miamiban — válaszolta egy rám vetett rövid, gyilkos pillantás után. — Oscar Acostáról. A Publixban láttam két évvel ezelőtt. Megkereshetnénk. — Állával Deborah felé intett. — Két további nevet tudok még. Keressenek rá, hogy itt élnek-e. — Széttárta kezeit. — Ez minden. Talán fel tudnék hívni pár öreg havert Virginiában, de elmondani sem tudom, mit kavarok azzal fel. — Horkantott. — Egyébként is, legalább két napjukba telne eldönteni, hogy igazából mit is akarok tőlük, és hogy ők mit akarnak tenni.
— Szóval mit tegyünk? — kérdezte Deborah. — Álljunk rá arra a pasasra? Akit látott? Vagy beszéljünk vele?
Doakes megrázta a fejét.
— Ő is felismert. Beszélhetek vele. Ha megpróbáljuk követni, valószínűleg észreveszi és eltűnik. — Az órájára nézett. — Negyed három van. Oscar pár óra múlva hazaér. Maguk várjanak a hívásomra. — Ezzel leosztott még nekem egy 150 wattos „figyellek” mosolyt, majd azt mondta: — Miért nem megy és tölti el az idejét a csinos kis menyasszonyával? — Ezzel felállt és kiment, ránk hagyva a számlát.
Deborah rám meredt.
— Menyasszonyával? — kérdezte.
— Még egyáltalán nem biztos a dolog — válaszoltam.
— Eljegyezted?
— El akartam mondani — válaszoltam.
— Mikor? A harmadik házassági évfordulódon?
— Amint kiderül, hogy is történhetett ez meg — mondtam. — Még mindig nem tudom elhinni igazán.
Deb felhorkantott.
— Hát én sem. — Felállt. — Induljunk. Visszaviszlek a munkába. Aztán mehetsz várakozni a menyasszonyoddal — közölte velem. Letettem némi pénzt az asztalra, és jámboran követtem.
Vince Masuoka ment el a folyosón, amikor Deborah és én kiszálltunk a liftből.
— Shalom, csirkefiú — köszöntött. — Hogy vagy?
— Eljegyezte magát — tájékoztatta Deborah, még mielőtt megszólalhattam volna.
Vince úgy nézett rá, mintha azt mondta volna, hogy terhes vagyok.
— Mit csinált? — hitetlenkedett.
— Eljegyezte magát. Meg fog házasodni.
— Megházasodni? Dexter? — Látszott rajta a küszködés, hogy megtalálja a megfelelő arckifejezést, ami nem lehetett könnyű feladat, mivel mindig úgy tűnt, mintha csak úgy csinálna, ez volt az egyik oka, hogy én olyan jól kijöttem vele; egyik műember a másikkal, mint a pamutzsák meg a műszálas foltjai. Végül az örömteli meglepetés mellett döntött — nem volt ugyan túl meggyőző az alakítása, de határozottan ki lehetett venni, mit akar. — Mazel tov! — gratulált, és esetlenül megölelt.
— Köszönöm — válaszoltam, még mindig hökkenten az egésztől, és azon tűnődve, hogy akkor most tényleg végig kell-e csinálnom.
— Hát jó — tette hozzá összedörzsölve a tenyerét —, ezt nem hagyhatjuk büntetlenül. Holnap este nálam?
— Holnap este mi? — kérdeztem.
A legszebb műmosolyával válaszolt.
— Ősi japán szertartás, a Tokugawa sogunátus idejéből. Leisszuk magunkat, és megnézünk pár mocskos filmet — magyarázta, majd Deborah felé fordult egy sokatmondónak szánt pillantással. — Esetleg rávehetjük a húgodat, hogy ugorjon elő egy tortából.
— Mi lenne, ha inkább te ugranál fel a seggedbe? — állt elő alternatív javaslattal Deborah.
— Ez nagyon kedves tőled, Vince, de nem hinném, hogy… — kezdtem, próbálva elejét venni mindennek, amitől még hivatalosabb lehet az eljegyzésem, és ezzel egy időben próbálva megakadályozni, hogy túlságosan belemerüljenek a szellemes szócsatába, még mielőtt megfájdulna a fejem. De Vince nem hagyta, hogy befejezzem.
Nem, nem — mondta —, ez elkerülhetetlenül szükséges. Becsületbeli ügy, nem szökhetsz meg. Holnap este nyolckor — jelentette ki, majd indulás közben Deborahra nézve hozzátette: — Úgyhogy neked már csak negyvennyolc órád maradt, hogy gyakorold a pomponos táncot.
— Menj, és táncoltasd meg a saját pomponjaidat — válaszolta Deb.
— Ha! Ha! — adta elő a rettenetes műnevetését Vince, majd eltűnt a folyosón.
— Kis hülye — dünnyögte Deborah, majd megfordult, hogy elinduljon a másik irányba. — Menj inkább a menyasszonyodhoz munka után. Felhívlak, ha hallok Doakes felől.
Nem maradt túl sok a munkanapból. Lefűztem pár dolgot, rendeltem egy rekesz Luminolt az ellátónktól, és nyugtáztam pár tucat emlékeztetőt, amelyek e-mailen érkeztek. Majd a jól végzett munka tudatával lementem az autómhoz, és becsatlakoztam a megnyugtatóan vérengző csúcsforgalomba. Megálltam a lakásomnál egy váltás ruháért; Debs sehol nem volt, de az ágy meg volt vetve, úgyhogy tudtam, hogy itt járt. Betömtem a holmim egy bevásárlótáskába, és elindultam Ritához.
Mire odaértem a házához, már teljesen besötétedett. Tényleg nem akartam odamenni, de semmi mást nem tudtam csinálni. Deborah arra számít, hogy itt leszek, ha szüksége van rám, és amúgy is ő használta a lakásomat. Úgyhogy leparkoltam Rita kocsifelhajtóján, és kiszálltam az autóból. Tisztán csak reflexből odapillantottam az utca túloldalára, ahol Doakes őrmester szokott parkolni. Persze üres volt. Éppen Oscarral, a régi katonahaverjával töltötte az idejét. És akkor hirtelen rádöbbentem, hogy szabad vagyok, távol a barátságtalan kopószemektől, amelyek már olyan régóta akadályozzák, hogy önmagam lehessek. A színtiszta, sötét öröm lassú, duzzadó himnusza nőni kezdett bennem, amit az alacsony felhők alól hirtelen előbukkanó Hold zenéje festett alá, egy rikító, kizsigerelő, növekvő Holdé, amely még mindig alacsonyan és hatalmasan függött az éjszakában. És a zene üvöltött a hangszórókból, és felmászott Dexter Sötét Arénájának legmagasabb színpadára, ahol az alattomos suttogás dübörgő éljenzéssé, egy egyre hangosabb tedd meg, tedd meg kántálássá nőtt, hogy méltó párja legyen a Hold zenéjének, a testem pedig belülről remegett, ahogy elértem egy csúcspontot, és arra gondoltam, miért is ne?
És tényleg, miért is ne? Ellóghatok pár boldog órára — természetesen magammal viszem a mobiltelefonomat, semmi esetre sem szeretnék felelőtlenül viselkedni. De miért ne használjam ki ezt a doakestalan, holdfényes éjszakát, és hagyjam, hogy magával sodorjon a sötét szellő? Azoknak a vörös csizmáknak a gondolata éppen olyan ellenállhatatlan volt, mint a tavaszi áradás. Reiker csak pár kilométerre lakik innen. Tíz perc alatt ott lehetnék. Besurranhatnék, hogy megkeressem a szükséges bizonyítékot, és aztán… azt hiszem, rögtönöznöm kell majd, de a közvetlenül a hallásküszöb alatt érezhető hang csak úgy ontotta az ötleteket ma éjszaka, és minden bizonnyal ki fogunk tudni találni valamit, ami ahhoz az édes megkönnyebbüléshez vezet, amire mindkettőnknek oly nagy szüksége van. Ó, tedd meg, Dexter, üvöltötték a hangok, és ahogy lábujjhegyen megálltam fülelni, és ismét megkérdeztem magamtól, hogy miért is ne, és nem jutott eszembe semmi ok…
…Rita házának bejárati ajtaja kivágódott, és Astor kukucskált ki rajta.
— Ő az! — kiabált be a házba. — Itt van!
És tényleg itt voltam. Itt, ahelyett, hogy ott lettem volna. A kanapén terpeszkedtem, ahelyett, hogy a sötétben táncoltam volna. Dexter, a Díványlakó fárasztó jelmezét viselve a Sötét Bosszúálló ragyogó ezüstfénye helyett.
— Gyere be, te — invitált Rita, és annyi meleg vidámsággal töltötte meg a bejáratot, hogy éreztem, ahogy összecsikordulnak a fogaim, és a tömeg ott belül csalódottan bőgött, de lassanként elhagyta a stadiont, game over, mert végtére is mi mást tehettünk volna? Természetesen semmit, és pontosan ezt is tettük, engedelmesen követtük a házba Rita, Astor és a mindig hallgatag Cody vidám menetét. Sikerült visszafojtanom a nyöszörgést, de most tényleg: nem lehet, hogy ez már azért egy kicsit túlzás? Nem lehet, hogy csak egy icipicit túlságosan is kihasználjuk Dexter vidám jó természetét?
A vacsora idegesítően kellemes volt, mintegy bizonyítandó, hogy életre szóló boldogságra és sertéssültre fizettem be, én pedig udvariasan belementem a játékba, bár nem adtam bele szívem-lelkem. Kis darabokra vágtam a húst, de közben azt kívántam, bárcsak valaki mást darabolhatnék fel, és a dél-csendes-óceáni kannibálokon merengtem, akik az embert „hosszúdisznónak” hívják. És ez tényleg nagyon illett a helyzethez, mert valójában azt a másik fajta sertést vágytam felszeletelni, nem pedig ezt a langyos, gombalevessel borított dolgot a tányéromon. De mosolyogtam és ledöftem a zöldbabokat, és valahogy sikerült kitartanom egészen a kávéig. Ez volt a sertéssült tűzpróbája, de túléltem.
Vacsora után Ritával a kávénkat kortyolgattuk, amíg a gyerekek megettek egy kis pohár parfét. Bár a kávé elvileg stimuláns, egyáltalán nem segített kiutat találnom ebből az egészből — még csak pár órára sem, nemhogy arra, hogy megmeneküljek ettől az áldott, boldog élettől, ami mögém lopakodott és nyakon ragadott. Úgy éreztem, mintha szép lassan egyre halványabbá válnának a körvonalaim, és beleolvadnék a jelmezembe, amíg végül a vidám gumiálarc egybe nem folyik az arcvonásaimmal, és tényleg azzá nem válok, akit eljátszottam. Aki elviszi a kölyköket a fociedzésre, aki virágot vesz, ha túl sok sört ivott, tisztítószereket hasonlít össze és takarékoskodik, ahelyett, hogy megszabadítaná a gonoszt a hasznavehetetlen hústól. Ez nagyon lehangoló gondolatmenet volt, és talán el is szomorodtam volna, ha az ajtócsengő nem szólal meg, épp időben.
— Ez Deborah lesz — mondtam. Meglehetősen biztos vagyok abban, hogy sikerült elfojtanom a hangomban a szabadulás reményének gondolatát. Felálltam, az ajtóhoz mentem és kitártam, hogy egy kellemes megjelenésű, túlsúlyos, hosszú szőke hajú nővel találjam magam szemközt.
— Ó — mondta. — Maga biztos, ööö… Rita itt van?
Hát, lehet, hogy tényleg ööö vagyok, bár addig nem tudtam róla. Odahívtam Ritát az ajtóhoz, és ki is jött, mosolyogva.
— Kathy! — köszönt. — De jó, hogy látlak. Hogy vannak a fiúk? Kathy a szomszédom — magyarázta nekem.
— Aha — nyugtáztam. A környékbeli kölykök nagy részét ismertem, de a szüleiket nem. Ez viszont nyilvánvalóan a szomszédban lakó, kicsit elhanyagolt külsejű tizenegy éves fiú és a szinte mindig szórakozott bátyjának az anyja volt. Mivel ebből arra a következtetésre jutottam, hogy valószínűleg nincs nála bomba vagy egy fiola lépfenevírus, rámosolyogtam, és visszamentem Codyhoz és Astorhoz.
— Jason zenetáborban van — mondta a nő. — Nick a házban bolyong, és a pubertáskort várja, hogy bajszot tudjon növeszteni.
— Te jó ég — válaszolta Rita.
— Nicky ijesztő — súgta nekem Astor. — Azt akarta, hogy húzzam le a nadrágomat, hogy megnézhesse. — Cody hideg pudinggá keverte a parféját.
— Figyelj, Rita, ne haragudj, hogy vacsora közben zavarlak titeket — mondta Kathy.
— Épp most fejeztük be. Szeretnél egy kis kávét?
— Ó, nem, sikerült leszorítanom egy csésze per napra — válaszolta a nő. — Orvosi utasításra. De igazából a kutya miatt jöttem — csak meg akartam kérdezni, nem láttátok Csibészt? Már pár napja nincs meg, és Nick annyira aggódik.
— Nem láttam. Hadd kérdezzem meg a gyerekeket — válaszolta Rita. De ahogy megfordult, hogy megkérdezze őket, Cody rám nézett, egy hang nélkül felállt és kisétált a szobából. Astor is felállt.
— Nem láttuk — mondta. — Azóta, hogy múlt héten felborította a kukát, egyáltalán nem láttuk — ezzel követte Codyt a szobába. A desszertjüket az asztalon hagyták, pedig még be sem fejezték.
Rita tátott szájjal figyelte, ahogy elmennek, majd visszafordult a szomszédasszony felé.
— Ne haragudj, Kathy. Úgy tűnik, egyikünk sem látta. De nyitva tartom a szemem, jó? Biztos vagyok benne, hogy elő fog kerülni, mondd meg Nicknek, hogy ne aggódjon. — Még egy percig csevegtek a szomszédasszonnyal, én pedig ezalatt a parfékat néztem, és azon töprengtem, mi is történt itt vajon.
A bejárati ajtó becsukódott, és Rita visszatért a kihűlőfélben lévő kávéjához.
— Kathy kedves nő — mondta. — De a fiai kicsit a fejére nőttek. Elvált a férjétől, az pedig vett egy házat Islamoradában. Azt hiszem, ügyvéd. De most már ott lakik, úgyhogy Kathy egyedül neveli a gyerekeket, és néha nem tudja őket elég keményen fogni. Egy lábspecialista asszisztense odaát az egyetemen.
— És mekkora cipőt hord? — kérdeztem.
— Ja, fecsegek? — kérdezte Rita. Beharapta az ajkát. — Ne haragudj. Azt hiszem, csak aggódom egy kicsit… biztos, hogy csak… — Megrázta a fejét és rám nézett. — Dexter. Te nem…
Soha nem derült ki, mit akart mondani, mert ekkor megszólalt a mobil-telefonom.
— Elnézést — mondtam, és odamentem a bejárati ajtó mellett álló asztalhoz, ahol hagytam.
— Most hívott Doakes — vágott bele Deborah köszönés nélkül. — A pasas, akivel beszélt, elmenekült. Doakes követi, hogy lássa, hova megy, de szüksége van ránk erősítésként.
— „Talpra, Watson, a zsákmány szagot fogott” — mondtam, de Deborah nem volt költői hangulatban.
— Öt perc múlva ott vagyok érted — mondta.