Doakes őrmester nyilvánvalóan elfelejtette, hogy engem kellene követnie, mert jó hat méterrel előttem ért oda a furgonhoz. Persze megvolt az a nagy előnye, hogy mindkét lábán cipőt viselt, de azért nem kisebbíteném az érdemeit. A furgon egy koralikőből készült fallal elkerített, halvány narancsszínű ház előtt állt a járdán. Az első lökhárító beleállt egy sarokkőbe és ledöntötte azt, a gépjármű fara pedig az utca felé fordult, és jól láttuk rajta a „Válaszd az Életet” rendszámtábla élénksárgáját.
Mire utolértem Doakest, ő már kinyitotta az ajtót, és ekkor meghallottam a nyávogó hangot onnan bentről. Ezúttal nem is tűnt annyira kutya-szerűnek, bár az is lehet, hogy csak már kezdtem hozzászokni. Kicsit magasabb hang volt, mint az előző esetben, és egy kicsit érdesebb, inkább éles hörgés, mint jódlizás, ennek ellenére tisztán azonosítható volt, hogy egy élőhalottól ered.
Egy háttámla nélküli kocsiüléshez kötötték, amelyet oldalra fordítottak, így végigfutott a belső tér teljes hosszában. A szemhéjtalanított szemek vadul, fel-le forogtak az üregükben, az ajaktalan, fogatlan száj kerek O-t formázott, maga a test pedig úgy ficánkolt, mint egy kisbaba, de karok és lábak nélkül nem igazán tudott jelentős mértékben mozogni.
Doakes fölé guggolt, és intenzív kifejezéstelenséggel nézte az arc maradékát.
— Frank — szólalt meg, mire a dolog ránézett. A vonítás egy pillanatra abbamaradt, majd magasabb hangon folytatódott, új kínnal telve, és mintha könyörgést lehetett volna belőle kihallani.
— Felismeri? — kérdeztem.
Doakes bólintott.
— Frank Aubrey — válaszolta.
— Honnan tudja? — érdeklődtem. De most tényleg, az ember azt hinné, hogy azt, aki ilyen állapotba került, borzasztó nehéz lehet felismerni. Nem tudtam felfedezni rajta semmilyen megkülönböztető jegyet a homlokráncain kívül.
Doakes továbbra is ránézett, de felmordult, és a nyak felé intett a fejével.
— Tetoválás. Frank az. — Még egyet morgott, előrehajolt, és megpöckölt egy kis papírdarabot, amelyet a padra ragasztottak. Odahajoltam, hogy rápillantsak: ugyanazokkal a kusza betűkkel, amelyeket már láttam korábban, Dr. Danco azt írta rá, BECSÜLET.
— Hívja ide a mentősöket — szólított fel Doakes.
Odasiettem, ahol éppen a mentőautó hátsó ajtaját csukták be.
— Beférne még egy ember? — kérdeztem. — Nem sok helyet foglalna el, de erős érzéstelenítésre lenne szüksége.
— Milyen állapotban van? — kérdezett vissza a tüskés hajú.
Ez nagyon helyénvaló kérdés volt olyasvalakitől, mint ő, de az összes lehetséges válasz, ami eszembe jutott, meglehetősen frivol volt, úgyhogy inkább csak annyit mondtam: — Elképzelhető, hogy maguknak is erősérzéstelenítésre lesz szükségük.
Úgy néztek rám, mintha azt gondolták volna, hogy viccelek, és nem adózom kellő tisztelettel a helyzet komolysága előtt. Majd egymásra néztek, és vállat vontak.
— Rendben, haver — mondta az idősebbik. — Szorítunk neki helyet. — A tüskés hajú mentős megrázta a fejét, de megfordult, megint kinyitotta a mentőautó hátsó ajtaját, és elkezdte kihúzni a hordágyat.
Miközben Danco összetört autója felé gurultak, én felmásztam a mentőautó hátsó részébe, hogy megnézzem, hogy érzi magát Deb. Le volt hunyva a szeme és nagyon sápadt volt, de úgy tűnt, most már könnyebben veszi a levegőt. Kinyitotta a fél szemét, és rám nézett.
— Nem mozog az autó — mondta.
— Dr. Danco összetörte a furgonját — tájékoztattam.
Megfeszült, és megpróbált felülni, mindkét szemét tágra nyitva.
— Elkap-tátok?
— Nem, Debs. Csak az utasa van meg. Azt hiszem, épp le akarta szállítani, mert már végzett vele.
Korábban azt hittem, sápadt, de ebben a pillanatban szinte eltűnt.
— Kyle — mondta.
— Nem — nyugtattam meg. — Doakes azt mondja, valami Frank.
— Biztos vagy benne?
— Meglehetősen biztos. Tetoválás van a nyakán. Nem Kyle az, hugi.
Deborah lehunyta a szemét, és visszasüppedt a priccsre, mint egy leeresztett léggömb.
— Hála istennek — sóhajtotta.
— Remélem, nem bánod, hogy osztozkodnod kell Frankkel a helyen.
Megrázta a fejét.
— Nem bánom — mondta, majd ismét kinyitotta a szemét. — Dexter. Ne akadékoskodj Doakesszal. Segíts neki megtalálni Kyle-t. Megkérhetlek erre?
Valószínűleg már dolgoztak benne a gyógyszerek, mert egy ujjamon meg tudtam volna számolni azokat az alkalmakat, amikor ilyen panaszosan kért tőlem bármit is.
— Rendben, Debs. Megteszem, ami tőlem telik — válaszoltam, mire megint lehunyta a szemét.
— Köszönöm — mondta.
Épp időben értem vissza a furgonhoz ahhoz, hogy lássam az idősebbik mentőorvost felegyenesedni ott, ahova láthatóan hányni ment, majd a partnere felé fordulni, aki a járdaszegélyen ült magában motyogva, miközben Frank még mindig adta ki magából azokat a hangokat.
— Gyerünk, Michael — mondta az idősebbik férfi. — Gyere, öreg haver.
Úgy tűnt, Michael semmi hajlandóságot nem érez arra, hogy megmozduljon, leszámítva a folyamatos előre-hátra hintázást.
— Ó, Istenem. Ó, Jézusom. Ó, Istenem. — Arra a következtetésre jutottam, hogy valószínűleg nincs szüksége arra, hogy bátorítgassam, úgyhogy megkerültem a furgont, és odamentem a vezető oldalán lévő ajtóhoz. Tárva-nyitva állt, és én benéztem.
Dr. Danco valószínűleg nagyon sietett, mert hátrahagyott egy ránézésre meglehetősen drága scannert, azt a fajtát, amivel a rendőrség rajongói és a hírvadászok figyelik a vészhívásokat. Nagyon megnyugtatónak találtam a tudatot, hogy Danco ennek segítségével követett bennünket, és nem a mágikus hatalmára támaszkodva.
Ezt leszámítva a furgon tiszta volt. Nem találtam benne árulkodó gyufásdobozt, semmi papírfecnit egy címmel vagy egy ráfirkantott latin szóval a hátulján. Semmit, ami bármit is elárult volna nekünk. Lehet, hogy lesz pár ujjlenyomat, de mivel már tudjuk, ki vezette az autót, ez nem tűnt nagy segítségnek.
Megfogtam a scannert, és a furgon végéhez sétáltam. Doakes a nyitott hátsó ajtó mellett álldogált, az idősebb mentős pedig végre sikeresen talpra állította a társát. Odaadtam Doakesnak a scannert.
— Az első ülésen volt — közöltem vele. — Lehallgatott minket.
Doakes csak rápillantott, és a hátsó ajtón keresztül visszarakta a kocsiba.
Mivel nem úgy tűnt, hogy csevegős kedvében van, megkérdeztem:
— Van valami ötlete, hogy most mit tegyünk?
Rám nézett, és nem mondott semmit, én pedig várakozóan néztem vissza rá. Valószínűleg addig így ácsorogtunk volna, amíg a galambok fészket nem raknak a fejünkön, ha nem lettek volna ott a mentősök.
— Megvagyunk, srácok — mondta az idősebbik, mi pedig arrébb léptünk, hogy odaférjenek Frankhez. A köpcös mentős ekkorra már teljesen olyannak tűnt, mint aki rendben van, mintha azért lenne itt, hogy befáslizza egy kisfiú kibicsaklott bokáját. A társa viszont még mindig lehangoltnak tűnt, és még két méterről is hallottam, ahogy a levegőt veszi.
Doakes mellett állva figyeltem, ahogy a hordágyra csúsztatják, majd elgurítják Frankét. Mire visszanéztem Doakesra, ő már megint engem bámult. Ismét rám villantotta azt a barátságtalan mosolyát.
— Csak TE meg ÉN — mondta. — És azt nem tudom, hogy VELED mi lesz. — A megviselt fehér furgonnak dőlt, és összefonta a karját. Hallottam, ahogy a mentősök becsapják a mentőautó ajtaját, és egy pillanattal később megszólalt a sziréna. — Csak TE meg ÉN — ismételte meg Doakes —, játékvezető nélkül.
— Ez valami népi bölcsesség? — kérdeztem, mivel ott álltam, feláldozva a bal cipőmet és egy nagyon szép tekepólót, hogy a hobbimról, Deborah kulcscsontjáról és egy teljesen jó állapotban lévő céges autóról ne is beszéljünk — ő pedig ott állt, egyetlen ránc sem volt az ingén, és rejtélyesen ellenséges megjegyzéseket tett. De most tényleg, kicsit túllőtt a célon.
— Nem bízom benned — közölte velem.
Úgy gondoltam, nagyon jó jel, hogy Doakes őrmester elkezdett megnyílni nekem, megosztván velem kétségeit és érzéseit. Ennek ellenére úgy éreztem, hogy rá kellene bírnom, hogy koncentráljon.
— Ez most nem számít. Kezdünk kifutni az időből — válaszoltam. — Most, hogy Frankét befejezte és leszállította, Danco elkezd majd Kyle-on dolgozni.
Oldalra billentette a fejét, és megcsóválta.
— Kyle nem számít — mondta. — Kyle tudta, mibe üti az orrát. Csak az számít, hogy elkapjuk a Doktort.
— Kyle fontos a húgomnak — válaszoltam. — Én csak ezért vagyok itt.
Doakes megint bólintott.
— Nagyon jó — mondta. — Majdnem el is hittem.
Valami oknál fogva ekkor támadt az ötletem. Beismerem, hogy Doakest hajmeresztően idegesítőnek találtam — és nem csak azért, mert megakadályozott a fontos, személyes kutatómunkámban, bár ez is éppen elég rossz volt. De most már a cselekedeteimet is kritizálta, ez pedig túlment a civilizált viselkedés összes határán. Úgyhogy lehet, hogy az idegesség a találékonyság szülőanyja; ez nem tűnt olyan költőinek, de erről volt szó. Mindenesetre egy kis ajtó nyílt meg Dexter poros koponyájában, és egy vékony kis fénysugár sütött ki rajta; a szellemi munka valódi, eredeti eredménye. Persze lehet, hogy Doakes nem fogja túl sokra tartani, hacsak nem sikerül meggyőznöm arról, hogy igazából milyen jó ötletről van szó, úgyhogy megpróbálkoztam vele. Egy kicsit úgy éreztem magam, mintha Tapsi Hapsi lennék, aki éppen megpróbálja Elmer Fuddot valami életveszélyes dologra rávenni, de a pasas megérdemelte.
— Doakes — szólaltam meg —, Deborah az egyetlen élő családtagom, és nem igazságos, ha megkérdőjelezed az iránta való elhivatottságomat. Különösen — folytattam, és leküzdöttem a kényszert, hogy a körmeimet kezdjem polírozgatni, mint Tapsi —, hogy eddig nem tettél semmit az égegyadta világon.
Bármi is volt egyébként, hidegvérű gyilkos, meg minden, úgy tűnt, Doakes őrmester még mindig képes az érzelmekre. Talán ez volt a legnagyobb különbség kettőnk között, emiatt próbálta fehér kalapját olyan eltávolíthatatlanul a fejéhez erősíteni, és felvenni a harcot az ellen, ami a saját oldala kellett volna hogy legyen. Mindenesetre láttam, ahogy a dühhulláma végigfut az arcán, és ott mélyen lent már-már hallhatóan felmordult belső árnyéka.
— Semmit az égegyadta világon — ismételte utánam. — Ez is jó.
— Semmit az égegyadta világon — szögeztem le. — Deborah és én végeztük el a fizikai munkát, és mi vállaltuk az összes kockázatot is, mint ahogy azzal te is tisztában vagy.
Egy pillanatra megrándultak az állkapocsizmai, mintha ki akarnának ugrani az arcából, hogy megfojtsanak, és az elnémított belső morgása bömböléssé erősödött, ami egészen a Sötét Utasomig visszhangzott, mire ő felült, és visszaüvöltött, és mi így álltunk ott, a két óriási árnyunkkal, amint láthatatlanul nyújtózkodnak és starthoz készülődnek ott előttünk.
Elég nagy eséllyel szennyezhette volna az utcát széttépett hús és jó pár vértócsa, ha egy járőrautó nem ezt a pillanatot választotta volna, hogy csikorogva lefékezzen mellettünk és félbeszakítson minket. Egy fiatal rendőr ugrott ki belőle, Doakes pedig reflexből elővette és feléjük tartotta a jelvényét, anélkül, hogy levette volna rólam a szemét. A másik kezével nyugalomra intő mozdulatot tett, mire a zsaru visszavonult, és bedugta a fejét az autóba, hogy megtanácskozza a történteket a társával.
— Hát jó — mondta Doakes őrmester. — Van valami ötleted?
Nem volt tökéletes. Tapsi Hapsi elérte volna, hogy neki magának jusson eszébe, de azért elég jó volt.
— Ami azt illeti — mondtam —, van egy ötletem. De egy kicsit kockázatos.
— Aha — válaszolta. — Rögtön gondoltam.
— Ha nem tetszik, nyugodtan találj ki valami mást — mondtam. — De nekem nincs más ötletem.
Láttam rajta, hogy erősen gondolkozik. Tisztában volt vele, hogy csalit lógatok elé, de éppen elég igazság volt abban, amit mondtam, benne meg éppen elég büszkeség vagy harag ahhoz, hogy ne érdekelje.
— Hadd halljuk — mondta végül.
— Oscar elmenekült — kezdtem.
— Úgy tűnik.
— Úgyhogy csak egyvalaki maradt, akiről biztosra vehetjük, hogy Dr. Dancót érdekli — mondtam, és a mellkasára emeltem a mutatóujjamat. — Te.
Konkrétan nem rándult arcizma, de valami megvonaglott a homlokán, és pár másodpercig elfelejtett levegőt venni. Majd lassan bólintott, és mélyet sóhajtott.
— Te minden hájjal megkent gazember — válaszolta.
— Igen, az vagyok — helyeseltem. — Ugyanakkor igazam van.
Doakes megfogta a scanner rádiót, és oldalra tolta, hogy le tudjon ülni a furgon nyitott hátuljában.
— Hát jó — mondta. — Beszélj.
— Először is, lefogadnám, hogy szerezni fog egy újabb scannert — intettem fejemmel a Doakes mellett lévő készülék felé.
— Aha.
— És ha tudjuk, hogy lehallgat minket, akkor tehetünk róla, hogy azt hallja, amit mi akarunk. Ez pedig az — villantottam rá a legszélesebb mosolyomat —, hogy te ki vagy, és hol vagy.
— És ki vagyok én? — kérdezte, láthatóan nem lenyűgözve a mosolyomtól.
— Te vagy az a fickó, aki csapdát állított neki, hogy a kubaiak elkaphassák — közöltem vele.
Egy pillanatig az arcomat tanulmányozta, majd megcsóválta a fejét.
— Úgy érted, rakjam a farkamat a favágó tönkre?
— Pontosan — válaszoltam. — De azért nem félsz, ugye?
— Különösebb erőfeszítés nélkül elkapta Kyle-t.
— Tudod, hogy mire számíthatsz — magyaráztam. — Kyle nem tudta. És egyébként is, egy kicsit ügyesebb vagy ebben, mint Kyle, nem?
Arcátlan manőver volt, teljesen átlátszó, de bekapta a horgot.
— Igen — válaszolta. — Te meg nagyon jó vagy a seggnyalásban.
— Szó sincs seggnyalásról — ellenkeztem. — Ez a meztelen igazság.
Doakes ránézett a mellette fekvő scannerre. Majd felemelte a tekintetét, és végignézett az autópályán. Az utcai lámpák narancssárga fénye megcsillant egy izzadságcseppen, ami a homlokán gurult végig, egyenesen a szemébe. Szórakozottan letörölte, miközben még mindig az I-95-ös felé meredt. Olyan hosszan bámult rám pislogás nélkül, hogy most, hogy valami mást nézett, annak ellenére, hogy én is ott voltam, kezdtem egy kicsit kényelmetlenül érezni magam a társaságában. Majdnem olyan volt, mintha láthatatlanná váltam volna.
— Hát jó — mondta, miközben visszanézett rám, a narancssárga fénnyel immár a szemében. — Csináljuk.