Csendben autóztunk végig a civilizáció első kupacáig, ami egy építkezésből és egy sor bevásárlóközpontból állt a jobb oldalon, pár kilométerrel az útdíjfizető bódék után. Ekkor Chutsky felült, és kibámult a fényekre és az épületekre.
— Szükségem van egy telefonra — mondta.
— Használhatod az enyémet, ha kifizeted a roamingdíjat — ajánlottam fel.
— Vonalas telefon kell — mondta. — Keressünk egy telefonfülkét.
— Nem követed az idők szavát — kritizáltam. — Nehéz lesz telefonfülkét találnunk. Már senki nem használja őket.
— Menjünk le ennél a kijáratnál — szólított fel, és bár ettől egy perccel sem kerültem közelebb a jól megérdemelt alvásomhoz, engedelmesen rákanyarodtam a lehajtóra. Egy mérföldön belül találtunk egy kis élelmiszerboltot, amelynek a falán még mindig ott volt egy nyilvános telefon. Segítettem Chutskynak odaugrálni a készülékhez, ő pedig nekitámaszkodott a műanyag esővédő tetejének, és felemelte a kagylót. Rám pillantott, és azt mondta, várjak egy kicsit távolabb, ami egy cseppet parancsolgatósnak tűnt olyasvalakitől, aki még járni sem tudott segítség nélkül, de visszamentem az autómhoz, és felültem a motorháztetőre, amíg Chutsky telefonált.
Egy ősöreg Buick állt be a mellettem lévő parkolóhelyre. Pár alacsony, sötét bőrű férfi szállt ki belőle piszkos ruhában, és a bolt felé indultak. Megbámulták Chutskyt a fél lábával és a kopaszra borotvált fejével, de túl udvariasak voltak ahhoz, hogy megjegyzést tegyenek. Bementek, az üvegajtó suhogott mögöttük, én pedig éreztem, ahogy maga alá gyűr ez a hosszú nap; elfáradtam, a nyakizmaim lemerevedtek, és nem sikerült megölnöm semmit. Nagyon nyűgös voltam, és csak haza akartam menni, hogy lefekhessek.
Azon töprengtem, hová vitte vajon Danco Doakest. Nem tűnt különösebben fontosnak a dolog, csak merengtem rajta egyet. De ahogy végiggondoltam, hogy valóban elrabolta, és hamarosan belekezd, hogy maradandó károkat okozzon az őrmesterben, rádöbbentem, hogy hosszú idő óta ez volt az első jó hír, amit kaptam, és éreztem, ahogy végigömlik bennem a melegség. Szabad voltam. Doakes eltűnt. Darabról darabra kiszáll az életemből, és felszabadít a Rita kanapéján töltött, kedvem ellen való rabszolgaságból. Megint lesz életem.
— Hé, haver — kiáltott oda Chutsky. Odaintett nekem a bal keze csonkjával, én pedig felálltam, és odasétáltam. — Megvagyok — közölte velem. — Induljunk.
— Hát persze — válaszoltam. — Hova megyünk?
Elnézett a távolba, és láttam, ahogy az állkapocsizmai megfeszülnek. A kis élelmiszerbolt parkolójának lámpái megvilágították az overallját, és fényük megcsillant a fején. Elképesztő, mennyire megváltozik egy arc, ha leborotválják róla a szemöldököt. Lesz benne valami rémisztő, mint egy alacsony költségvetésű sci-fi maszkjaiban, és ezért — bár Chutskynak keménynek és elszántnak kellett volna tűnnie —, ahogy a horizontot bámulta összeszorított szájjal, sokkal inkább úgy nézett ki, mintha a Flash Gordon-képregények Kegyetlen Mingjének vérfagyasztó parancsára várt volna. De csak annyit mondott:
— Vigyél vissza a szállodámba, haver. Dolgom van.
— Mit szólnál egy kórházhoz? — kérdeztem, arra gondolva, hogy csak nem lehet tőle elvárni, hogy vágjon egy husángot egy göcsörtös tiszafáról, és azzal bicegjen végig az úton. De megrázta a fejét.
— Rendben leszek — mondta. — Rendben leszek.
Sokatmondóan ránéztem a két fehér gézfoltra, ahol a keze és a lába volt korábban, és megemeltem a szemöldököm. Elvégre a sebei még mindig elég frissek voltak ahhoz, hogy be kelljen őket kötni, és Chutskynak legalább egy kicsit illett volna gyengélkednie.
Lenézett a két csonkjára, és valóban megingott egy kicsit, és némileg össze is ment.
— Rendben leszek — ismételte meg még egyszer utoljára, és kihúzta magát. — Induljunk — mondta. És annyira fáradtnak és szomorúnak tűnt, hogy nem volt szívem bármit is mondani azonkívül, hogy rendben.
A vállamra támaszkodva visszaugrált az autóm anyósüléséhez, és ahogy besegítettem, az öreg Buick utasai trappoltak ki a boltból sörökkel és rágcsálnivalóval a kezükben. A sofőr rám mosolygott, és odabiccentett. Én visszamosolyogtam, és becsuktam az ajtót. — Crocodilios — intettem Chutsky felé.
— Ah — válaszolta a sofőr. — Lo siento. — Beszállt a kocsija volánja mögé, én pedig körbesétáltam, hogy kövessem a példáját.
Chutskynak az út nagy része alatt nem volt mondanivalója. De közvetlenül azután, hogy felhajtottunk az I-95-ösre, elkezdett reszketni.
— A picsába — mondta. Ránéztem. — A gyógyszerek — magyarázta. — Kezd múlni a hatásuk. — Elkezdtek csattogni a fogai, mire összezárta a száját. A levegő sziszegve törtmagának utat az ajkai között, és láttam, hogy kopasz feje izzadni kezd.
— Szeretnéd átgondolni a kórházas ötletemet? — kérdeztem.
— Van valami piád? — váltott témát meglehetősen hirtelen.
— Szerintem van egy üveg víz a hátsó ülésen — válaszoltam segítőkészen.
— Pia — ismételte meg. — Vodka vagy whisky.
— Általában nem tartok ilyesmit az autóban — tájékoztattam.
— A picsába — mondta. — Csak vigyél el a szállodába.
Úgyhogy ezt tettem. Csak általa ismert okokból Chutsky a Mutinyben szállt meg Coconut Grove-ban. Ez volt az egyik első felhőkarcoló a környéken, és egykor modellek, rendezők, kábítószer-kereskedők és egyéb hírességek látogatták. Még mindig nagyon jól nézett ki, de ahogy az egykor rusztikus Grove-ot megtöltötték a luxustoronyházak, veszített egy kicsit az egyediségéből. Talán Chutsky ismerte fénykorában, és most szentimentális okokból választotta pont ezt. Egyszerűen muszáj volt feltételezni némi szentimentális hajlamot olyasvalaki esetében, aki kisujjgyűrűt viselt.
A Dixie autópályánál tértünk le az I-95-ösről, és a Unitynél balra fordultam, hogy végigguruljak a Bayshore-on. A Mutiny egy kicsit előrébb volt jobb felé, és a szálloda előtt megálltam.
— Kiszállok, te meg menj haza nyugodtan — mondta Chutsky.
Rámeredtem. Talán az a sok gyógyszer az agyára ment.
— Nem szeretnéd, hogy segítsek felmenni a szobádba? — kérdeztem.
— Rendben leszek — válaszolta. Talán ez volt az új mantrája, de nem úgy nézett ki, mint aki rendben lesz. Most már erősen izzadt, és elképzelni sem tudtam, hogyan jut majd fel a szobájába. De nem vagyok az a típus, aki ráerőszakolja a nem kívánt segítségét a másikra, úgyhogy egyszerűen csak annyit mondtam, rendben, és néztem, ahogy kinyitja az ajtót és kiszáll. Megkapaszkodott az autó tetejében, és bizonytalanul ácsorgott egy percig fél lábon, amíg a küldöncök főnöke meg nem látta ott imbolyogni. A srác rámeredt erre a narancs overallos, fénylő fejű jelenésre.
— Szia, Benny — köszöntötte Chutsky. — Segítenél, haver?
— Mr. Chutsky? — kérdezte kétkedve, majd ahogy észrevette a hiányzó testrészeket, leesett az álla. — Ó, uramisten — mondta. Háromszor összeütötte a kezét, mire kirohant egy kifutófiú.
Chutsky visszanézett rám.
— Rendben leszek — mondta.
És valóban, amikor az emberre nincs szükség, akkor nem tehet sokat, azonkívül, hogy elmegy, úgyhogy ezt tettem. Amikor utoljára láttam, Chutsky a kifutófiúk főnökére támaszkodott, miközben a másik alkalmazott egy tolókocsit gurított feléjük a hotelből.
Már majdnem éjfél volt, amikor végighajtottam a Main autópályán, és végre hazafelé vettem az irányt, ami hihetetlennek tűnt, tekintettel a nap eseményeire. Vince bulija mintha hetekkel azelőtt történt volna, pedig valószínűleg még ki sem húzta a konnektorból a bólés szökőkutat. A Sztriptíztáncosnők Megpróbáltatása és Chutsky Megmentése az Aligátorfarmról után igazán megérdemeltem, hogy végre nyugovóra térhessek, és bevallom, nem járt más a fejemben, mint hogy bemásszak az ágyamba és a fejemre húzzam a takarót.
De az ördög természetesen nem alhat, én pedig semmi esetre nem vagyok angyal. Amint balra fordultam a Douglasen, megszólalt a mobiltelefonom. Nagyon kevés ember szokott telefonálni nekem, különösen ilyen későn. Rápillantottam a telefonra; természetesen Deborah volt az.
— Üdvözlet, drága húgom — vettem fel.
— Te seggfej, azt ígérted, felhívsz! — válaszolta.
— Úgy tűnt, késő van már ehhez — magyarázkodtam.
— Tényleg azt gondoltad, hogy tudok ALUDNI, baszd meg? — kiabálta elég hangosan ahhoz, hogy megfájdítsa a mellettem elhaladó autókban ülő emberek fejét. — Mi történt?
— Megmentettem Chutskyt — tájékoztattam. — De Dr. Danco elmenekült. Doakesszal.
— És hol van most?
— Nem tudom, Debs, egy hidroplánnal szökött meg, és…
— Kyle, te idióta. Hol van Kyle? Jól van?
— A Mutinynél raktam ki. És, ööö… Majdnem jól van — válaszoltam.
— Ez meg mi a faszt jelent?!? — üvöltötte, úgyhogy át kellett raknom a telefont a másik fülemre.
— Deborah, rendbe fog jönni. Egyszerűen csak… elveszítette a fél bal karját és a fél jobb lábát. És az összes haját — tettem hozzá. Deb pár másodpercig nem szólt egy szót sem.
— Hozzál nekem ide ruhát — mondta végül.
— Nagyon bizonytalanul érzi magát, Debs. Nem hinném, hogy…
— Ruhákat, Dexter. Most — mondta, majd lerakta a telefont.
Mint már említettem, az ördög nem alhat. Mélyet sóhajtottam a helyzet igazságtalansága miatt, de engedelmeskedtem. Mivel már úgyis majdnem odaértem a lakásomhoz, ahol Deborah otthagyta pár cuccát, berohantam, és bár megtorpantam az ágyamnál, hogy egy vágyakozó pillantást vessek rá, összeszedtem neki némi ruhát, és elindultam a kórházba.
Deborah az ágy szélén ült, türelmetlenül dobolva a lábával, amikor beléptem. A fásliból kinyúló fél kezével tartotta magán összezárva a kórházi hálóinget, a másik kezében pedig a fegyverét és a jelvényét szorongatta. Úgy nézett ki, mint a Bosszúállás Dühe egy baleset után.
— Jézus Máriám — mondta —, mi tartott ennyi ideig? Segíts felöltöznöm.
— Ledobta a hálóinget, és felállt.
Áthúztam a fején egy pólót, ügyetlenül a sínre igazgatva. Éppen hogy csak sikerül a felsőrészt ráadnom, amikor egy köpcös kis nő rontott be a szobába nővéregyenruhában.
— Mégis mit képzel, mit csinál? — kérdezte tekintélyes bahamai akcentussal.
— Elmegyek — válaszolta Deborah.
— Azonnal bújjon vissza az ágyába, vagy hívom az orvost — fenyegette a nővér.
— Hívja — válaszolta Deborah, immár fél lábon ugrálva próbálva felvenni a nadrágját.
— Szó sem lehet róla — mondta a nővér. — Menjen vissza az ágyba!
Deborah felemelte a jelvényét.
— Rendőrségi szükséghelyzetről van szó — jelentette ki. — Ha hátráltat, felhatalmazásom van rá, hogy letartóztassam az igazságszolgáltatás akadályoztatása miatt.
A nővér mondani akart valami nagyon szigorú dolgot, de kinyitotta a száját, ránézett a jelvényre, ránézett Deborahra, és meggondolta magát.
— Tájékoztatnom kell az orvost — közölte velünk.
— Tökmindegy — válaszolta Deborah. — Dexter, segíts begombolni a nadrágomat. — A nővér helytelenítően nézett még pár másodpercig, majd megfordult, és kivonult a folyosóra.
— Ne már, Debs — szólaltam meg. — Az igazságszolgáltatás akadályoztatása?
— Menjünk — válaszolta a húgom, és kimasírozott az ajtón. Én engedelmesen követtem.
Deborah felváltva volt ideges és dühös úton a Mutiny felé. Az egyik pillanatban az ajkát rágta, a másikban rám förmedt, hogy siessek már, majd, amikor már egészen közel jártunk a szállodához, hirtelen nagyon csendes lett. Végül kinézett az ablakán, és megkérdezte:
— Milyen most, Dex? Mennyire csúnya?
— Nagyon rosszul áll neki ez a frizura, Debs. Hülyén néz ki. De a többi… Úgy tűnik, el tudja rendezni magában. Csak azt nem akarja, hogy sajnáld.
Debs megint a száját rágva nézett rám.
— Ezt mondta — tájékoztattam. — Inkább visszament volna Washingtonba, mint hogy el kelljen viselnie a sajnálatodat.
— Nem akar teher lenni — mondta Deb. — Tudom, milyen. Muszáj megfizetnie mindenért. — Megint kinézett az ablakon. — Elképzelni sem tudom, milyen lehetett. Egy olyan férfinak, mint Kyle, kiszolgáltatottan feküdnie, mint egy… — Megcsóválta a fejét, és egy könnycsepp gördült végig az arcán.
Az igazat megvallva, én nagyon is el tudtam képzelni, milyen lehetett, és már elég sokszor meg is tettem. A legnagyobb gondom Deborah ezen új oldala volt. Sírt az anyja temetésén, majd az apjáén is, de — amennyire tudtam — azóta egyáltalán nem. És most itt gyakorlatilag eláztatta a kocsit azzal, amire nem tudtam másként gondolni, mint elvakult rajongásra egy szellemi képességeit tekintve némiképp fogyatékos illető iránt. És ami még rosszabb, most már ráadásul testi képességeit tekintve is fogyatékossá vált a pasas, ami azt jelenti, hogy egy értelmes embernek tovább kellene lépnie, és keresnie egy épkézláb valakit, akinek még mindig megvan az összes szükséges alkotóeleme. De Deborah, úgy tűnt, csak még inkább ragaszkodik Chutskyhoz, most, hogy végleg megrongálódott. Ez lenne a szerelem? Deborah, amint szerelmes? Nem tűnt lehetségesnek. Természetesen tisztában voltam azzal, hogy elméletben képes rá, de… úgy értem, végül is a húgomról van szó.
Nem volt értelme ezen töprengeni. Én semmit nem tudok a szerelemről, és soha nem is fogok. Ez nem tűnt olyan rettenetes hiányosságnak számomra, bár megnehezítette, hogy megértsem a popzenét.
Mivel semmi egyebet nem tudtam volna hozzáfűzni, témát váltottam.
— Felhívjam Matthews kapitányt, hogy elmondjam Doakes eltűnését? — kérdeztem.
Deborah letörölte a könnycseppet az arcáról az ujja hegyével, és megrázta a fejét.
— Ezt döntse el Kyle — mondta.
— Igen, persze, de Deborah, tekintettel a körülményekre…
Ököllel a lábamra csapott, ami ugyanolyan értelmetlennek tűnt, mint amennyire fájdalmas volt.
— A fenébe is, Dexter, nem akarom elveszíteni!
Időről időre úgy érzem magam, mintha egy sztereó felvételnek csak az egyik csatornáját hallanám, és most is egy ilyen pillanatot éltem át. Fogalmam nem volt, miről… legyünk őszinték, arról sem volt fogalmam, miről kellene hogy fogalmam legyen. Ezt meg hogy értette? Mi köze volt ahhoz, amit én mondtam, és miért reagált ennyi indulattal? És miért gondolja olyan sok kövér nő, hogy jól áll neki a köldökig érő póló?
Feltételezem, a zavarodottságból valamennyi meglátszott az arcomon, mert Deborah ökle ellazult, és a húgom vett egy mély levegőt.
— Kyle-nak most összpontosítania kell, folytatnia a munkát. Arra van szükség, hogy ő irányíthassa a dolgokat, különben ez a dolog végez vele.
— És ezt te honnan tudod?
Megrázta a fejét.
— Mindig ő a legjobb abban, amit csinál. Ez az ő… ez ő maga. Ha elkezd azon gondolkozni, hogy mit tett vele Danco… — Beharapta a száját, és egy újabb könnycsepp gördült le az arcán. — Önmaga kell maradjon, Dexter. Vagy elveszítem.
— Hát jó — mondtam.
— Nem akarom elveszíteni, Dexter — mondta megint.
Most már egy másik ajtónálló volt szolgálatban a Mutinynél, de úgy tűnt, felismeri Deboraht, és egyszerűen csak biccentett, miközben kitárta előttünk az ajtót. Némán a lifthez sétáltunk, és felmentünk a tizenkettedik emeletre.
Egész életemben Coconut Grove-ban éltem, úgyhogy jól tudtam az ömlengő újságcikkekből, hogy Chutsky szobáját brit gyarmati stílusban rendezték be. Soha nem értettem, miért, de a szálloda úgy döntött, hogy a brit gyarmati stílus a legmegfelelőbb eszköz, amivel Coconut Grove hangulatát tolmácsolhatja, noha tudomásom szerint soha nem voltunk brit gyarmat. Úgyhogy az egész szálloda brit gyarmati stílusban volt berendezve. Azt viszont nehezen tudnám elhinni, hogy akár a belsőépítész, akár bármelyik brit gyarmatosító álmodott volna valaha is olyasmit, mint a franciaágyán kiterült Chutsky a tetőapartmanban, ahova Deborah vezetett.
A haja nem nőtt vissza az elmúlt egy órában, de legalább levette a narancssárga overallt, és felvett egy fehér frottírköpenyt, most pedig ott feküdt az ágy közepén leborotválva, reszketve, és erősen izzadva, maga mellett egy félig telt Skyy vodkásüveggel. Deborah le sem lassított az ajtóban. Egyenesen az ágyhoz sietett, és leült mellé, egyetlen kezét a kezébe fogva. Szerelem a romok között.
— Debbie? — kérdezte Kyle reszkető öregember hangon.
— Most már itt vagyok — válaszolta a húgom. — Menj aludni.
— Azt hiszem, nem vagyok olyan jól, mint gondoltam.
— Aludj — mondta Deb a kezét fogva, és elhelyezkedve mellette, így hagytam őket ott.