Időről időre vannak olyan éjszakák, amikor a Sötét Utasnak egyszerűen muszáj előbújnia, hogy játszhasson. Olyan ez, mint a kutyasétáltatás. Az ember csak egy ideig tudja figyelmen kívül hagyni az ugatást és a kaparászást, előbb-utóbb mindenképpen ki kell vinnie az állatot.
Nem sokkal LaGuerta nyomozó halála után eljött az idő, amikor úgy éreztem, ésszerű hallgatni a Hátsó Ülésről jövő suttogásra, és elkezdtem megtervezni egy kisebb kalandot.
Lokalizáltam a tökéletes játszótársat, egy megnyerő modorú ingatlanügynököt, akit MacGregornak hívtak. Joviális, vidám ember volt, aki szívesen keresett gyermekes házaspároknak lakhelyet. Különösen, ha a szóban forgó gyermek fiú volt — nagyon kedvelte az öt-hat éves kisfiúkat. Közülük legalább ötöt halálosan szeretett, ezt biztosan tudtam, de nagy valószínűséggel ötnél többet is. Rafinált volt és óvatos, és ha Dexter, a Sötét Cserkész nem látogatja meg, valószínűleg még jó darabig szerencséje lesz. Igazán nem lehet a rendőrséget hibáztatni, ebben az esetben semmiképpen. Végülis, amikor egy kisgyerek eltűnik, nagyon kevés emberben vetődik fel olyasfajta kérdés, hogy: „Aha! Ki is adta el a családjának ezt a házat?”
De persze nagyon kevés ember Dexter. Ez már általánosságban véve is leginkább jó dolog, de ebben a konkrét esetben különösen jól jött nekem. Négy hónappal azután, hogy egy eltűnt gyerekről olvastam az újságban, kezembe akadt egy másik hasonló történet. A fiúk nagyjából egykorúak voltak; az ilyesfajta részletektől mindig megszólal a vészcsengő az agyamban, és végig fut rajta az a kis suttogás, Mr. Rogers, a televíziós lelkészhangján, hogy „jó reggelt, szomszéd!”.
Úgyhogy előástam az eredeti cikket, és összehasonlítottam a mostanival. Feltűnt, hogy mindkét esetben azzal próbálta az újságíró érzékletesebbé tenni a szülők gyászát, hogy kiemelte, miszerint nemrég költöztek új otthonukba; erre egy halk kacagás érkezett az árnyak közül, úgyhogy közelebbről is megvizsgáltam a dolgot.
Rendkívül homályos ügy volt. Dexter, a Detektív kénytelen volt nagyon mélyre ásni, mert első pillantásra semmilyen kapcsolat nem volt a két eset között. A szóban forgó családok különböző városrészekben laktak, és ez nagyon leszűkítette a lehetséges megoldásokat. Különböző templomokba jártak, különböző iskolákba, és különböző cégek is költöztették őket. De amikor a Sötét Utas kacag, akkor valaki valószínűleg valami vicces dolgot csinál. Végül megtaláltam a kapcsolatot; mindkét ház ingatlanközvetítője ugyanaz az ügynökség volt, egy kis cég Dél-Miamiban, amelynek csak egy ügynöke volt, egy joviális, vidám ember, akit Randy MacGregornak hívnak.
Még mélyebbre ástam. MacGregor elvált, és most egyedül élt egy kis dél-miami betonházban, az Old Cutlertől egy köpésnyire. Van egy nyolcméteres kis motoros jachtja a lakhelyétől nem messze, a Matheson Hammock marinában. A hajó mozgó játszózugnak is különösen praktikus lehet: kispajtásaival kettesben vitorlázhat, végig a főcsatornán, oda, ahol senki nem láthatja vagy hallhatja, ahogy a fájdalom Kolumbuszaként fedez fel dolgokat. És ha már itt tartunk, a mocskos maradványok eltüntetését is megkönnyíti; Miamitól csak pár kilométerre folyik a Golf-áramlat, feneketlen hulladéktárolót biztosítva a part közelében. Nem csoda, hogy soha nem találták meg a kisfiúk testét.
Ez a megoldás annyira ésszerű volt, hogy csodálkoztam, nekem miért nem jutott eszembe ily módon megszabadulni a maradványoktól. Buta Dexter; a vitorlásomat csak horgászatra és öböl körüli hajókázásra használtam. Erre jön MacGregor, és teljesen új változatát mutatja be annak, hogyan lehet élvezni egy estét a vízen. Zseniális ötlet volt, ami rögtön a listám tetejére repítette őt. Lehet, hogy fura az észjárásom, de — bár általában nem igazán érdekelnek az emberek — valamilyen oknál fogva a gyerekek fontosak számomra. És amikor olyasvalakibe botlok, aki gyerekekre vadászik, az pont olyan, mintha az illető a Sötét Pincér zsebébe csúsztatna húsz dollárt, hogy a várólista élére kerüljön. Én pedig a legnagyobb örömmel akasztanám le a bársonyzsinórt, hogy beengedjem MacGregort — feltéve, hogy tényleg azt csinálta, amit a látszat szerint csinált. Erről természetesen meg kellett bizonyosodnom. Mindig igyekeztem elkerülni, hogy ártatlanokat daraboljak fel, és nagy kár lett volna, ha pont most kezdtem volna el, még ha egy ingatlanügynökről volt is szó. Arra a döntésre jutottam, hogy bizonyítékszerzés érdekében meg kell látogatnom a szóban forgó hajót.
Szerencsémre másnap esett, ahogy júliusban általában mindennap szokott. De ezúttal nyilvánvalóan egy egész napos záporról volt szó, pont, ahogy Dexter kívánta. Korán elindultam a munkahelyemről, a Miami-Dade rendőrkapitányság bűnügyi laborjából, és ráfordultam a Lejeune-ra, és végigmentem rajta egészen az Old Cutler útig. Matheson Hammocknál balra kanyarodtam; kihaltnak tűnt, pont ahogy reméltem. De tudtam, hogy körülbelül száz méterre van egy őrbódé, amelyben valaki türelmetlenül várja, hogy kezébe nyomjak négy dollárt, cserébe a kikötő használatának privilégiumáért. Nem gondoltam, hogy jó ötlet lenne tiszteletemet tenni az őrbódénál. Persze a négy dollár megtakarítása is fontos szempont volt, de még fontosabb volt, hogy egy esős hétköznapon némi gyanút keltett volna a megjelenésem, és az ilyesmit a hobbimra való tekintettel mindig is igyekeztem elkerülni, amennyire csak lehetséges volt.
Az út bal oldalán volt egy kis parkoló, amely a piknikező területhez tartozott. Egy régi, korallkőből készült, kis fedett pihenő állt a tó jobb oldalán. Leparkoltam, és felhúztam egy élénksárga vihardzsekit. Nagyon tengerészesen éreztem magam tőle, nem is választhattam volna jobb öltözéket ahhoz, hogy betörjek egy gyilkos lelkületű pedofil hajójába. Ugyanakkor nagyon feltűnő is lettem, de ez nem izgatott túlságosan. Eldöntöttem, hogy majd a bicikliúton megyek, az ösvénnyel párhuzamosan. A bicikliutat eltakarták a mangrovefák, és ha az őr esetleg mégis kidugta volna a fejét, a fülkéjéből ezen az esős napon, amit nem tartottam túl valószínűnek, nem látott volna többet egy kocogó sárga foltnál. Egy elszánt sportembert, semmi többet, aki lefutja a napi adagját, ha esik, ha fúj.
Úgyhogy futásnak eredtem, és körülbelül négyszáz métert tettem meg a kis úton. Ahogy reméltem, semmi életjel nem volt az őrbódé körül, úgyhogy továbbkocogtam a víz melletti nagy parkolóhoz. Az utolsó dokksor jobboldalt egy csomó hajónak adott otthont, amelyek alig voltak kisebbek a nagy sporthorgászok és milliomosok — az úthoz közelebb lehorgonyzott — játékszereinél. MacGregor szerény, nyolcméteres vízialkalmatossága, az Osprey a sor vége felé volt kikötve.
Vidoran sétáltam be a szögesdróttal körbekerített, kihalt kikötő kapuján, a „BELÉPÉS CSAK HAJÓTULAJDONOSOKNAK” feliratú tábla mellett. Próbáltam némi lelkiismeret-furdalást érezni, amiért megsértek egy ilyen fontos előírást, de nem ment. A tábla alsó részére azt írták, hogy TILOS A MÓLÓKON VAGY A KIKÖTŐBEN HORGÁSZNI, úgyhogy lélekben megesküdtem: semmilyen körülmények között nem esem a horgászás bűnébe, és ettől egy kicsit jobban éreztem magam a másik tiltás megszegésével kapcsolatban.
Az Osprey öt-hat éves lehetett, és a floridai időjárás nem hagyott rajta sok nyomot. A fedélzete és a korlátja tisztára volt sikálva, úgyhogy vigyáztam, hogy ne karcoljam össze, miközben felmásztam rá. Valamilyen oknál fogva a hajók zárjai soha nem túl bonyolultak. Lehet, hogy a tengerészek becsületesebbek, mint a szárazföldi patkányok. Bármi is legyen a jelenség oka, mindenesetre pár másodperc alatt sikerült feltörnöm a zárat, és becsusszannom az Osprey belsejébe. A kabinban nem érződött az a dohos, forró penészszag, ami a hajók nagy részét ellepi, ha csak pár órát is zárva vannak a trópusi nap alatt. Helyette enyhe fertőtlenítőillat lebegett a levegőben, mintha valaki olyan alaposan felsikált volna mindent, hogy baktériumoknak vagy szagoknak esélyük se maradjon a túlélésre.
A kabinban egy kis asztal, egy konyhafülke és egy videóval kombinált tévé volt, ez utóbbi egy fémpolcon állt, mellette pár filmmel: Pókember, Mackótestvér, Némó nyomában. Elgondolkoztam rajta, MacGregor hány fiút küldhetett a hajókorláton túlra, Némó nyomába. Nagyon reméltem, hogy Némó igen hamar megtalálja őt. Beléptem a konyhafülkébe, és elkezdtem kihúzkodni a fiókokat. Az egyik cukorkával volt tele, a másik műanyag játékfigurákkal. A harmadikba meg alig fért el az a rengeteg szigetelőszalag.
A szigetelőszalag csodálatos dolog; saját tapasztalatból tudom, hogy rengeteg figyelemre méltó alkotáshoz elengedhetetlenül szükséges. De úgy véltem, tíz tekercs belőle egy kis hajó egyik fiókjában talán egy kicsit azért mégiscsak túlzás. Kivéve, természetesen, hogyha az ember olyan különleges célra akarja felhasználni, amihez sok kell belőle. Például egy több fiatal fiúval folytatott természettudományos kísérlethez. Ez természetesen csak egy tipp volt, abból kiindulva, hogy én mihez használom — persze nem fiatal fiúkhoz, hanem felnőtt polgártársainkhoz, mint amilyen például MacGregor is. A bűnössége egyre nyilvánvalóbbá vált, és a Sötét Utas várakozással telve csettintett száraz gyíknyelvével.
Lementem a lépcsőn a kis elülső részbe, amelyet az ingatlanügynök valószínűleg hálófülkének hívott. Az ágy nem volt valami szörnyen elegáns, csak egy vékony habszivacs matrac egy dobogón. Megérintettem, mire megnyikordult alatta valami gumiszerű. Az oldalára fordítottam.
Négy gyűrűs csavar volt a dobogóhoz rögzítve, minden sarokban egy. Felemeltem a matrac alatti deszkát.
Az ember persze számít arra, hogy egy hajón akad némi lánc, ésszerű mennyiségben. De a hozzájuk tartozó bilincsek már nem tűntek számomra annyira elengedhetetlennek a tengerészkedéshez. Természetesen elképzelhető, hogy volt rájuk jó magyarázat. MacGregor talán a csökönyösebb természetű halakhoz használta őket.
A lánc és a bilincsek alatt öt horgony feküdt. Ez ésszerű mennyiség lehetett volna egy világjáró hajó esetében, de egy kis hétvégi csónakról lévén szó, túl soknak tűnt. Mi a fenére használhatta őket? Ha a mélyebb vizekre hajóznék ki egy sor kis testtel, amelyektől végleg, nyom nélkül akarnék megszabadulni, mit tennék ennyi horgonnyal? Természetesen, ha így fogalmazza meg az ember, nyilvánvalóvá válik, hogy amikor MacGregor legközelebb kihajózik az egyik kis barátjával, a visszaúton már csak négy horgony marad az ágy alatt.
Kétségkívül éppen elég apró részletet tudtam meg ahhoz, hogy összeállítsak egy érdekes képet. Élőkép, gyermekek nélkül. De eddig semmi olyasmit nem találtam, amit ne lehetne egy különösen durva, véletlen egybeeséssel megmagyarázni. Százszázalékos bizonyosságra volt szükségem. Egy perdöntő bizonyítékra, valami olyan világos, félreérthetetlen jelre, amely megfelelt a Harry Törvényei által állított követelményeknek is.
Egy fiókban találtam meg, az ágytól jobbra.
A hajó válaszfalában három kis beépített fiók volt. A legalsó belülről pár centiméterrel rövidebbnek tűnt, mint a többi. Lehetséges, hogy ilyennek kell lennie, mondjuk a hajótest görbülete miatt. De most már elég régóta tanulmányoztam az embereket ahhoz, hogy erős gyanú ébredjen bennem. Teljesen kihúztam a fiókot, és valóban: egy titkos kis rekesz volt mögötte. A titkos kis rekeszben pedig…
Mivel én nem vagyok igazi ember, érzelmi reakcióim azokra korlátozódnak, amiket megtanultam eljátszani. Úgyhogy amit éreztem, az nem megdöbbenés, felháborodás, düh, vagy akár keserű elszántság volt. Ezek túl bonyolult érzelmek ahhoz, hogy hitelesen elő lehessen adni őket, ráadásul közönségem sem volt, úgyhogy minek erőltettem volna? De éreztem, ahogy a Sötét Hátsó Ülésről megcsap egy hideg fuvallat, ami végigfut a gerincemen, és száraz leveleket fúj keresztül gyíkagyam padlóján.
Öt különböző meztelen fiút azonosítottam a fényképeken, változatos pózokban, mintha MacGregor még mindig keresné a hozzá illő stílust. És valóban, tényleg nem sajnálta a szigetelőszalagot. Az egyik képen az egyik fiú úgy nézett ki, mint egy ezüstszürke selyemhernyó, csak bizonyos testrészei látszottak ki. És az, ami kilátszott, nagyon sokat elárult nekem MacGregorról. Ahogy gyanítottam, nem az a fajta ember volt, akit a szülők nagy része cserkészparancsnoknak javasolna.
A fényképek jó minőségűek voltak, különböző szögből készítették őket. Az egyik sorozat különösen figyelemreméltó volt. Egy sápadt, petyhüdt testű meztelen férfi állt középen, egy fekete csuklyában a szorosan lekötözött fiú mellett, majdnem úgy, mint egy vadászat után készült képen. Alakjából és testszínéből biztosra vettem, hogy MacGregor az, bár a csuklya eltakarta az arcát. És ahogy végiglapoztam a képeket, két nagyon érdekes gondolatom támadt. Az első az volt, hogy aha! Ez természetesen azt jelentette, hogy most már semmi kétségem nem maradt afelől, mit művelt MacGregor, aki ezzel szerencsésen megnyerte a Sötét Utas Versenyfutamának Fődíját.
A második, kissé nyomasztóbb gondolatom viszont az volt: ki csinálhatta ezeket a képeket?
A fotók túlságosan sok szögből készültek ahhoz, hogy valószínűnek tartsam az automata exponálás lehetőségét. És ahogy másodszor is végiglapoztam őket, két felülről készült képen észrevettem az orrát annak, ami legnagyobb valószínűséggel egy vörös cowboycsizma volt.
MacGregornak bűnsegédje van. A kifejezés nagyon tárgyalótermesen hangzott, de ez volt a helyzet, és nekem nem jutott eszembe jobb kifejezés. Nem egyedül követte el azt, amit tett. Valaki elkísérte, és ha mást nem is tett, végignézte és lefényképezte a dolgot.
Restellem, de be kell ismerjem, rendelkezem némi szerény tapasztalattal és gyakorlattal a rendszeresen elkövetett súlyos testi sértésekkel kapcsolatban, de eddig még soha nem találkoztam ilyesmivel. Vadásztrófeákkal, azokkal igen — végül is, én magam is őrizgettem egy kis dobozt, tele vércseppes üveglapokkal, egyet-egyet minden egyes kalandom emlékére. Semmi baj nincs azzal, ha az ember megőriz egy kis szuvenírt.
De egy másik ember jelenléte, aki végignézi és végigfotózza az eseményeket, az performansszá változtatja ezt a nagyon személyes aktust. Teljes mértékben illetlennek találtam a dolgot — ez a pasas egyszerűen perverz volt. Ha képes lettem volna erkölcsi felháborodásra, biztosra veszem, hogy ez alkalommal elöntött volna. Ehelyett csak még inkább feltámadt bennem a vágy, hogy behatóan megismerkedjek MacGregorral.
Fullasztó meleg volt a hajón, és a csinos, sikkes viharöltözékem sem javított sokat a helyzeten. Úgy éreztem magam, mint egy élénksárga tea-filter. Kiválasztottam párat a legélesebb képek közül, és zsebre vágtam őket. A többit visszatettem a rekeszbe, rendbe raktam az ágyat, és visszamentem a kabin másik részébe. Amennyire a kis nyíláson — vagy nevezzem inkább hajóablaknak? — kitekintve meg tudtam állapítani, senki nem ólálkodott a környéken abból a célból, hogy titokban megfigyelje a tevékenységemet. Kicsusszantam az ajtón, meggyőződtem arról, hogy bezáródott mögöttem, és elsétáltam az esőben.
Abból a sok filmből, amit az évek során láttam, tudtam, hogy az esőben sétálás a legjobb módja az emberiségben való csalódottság ábrázolásának, úgyhogy ezt tettem. Ó, az az álnok MacGregor és az ő fotóbuzí barátja! Hogy lehetnek ilyen hitvány gazemberek? Ez nagyjából elégnek tűnt, ennél több pedig nem jutott eszembe; reméltem, ezzel sikerül megfelelnem a szituáció támasztotta követelményeknek, mert sokkal nagyobb élvezetemet leltem abban, hogy a saját hitványságomon gondolkozzak, és azon, hogy milyen álnok dolgokat fogok művelni MacGregorral. Elöntött a sötét élvezet árhulláma, amely előhömpölygött Dexter Kastélyának legmélyebb kazamatáiból, és kibugyogott a csatornákon keresztül. Nemsokára MacGregort is ellepi.
Kétségről természetesen most már szó sem lehetett. Maga Harry is elismerné, hogy a fényképeknél egyértelműbb bizonyítékot kívánni sem lehetne, és a Sötét Hátsó Ülésről felhangzó, várakozással teli kacagás is szentesítette a tervet. MacGregor és én együtt indulunk felfedezőútra. Utána pedig jön a különleges ráadás, amikor megkeresem cowboycsizmás barátját — olyan hamar követi majd MacGregort, amilyen hamar csak lehet, természetesen; az ördög nem alszik. Olyan volt az egész, mint egy egyet fizet, kettőt kap akció, egyszerűen ellenállhatatlan.
A boldog ábrándozástól eltelve mit sem törődtem az esővel, miközben férfiasan és tempósan visszalépdeltem az autómhoz. Hirtelen rengetegdolgom lett.