Éppen boldogan vagdostam egy nagyon rossz embert, akit gondosan megkötöztem és az asztalhoz rögzítettem, de a kés valahogy gumiból volt, és csak rezgett jobbra-balra. Felnyúltam inkább egy óriási csontfűrészért, és azzal láttam neki az asztalon fekvő aligátornak, de nem éreztem valódi örömöt, csak fájdalmat, és akkor megláttam, hogy a saját karomat nyiszatolom. A csuklóm égett és feszült, de nem tudtam abbahagyni a vagdalkozást, és akkor eltaláltam egy artériát, és a rettenetes vörösség kifröcskölt mindenfelé és skarlátköddel vakított el, majd zuhanni kezdtem, egy örökkévalóságon keresztülzuhantam a homályos, üres önmagamon keresztül, ahol a szörnyű árnyékok csavarodtak és óbégattak, és húztak engem, amíg le nem estem, egyenesen bele abba a rettenetes vörös tócsába ott, a padlón, ami mellett két szent holdbámult le rám, az követelve: nyisd ki a szemed, ébren vagy…
És akkor minden élessé vált. A két szent hold valójában két vastag lencse volt egy nagy, fekete keretben, egy kicsi, vézna, bajszos ember arcán, aki egy injekciós tűvel a kezében hajolt fölém.
— Dr. Danco, ha jól sejtem.
Nem tudtam, hogy hangosan is kimondtam, de a férfi bólintott, és azt válaszolta:
— Igen, így hívtak. És maga kicsoda? — A kiejtése egy kicsit erőltetett volt, mintha minden szón külön gondolkoznia kellene. Volt benne egy kis kubai íz, de nem úgy, mintha spanyol lett volna az anyanyelve. Valami oknál fogva a hangjától nagyon kellemetlenül éreztem magam, mintha Dexter-irtó lett volna benne. De gyíkagyam mélyén egy ősöreg dinoszaurusz emelte fel fejét és üvöltött neki vissza, úgyhogy nem rántottam el magam tőle, ahogy először terveztem. Megpróbáltam megrázni a fejem, de valami oknál fogva ez nagyon nehezemre esett.
— Még ne próbáljon mozogni — mondta. — Nem fog menni. De ne aggódjon, lát majd mindent, amit a barátjával csinálok ezen az asztalon. És hamarosan pedig magára kerül a sor. Akkor majd magát is láthatja, ott, a tükörben. — Rám pislogott, és egy kis huncutság költözött a hangjába. — Ez a jó a tükrökben. Tudta, hogy ha valaki a ház mellett ácsorog, és belenéz egy tükörbe, akkor észre lehet venni a házból?
Olyan volt a hangja, mint egy általános iskolai tanítóé, aki éppen egy általa nagyon kedvelt viccet mesél az egyik tanítványának. És én elég ostobának éreztem magam ahhoz, hogy ezt jogosnak véljem, mert úgy sétáltam be ebbe az egészbe, hogy nem gondoltam másra, csak arra, hogy jé, de érdekes. A saját Hold-indukálta türelmetlenségem és kíváncsiságom miatt váltam óvatlanná, ő pedig meglátta, ahogy bekukucskálok. Ennek ellenére bosszantott a káröröme, úgyhogy nem tudtam ellenállni a késztetésnek, hogy visszavágjak, bármilyen erőtlenül is.
— Igen, tudtam — válaszoltam. — És maga tudta, hogy ennek a háznak bejárati ajtaja is van? És ezúttal nem áll őrt semmilyen páva.
Pislogott.
— Most félnem kellene? — kérdezte.
— Hát, az ember soha nem tudhatja, ki ront be hívatlanul.
Dr. Danco talán úgy fél centire felhúzta a szája szélét.
— Hát — mondta —, ha a maga barátja ott az asztalon reprezentatív mintának számít, azt hiszem, nem fog bajom esni. Maga mit gondol? — És el kellett ismerjem, igaza van. Az első osztályú játékosok nem bizonyultak túl meggyőzőnek; miért kellene félnie a cserepadon ülőktől? Ha nem lettem volna olyan kába attól a szertől, amit belém nyomott, biztosra veszem, hogy valami szellemesebbel rukkoltam volna elő, de igazság szerint még mindig valamiféle vegyi ködben lebegtem.
— Remélem, nem kell azt hinnem, hogy úton van a segítség — mondta.
Én ugyanezen töprengtem, de nem tűnt okos dolognak, hogy ezt közöljem is vele.
— Higgyen, amit akar — mondtam, inkább remélve, hogy ez elég kétértelműen hangzik ahhoz, hogy megálljon egy pillanatra, miközben átkoztam a rendes körülmények között szélsebes mentális képességeim lassúságát.
— Hát jó — válaszolta. — Azt hiszem, maga egyedül jött ide. Bár arra kíváncsi vagyok, miért.
— Tanulmányozni akartam a technikáját — válaszoltam.
— Ó, remek — felelte. — Boldogan megmutatom, első kézből. — Megint rám villantotta apró kis mosolyát, és hozzátette: — Majd lábból. — Várt egy pillanatot, valószínűleg azért, hogy lássa, nevetek-e a rendkívül humoros poénján. Nagyon sajnáltam, hogy csalódást kell okoznom neki, de talán később viccesebbnek fogom találni, ha élve kiszabadulok.
Danco megveregette a karom, és egy kicsit lehajolt.
— Szükségünk lesz a nevére, tudja. Anélkül az öröm nem lehet teljes.
Elképzeltem, amint a nevemen szólít, miközben oda vagyok kötözve az asztalhoz, és nem találtam túl vidámnak a jelenetet.
— Megmondja a nevét? — kérdezett.
— Rumplestiltskin — válaszoltam.
Rám meredt a nagy szemeivel a vastag lencsék mögött. Majd lenyúlt a farzsebemhez, és előbányászta a tárcámat. Kinyitotta, és megkereste benne a jogosítványomat. — Ó! Szóval MAGA Dexter. Gratulálok az eljegyzéséhez. — Mellém dobta a tárcámat, és megveregette az arcomat. — Figyeljen és tanuljon, mert nagyon is közel az óra, amikor ugyanezt fogom tenni magával.
— Milyen jó magának — mondtam.
Danco összevonta rám a szemöldökét.
— Sokkal ijedtebbnek kellene lennie — jelentette ki. — Miért nem az? — Csücsörített. — Érdekes. Legközelebb emelem a dózist. — Ezzel felállt, és odébb ment.
Egy sötét sarokban feküdtem egy vödör és egy seprű mellett, és néztem, hogy munkálkodik a konyhában. Készített magának egy csésze instant kubai kávét, amibe rengeteg cukrot kevert. Majd visszament a szoba közepére, és elgondolkozva kortyolgatva a kávéját lebámult az asztalra.
— Nahma — könyörgött neki az a dolog az asztalon, ami egykor Doakes volt. — Nahana. Nahma. — A nyelvét természetesen eltávolították: egyértelmű szimbolika annak az embernek az esetében, aki Danco ismeretei szerint elárulta.
— Igen, tudom — válaszolta Dr. Danco. — De eddig egyet sem találtál el. — Majdnem mosolygott, amikor ezt mondta, bár nem úgy nézett ki az arca, mintha elgondolkodó érdeklődésen kívül bármilyen megnyilvánulásra is képes lenne. De ez is elég volt hozzá, hogy Doakes jajgató rohamot kapjon, és megpróbáljon vergődéssel kiszabadulni a kötelékei közül. Nem igazán sikerült neki, és nem úgy tűnt, mintha Dr. Danco túlságosan aggódna emiatt; kávéját kortyolgatva arrébb ment, és hamisan dudorászott a Tito Puentére. Ahogy Doakes csapkodott, megláttam, hogy a jobb lábfeje is eltűnt, mint a kezei és a nyelve. Chutsky azt mondta, az ő lábát egyben vágták le. A Doktor nyilvánvalóan el akart időzni ezzel a darabbal. És amikor rám kerül a sor… Mi alapján fogja eldönteni, mit vágjon le, és mikor?
Az agyam agysejtről kis párás agysejtre ürítette ki magából a ködöt. Azon töprengtem, milyen hosszan lehettem öntudatlan. Ez nem olyasminek tűnt, amit megbeszélhetnék a Doktorral.
A dózist, mondta. Egy injekciós tűt tartott a kezében, amikor felébredtem, és csodálkozott, hogy nem félek jobban… Hát persze. Milyen csodálatos ötlet, beinjekciózza a pácienseit valamilyen pszichotróp szerrel, hogy felerősítse bennük a kiszolgáltatott rettegést. Azt kívántam, bárcsak tudnám, hogyan kell ezt csinálni. Miért is nem mentem orvosnak? De persze most már egy kicsit késő volt ahhoz, hogy ezen bánkódjak. És egyébként is, nagyon úgy hangzott, mintha Doakes éppen a megfelelődózist kapta volna.
— Szóval, Albert — szólította meg a Doktor az őrmestert nagyon kellemes, társalgási stílusban, miközben a kávéját szürcsölte —, mi a következő tipped?
— Nahana! Nah!
— Nem hinném, hogy eltaláltad volna — sajnálkozott a doktor. — Bár, ha meglenne még a nyelved, talán sikerült volna. Hát, így jártál — folytatta, miközben az asztal fölé hajolt, és valamit felírt egy kis darab papírra, majdnem úgy, mintha valamit kihúzott volna. — Egy meglehetősen hosszú szóról van szó — mondta. — Kilenc betű. Hiába, az embernek a rosszat is el kell fogadni a jóval együtt, nem gondolod? — Ezzel lerakta a ceruzát, megfogott egy fűrészt, és ahogy Doakes erőből nekifeszült a kötelékeinek, a Doktor levágta a bal lábát, pont a bokája felett. Nagyon gyorsan és tisztán csinálta, majd Doakes arca mellé rakta a csonka lábfejet, miközben a tálcán lévő eszközei fölé hajolt, és kivett közülük valamit, ami úgy nézett ki, mint egy nagy forrasztópáka. Rányomta a friss sebre, és egy nedves kis gőzpamacs sziszegett fel, ahogy kiégette a csonkot a vérveszteség elkerülése érdekében.
— Meg is van — mondta. Doakes haldokláshoz hasonló hangot adott ki, majd elernyedt, ahogy az égett hús szaga szétáradt a szobában. Ha szerencséje van, jó ideig öntudatlan marad.
Én viszont szerencsére egyre éberebb lettem. Ahogy a Doktor altatópisztolyának vegyszerei elpárologtak az agyamból, valamiféle iszapos fény kezdett beszivárogni.
Ó, az emlékezet. Hát nem csodálatos dolog? Még a legsötétebb órákban is ott vannak nekünk az emlékeink, hogy felvidítsanak. Én például ott feküdtem kiszolgáltatottan, csak nézvén, milyen szörnyű dolgok történnek Doakesszal, tudván, hogy hamarosan rajtam a sor. De ennek ellenére elöntötték az emlékek.
Konkrétan az jutott eszembe, amit Chutsky mondott, amikor megmentettem.
— És akkor engem is felrakott oda, és azt mondta, „hét betű”, és hogy „mondj egyet”. — Abban a pillanatban úgy gondoltam, ez elég furcsa, és azon töprengtem, nem csak Chutsky elkábított agyának a terméke-e a dolog.
De most hallottam, amint a Doktor ugyanezt mondja Doakesnak: „Mire tippelsz?”, majd azt, hogy „kilenc betű”. És ezután felírt valamit a papírra, ami az asztalhoz volt ragasztva.
Éppen úgy, ahogy minden általunk megtalált áldozat környékén volt egy papír, minden esetben egy szóval, amelyben külön sorakoztak a betűk. BECSÜLET. HŰSÉG. Persze, iróniáról volt szó; Danco azokra az erényekre emlékeztette volt bajtársait, amelyeket ők elárultak azzal, hogy kiszolgáltatták a kubaiaknak. És ott volt még szegény Burdett, az a férfi Washingtonból, akit abban a part menti házban találtunk meg Miami Shoresban. Ő nem érte meg a szellemi fáradságot. Csak öt gyors betű: P,O, G, U, E. És a karjai, lábai, illetve a feje levágva a testéről. P-O-G-U-E. Kar, láb, láb, kar, fej.
Lehetséges volna? Tudtam, hogy az én Sötét Utasomnak van humorérzéke, de az sokkal sötétebb volt, mint ez — ez játékos volt, szeszélyes, már-már lüke.
Nagyon hasonlított a „Válaszd az Életet” rendszámtáblára. És minden másra, amit megfigyeltem a Doktorral kapcsolatban.
Annyira lehetetlennek tűnt, de…
Doktor Danco egy kis játékot űzött, miközben feldarabolta áldozatait. Talán a többiekkel kezdte el játszani azok alatt az Isle of Pines szigetén töltött hosszú évek alatt a kubai börtönben, és talán egyszer csak rádöbbent, hogy ez a legmegfelelőbb forma a szeszélyes kis bosszúhadjáratához. Mert határozottan úgy tűnt, hogy ezt játssza most — Chutskyval, Doakesz-szal és a többiekkel. Nagyon abszurd, de csak ez lehetett.
Dr. Danco akasztófásat játszott.
— Szóval — guggolt le megint mellém. — Mit gondolsz, hogy van a barátod?
— Azt hiszem, elvitte a cica a nyelvét — válaszoltam.
Oldalra billentette a fejét, és kicsi, száraz nyelve végigsiklott az ajkán, ahogy az arcomba bámult nagy, rezzenéstelen szemeivel a vastag szemüvegén keresztül.
— Bravó — mondta, és megint megveregette a karom. — Szerintem te nem hiszed el igazán, hogy veled is ez fog történni — mondta. — Talán egy kilences meggyőz majd.
— Van benne E? — kérdeztem, ő pedig kicsit hátrahőkölt, mintha valami kellemetlen szag áradt volna felé a zoknimból.
— Hát így állunk — válaszolta még mindig rezzenéstelen tekintettel, majd valami, aminek esetleg egy mosolyhoz lehetett köze, rezdült meg a szája sarkában. — Igen, van benne két E. De persze nem te jöttél volna, úgyhogy… — Alig láthatóan vállat vont.
— Vegyük úgy, mintha Doakes őrmester rosszul tippelt volna — javasoltam, úgy gondoltam, meglehetősen segítőkészen.
— Bólintott. — Szóval nem kedveled őt. Értem — mondta, majd kicsit összeráncolta a szemöldökét. — De még ha így is van, tényleg jobban kellene félned.
— Mitől kellene félnem? — kérdeztem. Üres hősködés volt, természetesen, de milyen gyakran nyílik rá esélye az embernek, hogy egy valódi gonosztevővel évődjön? És úgy tűnt, célzásom talált; Danco egy hosszú pillanatig bámult, mielőtt finoman megrázta volna a fejét.
— Hát, Dexter — mondta —, látom már, hogy bele kell vágnunk a munkába. — És megint az a kicsi, alig észrevehető mosoly. — Egyebek közt — tette hozzá, és egy vidám, fekete árnyék magasodott fölé, ahogy beszélt, lelkes kihívást dörögve Sötét Utasom felé, aki előrecsusszant, és visszaüvöltött. Egy pillanatig így szemeztünk egymással, majd a Doktor végre elpislogta magát, csak egyszer, és felállt. Visszasétált az asztalhoz, amelyen Doakes olyan békésen szunyókált, én meg elengedtem magam az otthonos kis zugomban, és azon töprengtem, miféle varázslatot húz most vajon elő a tarsolyából a Nagy Dexterini a legnagyobb szabadulásához.
Persze tudtam, hogy Deborah és Chutsky úton vannak, de ezt aggasztóbbnak találtam, mint bármi mást. Chutsky ragaszkodni fog ahhoz, hogy megtépázott férfiasságának helyreállítása érdekében berontson a mankójával, egyetlen kezében gépfegyvert tartva, és még ha meg is engedi, hogy Deborah fedezze, a húgom úgy be van kötözve, hogy alig bír mozdulni. Nem túl bizalomgerjesztő mentőcsapat. Nem, muszáj volt azt hinnem, hogy a kis sarkom a konyhában egyszerűen csak zsúfoltabbá válik, és amint mindhárman idekerülünk összekötözve és begyógyszerezve, nem marad senki, aki megmenthetne bennünket.
És az igazat megvallva, a hősiesen végigcsinált kis szócsatánk ellenére még mindig szédelegtem egy kicsit attól, ami Danco altatópisztolyában volt. Úgyhogy begyógyszerezve, szorosra kötözve, és nagyon magányosan feküdtem ott. De minden helyzetnek meg lehet találni a jó oldalát is, ha elég kitartóan keresi az ember, és miután megpróbáltam kitalálni, mi lehet az az én helyzetemben, be kellett ismernem, hogy valóban nem támadtak még meg veszett patkányok.
Tito Puente új dalba fogott, valamivel lassúbba, és én egyre filozofikusabbá kezdtem válni. Egyszer mindenkinek el kell mennie. De még ha így is van, ez nem lenne rajta a legjobban áhított tíz halálnemem listáján. Az elalvás, felébredés nélkül volt az első helyen, a továbbiak pedig egyre visszataszítóbbá váltak.
Mit fogok látni, amikor meghalok? Arról nem tudtam meggyőzni magam, hogy higgyek a lélekben, vagy a pokolban és a mennyországban, vagy a többi hasonló gyászos ostobaságban. Végül is, ha az embereknek lenne lelkük, akkor lenne nekem is, nem? Azt viszont határozottan állíthatom, hogy nekem nincs. Hogyan is lehetne olyasvalakinek, mint amilyen én vagyok? Elképzelhetetlen. Éppen elég nehéz az, hogy egyszerűen csak önmagam legyek. Hogy önmagam legyek egy lélekkel és lelkiismerettel és valamiféle túlvilág fenyegetésével, az egyenesen lehetetlennek tűnt.
De a gondolat, hogy a csodálatos, különleges Dexter örökre eltávozik, és soha nem tér vissza — hát, az nagyon szomorú volt. Tragikus, nem kevesebb. Talán kellene adnom egy esélyt a reinkarnációnak. Abba persze nincs beleszólásom. Visszajöhetek akár ganajtúróként is, vagy, ami még rosszabb, ugyanolyan szörnyetegként, mint amilyen most vagyok. Kétségkívül senki nem sírna utánam, különösen, ha velem együtt Debs is távozik. Önző módon reménykedtem benne, hogy én leszek az első. Csak hogy túl legyek rajta. Ez az egész színjáték túl régóta tart már. Talán éppen ideje, hogy befejeződjék.
Tito új dalba kezdett, egy romantikus darabba, valami „Te amo”-ról, és most, hogy belegondoltam, nagyon is valószínű, hogy Rita is megsiratna engem, az ostobája. És Cody és Astor a maguk sérült módján szintén hiányolnának. Valahogy sikerült útközben egy egész csokor érzelmi kötelékbe belebonyolódnom. Hogy történhetett ez meg velem? És nem ugyanez a gondolatmenet futott rajtam végig a nagyon is közeli múltban, amikor fejjel lefelé lógtam a vízben Deborah felborult autójában? Miért töltök mostanában olyan sok időt sikertelen haldoklással? Mint nagyon is jól tudtam, nem lenne olyan nehéz rendesen végigcsinálni.
Hallottam, ahogy Danco a tálcán lévő eszközeivel zörög, és odafordultam, hogy megnézzem, mit csinál. Még mindig elég nehezemre esett megmozdulni, de egyre könnyebbé vált, és sikerült ráfókuszálnom. Egy nagy fecskendő volt a kezében, és azt feltartva lépett oda Doakeshoz, mintha azt akarta volna, hogy lássa és csodálja.
— Ébresztő, Albert — mondta vidáman, és belevágta a tűt Doakes karjába. Egy pillanatig semmi nem történt; majd Doakes összerándulva felébredt, és egy sor jóleső nyögést vagy jajgatást adott ki magából, Dr. Danco pedig ott állt, kiélvezve a pillanatot, a fecskendőt ismét a magasba tartva.
Valami döndülés hallatszott a főbejárat felől, Danco megpördült és megfogta az altatópisztolyát, éppen amikor Kyle Chutsky nagydarab, kopasz alakja betöltötte az ajtónyílást. Mint gondoltam, a mankójára támaszkodott, és egy fegyvert tartott abban, amiről még én is meg tudtam állapítani, hogy egy izzadt, remegő kéz.
— Te szarházi — mondta, Dr. Danco pedig elsütötte az altatópisztolyt, egyszer, kétszer. Chutsky leesett állal rámeredt, Danco pedig leeresztette az altatópisztolyt, mire Chutsky elkezdett lecsúszni a földre.
És közvetlenül Chutsky mögött, láthatatlanul, amíg a férfi a földre nem esett, ott volt az én drága húgom, Deborah, a leggyönyörűbb látvány, amelyben valaha is részem volt, leszámítva a Glock pisztolyt, amit a biztos jobb kezében tartott. Nem állt meg izzadni, vagy Dancóra káromkodni. Egyszerűen csak összeszorította a fogát, és gyors egymásutánban kétszer elsütötte a fegyverét, Dr. Dancót a mellkasa közepén találva el, aki a lövésektől felrepült, hogy hátraessen az eszeveszetten sikoltozó Doakesra.
Minden néma és mozdulatlan lett egy pillanatra, leszámítva a fáradhatatlan Tito Puentét. Majd Danco lecsúszott az asztalról, Debs pedig Kyle mellé térdelt, és megkereste a pulzusát. Kényelmesebb testhelyzetbe igazította, megcsókolta a homlokát, majd végül felém fordult.
— Dex — szólalt meg. — Jól vagy?
— Jól leszek, hugi — nyugtattam meg kicsit szédelegve —, amint kikapcsolod azt a szörnyű zenét.
Deborah odament az ütött-kopott magnóhoz, és kirántotta a csatlakozóját a falból, majd a hirtelen támadt némaságban lenézett Doakes őrmesterre, és megpróbálta elrejteni az arcát.
— Most már kiviszünk innen, Doakes — mondta. — Minden rendben lesz. — Az egyik kezét a vállára tette, miközben Doakes zokogott, majd hirtelen elfordult, és arcán könnyekkel odajött hozzám. — Jézusom — suttogta, miközben kioldozott. — Doakes szörnyen néz ki.
De miközben a szigetelőszalag utolsó darabjait is levágta a csuklómról, nem volt könnyű felzaklatnom magam Doakes állapotán, mert végre szabad lettem, megszabadultam a szalagtól és a Doktortól és a kötelező szívességektől, és igen, úgy tűnt, valószínűleg Doakestól is megszabadulok végre.
Felálltam, ami nem volt olyan könnyű, amilyennek hangzik. Kinyújtóztattam szegény elgémberedett izmaimat, miközben Debs elővette a rádióját, hogy odahívja barátainkat Miami Beach rendőrkapitányságáról. Odamentem a műtőasztalhoz. Kis dolog volt, de nem bírtam a kíváncsiságommal. Lenyúltam, és elvettem a kis darab papírt, ami oda volt ragasztva.
Az ismerős, kusza nagybetűkkel Danco azt írta rá, „HŰTLENSÉG”. Öt betű át volt húzva.
Ránéztem Doakesra. Ő visszanézett rám, tágra nyílt szemeivel olyan gyűlöletet sugározva felém, amelyet már soha nem lesz képes szavakba önteni.
Úgy tűnik, néha igaz, hogy minden jó, ha a vége jó.