Ha lett volna elég időm, biztos vagyok benne, hogy egy egész sor dolog eszembe jutott volna, ami kellemetlenebb, mint ha Doakes őrmester követi az embert. De ahogy ott ácsorogtam a divatos viharöltözékemben, arra gondolva, hogy Reiker és a vörös csizmája egyre távolabb kerül tőlem, ez önmagában is túl kellemetlennek tűnt számomra ahhoz, hogy ne érezzék késztetést még kellemetlenebb dolgok elképzelésére. Egyszerűen csak visszaültem a kocsimba, beindítottam a motort, és hazavezettem. Rendes körülmények között megnyugtatott volna a többi sofőr gyilkos hozzáállása, amitől mindig otthon éreztem magam, de valamilyen oknál fogva a szorosan a nyakamban lihegő sötétbordó Taurus ezúttal megfosztott ezen örömömtől.
Elég jól ismertem Doakes őrmestert ahhoz, hogy tudjam, nem csupán átmeneti szeszélyről van szó az ő esetében. Ha megfigyelés alatt tart, addig nem is fogja abbahagyni, amíg rajta nem kap valami rosszaságon. Vagy addig, amíg valami nem akadályozza meg abban, hogy tovább figyeljen. Természetesen rögtön eszembe jutott pár csábító lehetőség, amitől elveszíthetné az érdeklődését irántam. Ugyanakkor ezek mind végleges megoldások voltak, és bár nem rendelkezem a szó hagyományos értelmében vett lelkiismerettel, van egy szabályrendszerem, amely nagyon hasonlóan működik a lelkiismerethez.
Tisztában voltam vele, hogy Doakes őrmester előbb vagy utóbb lépni fog valamit, amivel el akarja majd venni a kedvem a hobbimtól, ezért komolyan elgondolkoztam azon, mit tegyek, amikor ez bekövetkezik. Végül arra a következtetésre jutottam, hogy várok, és majd meglátom.
— Tessék? — kérdezhetnék erre tőlem teljesen megalapozottan. — Tényleg ki kell zárnunk a nyilvánvaló megoldást? — Végül is, lehet, hogy Doakes erős és halálos, de a Sötét Utas sokkal inkább az, és senki nem állhat az útjába, amikor átveszi az uralmat. Talán csak most az egyszer…
Nem, válaszolta a vékony kis hang a fülemben.
Szia, Harry. Miért is nem? És ahogy feltettem a kérdést, eszembe jutott, amikor megválaszolta.
Be kell tartanod a szabályokat, mondta.
Szabályokat, apa?
A tizenhatodik születésnapomon történt. Soha nem tartottam nagy bulit, mivel akkor még nem sajátítottam el a lenyűgözően elbűvölő és szimpatikus modor csínját-bínját, és amikor éppen nem én kerültem a nyáladzó kortársaimat, akkor ők kerültek engem. Olyan voltam kamasznak, mint egy juhászkutya, aki különösen piszkos és ostoba birkák között él. Azóta rengeteget tanultam. Tizenhat évesen például nem is jártam messze az igazságtól — az emberek tényleg reménytelenek! —, de most már nem hagyom, hogy ilyesmi zavarba hozzon.
Úgyhogy a tizenhatodik születésnapom meglehetősen visszafogott esemény volt. Doris, a nevelőanyám nem sokkal korábban halt meg rákban. De a mostohahúgom, Deborah sütött nekem tortát, Harrytől pedig kaptam egy új horgászbotot. Elfújtam a gyertyákat, megettük a tortát, majd Harry kivitt szerény, Coconut Grove-i hajlékunk hátsó kertjébe. Leült a vörösfából készült kerti asztalhoz, amelyet saját kezűleg ácsolt a téglából készült, kerti tűzrakóhely mellé, és intett, hogy én is foglaljak helyet.
— Szóval, Dex — mondta. — Tizenhat. Kész férfiember vagy már.
Nem voltam biztos abban, hogy ez mit is jelent — Én? Férfi? Mi több, ember? —, és nem tudtam, mit kellene rá válaszolnom. De tisztában voltam azzal, hogy Harry nem értékeli túlságosan a szellemes visszavágásokat, úgyhogy csak bólintottam. Harry pedig csak nézett rám a kék röntgenszemével.
— Érdekelnek téged egyáltalán a lányok? — kérdezte.
— Ööö… milyen értelemben? — kérdeztem vissza.
— Csók. Fogdosás. Tudod. Szex.
Beleszédültem a gondolatba, mintha egy hideg, sötét bakancs rugdosná belülről a homlokomat.
— Nem, ööö, nem. Én, izé… — válaszoltam bikkfanyelvűbben, mint valaha. — Ilyen értelemben nem.
Harry bólintott, mintha lett volna értelme annak, amit mondtam.
— De a fiúk sem — tette hozzá, én meg csak megráztam a fejem. Harry lenézett az asztalra, majd vissza a házra. — Amikor tizenhat éves lettem, az apám elvitt egy kurvához. — Megrázta a fejét, és egy nagyon kis mosoly suhant át az arcán. — Tíz évembe került, hogy túltegyem magam rajta. — Egyszerűen semmi nem jutott eszembe, amit erre válaszolhattam volna. A szex gondolata teljesen idegen volt tőlem, és a gondolat, hogy valaki fizet érte, különösen a gyermeke számára, különösen, ha a szóban forgó gyermek Harry — hát, de most tényleg. Ez túl sok volt nekem. Olyan arckifejezéssel néztem Harryre, ami nagyon közel állt a pánikhoz, mire ő elmosolyodott.
— Nem — mondta. — Nem akartam felkínálni a lehetőséget. Úgy gondolom, sokkal nagyobb hasznát fogod venni annak a horgászbotnak. — Lassan megrázta a fejét, és másfelé nézett, messze el a kerti asztal felett, át az udvaron, végig az utcán. — Vagy egy vadászkésnek.
— Igen — válaszoltam, próbálván nem túl lelkesnek tűnni.
— Nem — mondta ismét. — Mindketten tudjuk, mit akarsz. De még nem állsz készen.
Mióta Harryvel először beszéltünk arról, hogy mi is vagyok, egy emlékezetes sátras túrán pár évvel azelőtt, azóta folyamatosan készítettünk fel engem. Harry szavaival élve, tisztáztuk a dolgokat. Mint ifjú, zöldfülű álember, alig vártam, hogy belevághassak vidám pályafutásomba, de Harry visszatartott, mert Harry mindig tudott mindent.
— Tudom, mire kell vigyázni — mondtam.
— De még nem tökéletesen — válaszolta. — Be kell tartanod a szabályokat, Dexter. Muszáj. Ez különböztet meg téged a többitől.
— Be kell olvadnom — mondtam. — El kell takarítanom magam után, nem szabad kockázatot vállalnom, ööö…
Harry megrázta a fejét.
— Ami még fontosabb. Mielőtt belekezdenél, meg kell győződnöd arról, hogy az illető tényleg megérdemli. Meg se tudom számolni, hányszor előfordult, hogy biztos voltam valakinek a bűnösségében, és mégis el kellett engednem. Amikor rád néz az a gazember, és vigyorog, és te tudod, és ő is tudja, de tartanod kell neki az ajtót, és szabadon kell engedned… — Megfeszült az álla, és öklével kocogtatni kezdte az asztalt. — Neked nem kell majd. DE… biztosra kell menned. Halálbiztosra, Dexter. És még ha teljesen biztos is vagy… — Tenyerét felém fordítva emelte fel a kezét. — Szerezz valamilyen bizonyítékot. Hála istennek, nem a bíróságot kell meggyőznöd vele. — Röviden, keserűen elnevette magát. — Akkor soha nem jutnál egyről a kettőre. De bizonyítékot kell szerezned, Dexter. Ez a legfontosabb. — Megkocogtatta az asztalt az öklével. — Muszáj, hogy legyen bizonyítékod. És még akkor is…
Szünetet tartott, egy leírhatatlan Harry-szünetet, én pedig vártam, tudván, hogy most valami súlyos dolog következik. — Néha még akkor is el kell engedned az illetőt. Függetlenül attól, hogy mennyire megérdemelné. Például ha túlságosan… reflektorfényben van. Ha túl nagy feltűnést keltene a dolog, akkor hagyd.
Hát, erről volt szó. Mint mindig, Harry megadta nekem a választ. Bármikor elbizonytalanodom, meghallom Harry suttogását a fülemben. Biztos voltam benne, de nem volt bizonyítékom, hogy Doakes egy dühös és gyanús zsarun kívül bármi is lenne, és egy zsaru feldarabolása minden bizonnyal nem hagyná hidegen a várost. LaGuerta nyomozó időelőtti halála után — amely nemrég következett be — a rendőrségi állomány valószínűleg egy kicsit érzékenyen reagálna, ha egy újabb zsaru hasonlómódon vesztené életét.
Bármilyen elengedhetetlennek is tűnt a dolog, Doakes a hatókörömön kívül esett. Kinézve az ablakon láthattam a bordó Taurust egy fa alatt várakozni, de nem tehettem semmit, legfeljebb azt kívánhattam, hogy valahogy spontán módon oldódjon meg a probléma — például ráessen a fejére egy zongora. Bármilyen szomorú is, a szerencsén kívül másban nem bízhattam.
De ezen az estén szegény Durcás Dexternek nem volt szerencséje, és ezidő tájt tragikusan kevés zongora potyogott az égből Miami környékén. Úgyhogy itt álltam nyomorom kis tanyájában, frusztráltan grasszáltam egyik faltól a másikig, és bármikor is pillantottam ki az ablakon, ott állt a Taurus a túloldalon. Egy órával korábbi terveimnek emléke dübörgött a fejemben. Kijöhet Dexter játszani? Sajnos nem, kedves Sötét Utas. Dexter büntetésben van.
De volt egy dolog, amit még a lakásom fogságában is meg tudtam tenni. Elővettem a zsebemből a MacGregor hajójából elhozott, gyűrött kis fecnit, kisimítottam, amitől az ujjaim rögtön ragadni kezdtek a szigetelőszalagról származó ragasztómaradék miatt. „Reiker” és egy telefonszám. Több mint elég az egyik, telefonszám alapján lekérdezhető adatbázishoz, amelyet el tudtam érni az otthoni gépemről is. Pár perccel később így is tettem.
A szám egy mobil-előfizetéshez tartozott, ami a Coconut Grove-i Tigertail sugárúton lakó Mr. Steve Reiker nevére szólt. Egy kis utánajárással kiderült, hogy Mr. Reiker szakmájára nézve fényképész. Persze lehet, hogy mindez csak véletlen egybeesés. Biztos vagyok benne, hogy nagyon sok Reiker nevű fényképész van a világon. Fellapoztam a Yellow Pagest, és kiderült, hogy ez a konkrét Reiker egy bizonyos műfajra szakosodott. Negyedoldalas hirdetése volt a könyvben, azzal a szöveggel, hogy „Emlékezetében őrizze meg őket olyannak, amilyenek most”.
Reiker műfaja a gyermekfotózás volt.
A véletlen egybeeséssel kapcsolatos elméletem ez esetben igen valószínűtlen.
A Sötét Utas fészkelődött és várakozással telve nevetett, én pedig azon kaptam magam, hogy egy kis kirándulást tervezek Tigertailbe, hogy körülnézzek. Ami azt illeti, nincs is messze. Akár most is odamehetnék, és…
És lehetőséget adhatnék Doakes őrmesternek arra, hogy a számháborúzás közben leolvasson. Nagyszerű ötlet, öregfiú. Ezzel megspórolhatnál Doakesnak egy csomó nyomozómunkát, ami akkor vár majd rá, amikor Reiker végre eltűnik egy szép napon. Az unalmas rutinmunka helyett egyszerűen csak letartóztathatna.
És ha így haladunk, mikor fog Reiker eltűnni? Nagyon frusztrált, hogy végre magam előtt látok egy ígéretes célpontot, erre vissza kell fognom magam. De Doakes már órák óta ott várakozott autójában az utca túloldalán, és én még mindig itt voltam. Mit tegyek? A dolog jó oldala az volt, hogy Doakes nyilvánvalóan nem látott eleget ahhoz, hogy bármit is lépjen, azonkívül, hogy folyamatosan megfigyelés alatt tart. De a másik oldalon igen sokat levont az egyenleg értékéből az, hogy ha továbbra is követ mindenhova, kénytelen leszek folyamatosan játszani a kedélyes laborpatkány szerepét, és gondosan elkerülni minden olyan végzetes helyzetet, ami túlmutat annál, hogy részt veszek a Palmetto autópálya forgalmában. Ez így nem lesz jó. Nagy nyomás alatt álltam, nemcsak a Sötét Utas, hanem az idő múlása miatt is. Mielőtt túl sok idő eltelt volna, bizonyítékot kellett találnom arra, hogy Reiker volt az a fényképész, aki elkészítette MacGregor képeit, és ha tényleg így állt a helyzet, le kellett vele folytatnom egy lényegre törő, célzatos párbeszédet. Ha rájön, hogy MacGregort utolérte minden mulandó hús végzete, minden bizonnyal menekülőre fogja. És ha munkatársaim a rendőrkapitányságon is rájönnek erre, Daliás Dexter helyzete nagyon kényelmetlenné válhat.
De Doakes láthatóan hosszabb itt-tartózkodásra rendezkedett be, és pillanatnyilag semmit nem tehettem ez ellen. Rettenetesen kínzott a gondolat, hogy Reiker szabadon kószál, ahelyett, hogy a szigetelőszalag szorításában vergődne. Homicidus interruptus. A Sötét Utas felől egy halk nyögést és a mentális fogak csikordulását hallottam. Pontosan tudtam; mit érez, de nem tehettem semmit azonkívül, hogy fel-alá sétálok. Ez pedig nem igazán segített; ha így folytatom, kilyukad a padlószőnyeg, és akkor soha nem kapom vissza a lakásért fizetett kauciót.
Az első gondolatom az volt, hogy olyasvalamit kellene csinálnom, ami eltéríti Doakest a céljától — de ő nem egy átlagos kopó. Csak egyvalami jutott eszembe, amitől remegő, türelmetlen orra elveszítené a szagot. Fennállt annak halvány lehetősége, hogy ki tudom fárasztani a melyikünk-bírja-tovább játék során, hogy képes leszek tántoríthatatlanul normális maradni addig, amíg végül feladja, és visszatér az igazi munkájához, ami szépséges városunk valóban rettenetes polgárainak lefüleléséből áll. Elvégre most is hemzsegnek benne a szabálytalanul parkolók, a szemetelők, és azok, akik a demokratákra fognak szavazni a következőválasztáson. Hogy is pazarolhatja idejét a jó öreg Dexterre és az ő ártalmatlan hobbijára?
Hát akkor jó: olyan rendíthetetlenül átlagos leszek, hogy a fogai is belesajdulnak. Lehet, hogy inkább hetekbe telik majd, mint napokba, de megteszem. Teljes erőbedobással élem majd műanyag életemet, amit azért hoztam létre, hogy embernek tűnjek. És mivel az embereket általában leginkább a szex motiválja, először is meglátogatom barátnőmet, Ritát.
Furcsa szó a „barátnő”, különösen felnőtt emberek esetében. És a gyakorlati alkalmazása még furcsább. E kifejezést a felnőttek társadalmában általában azokra az emberekre alkalmazzák, akik szexuális életet hajlandóak biztosítani, nem pedig barátságot. Konkrétan, ahogy megfigyeltem, nem példa nélküli eset, hogy valaki aktívan utálja a barátnőjét, bár az őszinte gyűlöletet természetesen mindenki a házasságára tartogatja. Mostanáig nem sikerült rájönnöm, mit várnak a nők cserébe a barátjuktól, de úgy tűnt, én megadom Ritának azt, amire vágyik. És ez biztos nem a szex volt, mert az körülbelül annyira hozott lázba, mint a külkereskedelmi mérleg hiánya.
Szerencsére Ritát sem igazán érdekelte a szex. Egy katasztrofálisan korai házasság túlélője volt, amit egy olyan férfival kötött, akiről kiderült, hogy leginkább attól érzi jól magát, ha kokózhat és verheti a feleségét. Később azzal tette teljessé közös életüket, hogy több igen érdekes kórral fertőzte meg a feleségét. De egy szép éjszakán, amikor a gyermekeit is bántalmazni kezdte, Rita csodálatos, countryszámokba illő hűsége szilánkokra tört, és az a disznó kirúgatott az életéből, mi több, szerencsére meg sem állt a börtönig.
Az egész zűrzavar eredményeképpen Rita olyasvalakit kezdett keresni, aki társaságot szeretne, valakit, akivel beszélgethet, akinek nyers, állatias ösztöneit nem kell kielégítenie. Más szóval egy olyan férfit, aki a finom lelkéért értékeli őt, nem pedig a lepedőakrobatika iránti lelkesedéséért. Ecce Dexter! Majdnem két éve volt már Rita az én tökéletes álruhám, a világ Dexterről alkotott képének kulcsfontosságú szereplője. Cserébe nem vertem, nem fertőztem meg semmivel, nem kényszerítettem rá állatias szenvedélyemet, és úgy tűnt, valóban élvezi a társaságomat.
Ráadásul a gyerekeit, Astort és Codyt is nagyon megkedveltem. Lehet, hogy furcsa, de igaz, tényleg így van. Ha valami rejtélyes okból mindenki más eltűnne a földről, abban csak az idegesítene, hogy nem maradt senki, aki fánkot sütne nekem. De a gyerekek érdekelnek, mi több, kedvelem őket. Rita két kölyke traumatikus kisgyermekkort tudhatott maga mögött, és talán azért, mert ezzel én is így voltam, különös kötődést éreztem feléjük, valami olyasfajta érdeklődést, ami túlmutatott Rita álruha mivoltán.
De Rita a gyerekeit leszámítva is meglehetősen vonzó nő. Rövid, jólfésült frizurája van, szálkás, sportos testalkata, és szinte soha nem hagyja el ostobaság a száját. Megjelenhettem vele emberek között, tudván, hogy megközelítőleg úgy nézünk ki, mint egy összeillő emberpár, és ez volt a lényeg. Az emberek még odáig is elmentek, hogy szép párnak nevezzenek bennünket, bár azt nem egészen értettem, mire akartak ezzel célozni. Feltételezem, Rita valamilyen mértékben vonzónak tartott engem, bár a múltbéli férfi partnereiből kiindulva ez nem feltétlenül tűnt hízelgőnek. Ezzel együtt nem rossz olyasvalakivel lenni, aki csodál engem. Igazolja az emberekről alkotott rossz véleményemet.
Ránéztem az asztali órámra. 17:32, az elkövetkezendő negyedórában fog hazaérni Rita a munkahelyéről, a Fairchild Title Ügynökségtől, ahol valami bonyolult munkát végez, aminek talán valami köze van a százalékos részesedések hányadaihoz. Mire odaérek, már otthon kell lennie.
Vidám, szintetikus mosollyal léptem ki az ajtón, intettem Doakesnak, és Rita szerény, dél-miami házához hajtottam. Nem volt túl nagy forgalom, vagyis nem láttam útközben halálos baleseteket vagy lövöldözést, és nem egészen húsz perccel később leparkoltam Rita otthona előtt. Doakes elhajtott az utca végéig, és amikor bekopogtam a bejárati ajtón, ő is megállt a túloldalon.
Az ajtó kitárult, és Rita kukucskált ki rám.
— Ó! — lepődött meg. — Dexter.
— Személyesen — válaszoltam. — Erre jártam, és arra gondoltam, hátha itthon vagy már.
— Hát, én… én ebben a pillanatban értem haza. Szörnyen nézhetek ki. Izé… gyere be. Kérsz egy sört?
Sör; micsoda gondolat. Soha nem jutna eszembe ilyesmi — ezzel együtt, ez annyira normális volt, olyan tökéletes része volt a munka-után-meglátogatjuk-a-barátnőnket jelenetnek, hogy még Doakesra is mély benyomást kellene gyakoroljon. Teljesen beleillett a képbe.
— Nagyon örülnék neki — válaszoltam, és követtem barátnőmet a szoba viszonylagos hűvösébe.
— Foglalj helyet — szólított fel. — Mindjárt rendbe kapom magam. — Rámmosolygott. — A gyerekek kimentek hátra, de biztos vagyok benne, hogy le se fogod tudni vakarni őket magadról, ha megtudják, hogy itt vagy. — Ezzel kisuhant az előszobába, majd egy pillanattal később visszatért egy doboz sörrel. — Máris itt vagyok — biztosított, és elment a ház végében lévő hálószobájába.
Leültem a kanapéra, és nézegetni kezdtem a kezemben lévő sört. Nem vagyok nagyivó — de most tényleg, az alkoholfogyasztás nem tesz jót a ragadozóknak. Lelassítja a reakcióidőt, eltompítja az érzékeket, és megköti a törődés összegubancolódott ruhaujját, amire mindig is rossz dologként gondoltam. De most itt ültem, vakációzó démonként, aki megkíséreli meghozni a végső áldozatot, és feladja hatalmát, hogy emberré válhasson — ehhez pedig az alkoholtól viszolygó Dipszofóbikus Dexter egy sörnél nem is kívánhatott volna jobbat.
Belekortyoltam. Keserű és sekélyes íze volt, pont, mint amilyen én leszek, ha túl hosszú ideig bekötve kell tartanom a Sötét Utast a Hátsó Ülésen. Ezzel együtt azt hiszem, a sör szeretete csak megszokás kérdése. Úgyhogy ittam még egy kortyot. Éreztem, ahogy legugyog a torkomon és csobban a gyomromban, és ekkor eszembe jutott, hogy a sok izgalom és frusztráció miatt nem is ebédeltem. De bánja a fene — végül is csak egyvilágos sörről volt szó; vagyis, mint a doboza büszkén hirdette, VILÁGOSSER-ről. Feltételezem, örülnöm kellene, hogy nem aranyoskodták el még ennél is jobban a sör szót.
Meghúztam a dobozt. Ha az ember egyszer hozzászokott, már nem is olyan rossz. Istenemre, ez tényleg ellazítja az embert. Én legalábbis minden húzással egyre lazábbnak éreztem magam. Még egy frissítő korty — nem emlékszem, hogy ennek ennyire jó íze lett volna, amikor megkóstoltam az egyetemen. De persze akkor még csak egy fiú voltam, nem pedig az a férfias, érett, keményen dolgozó felnőtt állampolgár, mint most. Megfordítottam a dobozt, de nem jött ki belőle semmi.
Hát — valahogy kiürülhetett. Én viszont még mindig szomjas voltam. Hagyhatjuk ennyiben ezt a kellemetlen helyzetet? Úgy gondoltam, nem. Semmiképpen nem hagyhatjuk ennyiben. Én legalábbis egyáltalán nem szándékoztam ennyiben hagyni. Felálltam, és határozott, szilárd léptekkel kivonultam a konyhába. Találtam pár doboz világos sert a hűtőben, és az egyiket magamhoz véve visszatértem a kanapéhoz.
Leültem. Kinyitottam a sört. Belekortyoltam. Sokkal jobb. Doakes megmenjen a fenébe. Esetleg meg kellene kínálnom egy sörrel. Az talán megnyugtatná, ellazítaná, és akkor feladná a harcot. Végül is, ugyanazon az oldalon állunk, nem?
Ittam egy kortyot. Rita egy farmersortban és egy selyemmasnival megkötött, fehér topban jött vissza. El kellett ismernem, nagyon jól nézett ki. Rendkívül jó ízléssel választom meg az álruháimat.
— Szóval — mondta, miközben leült mellém a kanapéra —, örülök, hogy csak így beugrottal.
— Meg tudom érteni — válaszoltam.
Oldalra billentette a fejét, és furcsán nézett rám.
— Nehéz napod volt a munkahelyeden?
— Rettenetes napom volt — válaszoltam, és ittam még egy kortyot. — El kellett engednem egy rosszfiút. Egy nagyon rossz fiút.
— Ó. — Összeráncolta a homlokát. — Miért kellett… úgy értem, nem lehetett volna…
— Bár lehetett volna — feleltem. — De nem rajtam múlott. — Koccintásra emeltem a sörösdobozt. — Politika. — Belekortyoltam.
Rita megrázta a fejét.
— Még mindig nem tudok hozzászokni a gondolathoz, hogy… úgy értem, kívülről annyira egyértelműnek tűnik minden. Az ember elkapja a rosszfiúkat, és bezárja őket. De mi köze van ennek a politikához? Úgy értem, ahhoz, amit… végül is mit csinált tulajdonképpen?
— Segített megölni néhány gyereket — válaszoltam.
— Ó — döbbent meg. — Te jó ég, csak van valami, amit tehetnél?
Rámosolyogtam. Esküszöm, beletrafált. Micsoda csaj. Mondtam már, hogy nagyon jó az ízlésem?
— Rátapintottál a lényegre — közöltem vele, és megfogtam a kezét, hogy megnézzem, mivel tapintott rá. — Van valami, amit megtehetek. És azt nagyon jól csinálom. — Megveregettem a kezét, és csak egy kis sört öntöttem ki. — Tudtam, hogy te meg fogod érteni.
Zavarodottnak tűnt.
— Ó — válaszolta. — Mire… úgy értem… mit fogsz tenni?
Ittam egy kortyot. Miért is ne mondanám el neki? Nyilvánvaló, hogy már felmerült benne az ötlet. Miért ne? Kinyitottam a számat, de még mielőtt akár egy hangot is tudtam volna szólni a Sötét Utasról és az ártalmatlan hobbimról, Cody és Astor viharzottak be a szobába, megtorpantak, amikor észrevettek, és csak álltak ott, az egyikünkről a másikunkra nézve.
— Szia, Dexter — köszönt Astor. Megbökte az öccsét.
— Szia — köszönt a fiú is halkan. Nem volt túl szószátyár alkat. Ami azt illeti, szinte meg se szólalt. Szegény kölyök. Az az egész zűrzavar az apjával nagyon rossz hatással volt rá. — Részeg vagy? — kérdezte. Tőle ez egész szónoklatnak számított.
— Cody! — szólt rá Rita. Én bátran leintettem, és a kisfiúhoz fordultam.
— Részeg? — kérdeztem. — Én?
Bólintott.
— Igen.
— Kizárt — válaszoltam határozottan, a legmeggyőzőbb sértett arckifejezésem kíséretében. — Talán egy kicsit spicces, de az egyáltalán nem ugyanaz.
— Ó — válaszolta, és akkor a nővére is csatlakozott hozzá. — Itt maradsz vacsorára?
— Hát, azt hiszem, ideje volna indulnom — feleltem, de Rita meglepően határozott kézzel megszorította a vállam.
— Nem vezethetsz ilyen állapotban — jelentette ki.
— Milyen állapotban?
— Spiccesen — válaszolta Cody.
— Nem vagyok spicces — mondtam.
— Azt mondtad, az vagy — jelentette ki Cody. Nem is emlékszem, mikor jött ki a száján utoljára egy négyszavas mondat, és most nagyon büszke lettem rá.
— Így volt — tette hozzá Astor. — Azt mondtad, nem vagy részeg, csak egy kicsit spicces.
— Ezt mondtam volna?
Mindketten bólintottak.
— Ó. Hát akkor…
— Hát akkor — csatlakozott a beszélgetéshez Rita —, úgy néz ki, maradnod kell vacsorára.
Hát akkor. Maradtam. Legalábbis azt hiszem. Tudom, hogy valamikor az este folyamán odamentem a hűtőhöz egy világos serért, és meglepődve tapasztaltam, hogy az összes eltűnt. És valamikor később már megint a kanapén ültem. A tévé be volt kapcsolva, és én megpróbáltam rájönni, hogy miről beszélgetnek a színészek, és hogy miért gondolja úgy a láthatatlan közönség, hogy ez minden idők leghumorosabb párbeszéde.
Rita lehuppant mellém a kanapéra.
— A gyerekek lefeküdtek — mondta. — Hogy érzed magad?
— Csodálatosan — válaszoltam. — Csak arra nem tudok rájönni, mi ilyen vicces.
Rita a vállamra tette a kezét.
— Tényleg megvisel, ugye? Hogy el kellett engedned azt a rosszfiút. Gyerekek… — Közelebb húzódott hozzám, átkarolt, és a vállamra hajtotta a fejét. — Te olyan jó vagy, Dexter.
— Nem, nem vagyok az — válaszoltam elképedve, hogy miért mond ilyen furcsa dolgokat.
Rita felült, és a bal szememből a jobb szemembe nézett, majd vissza.
— De tényleg az vagy, és ezt te is tudod. — Elmosolyodott, és visszafészkelte a fejét a vállgödrömbe. — Szerintem ez nagyon… kedves, hogy így beugrottál. Hogy lássál. Mert rosszul érezted magad.
Elkezdtem volna megmagyarázni, hogy ez nem egészen így volt, de aztán rádöbbentem: tényleg azért jöttem ide, mert rosszul éreztem magam. Igaz, csak abból a célból, hogy Doakest halálra untassam és hazamenjen, azután a rettenetes kudarcélmény után, hogy le kellett mondanom a Reikerrel való randevúmat. De végül is nagyon jó ötletnek bizonyult, nem? Jó öreg Rita. Kellemesen meleg volt, és jó illatú.
— Jó öreg Rita — mondtam. Olyan szorosan átöleltem, ahogy csak tudtam, és a feje búbjára támasztottam az állam.
Így üldögéltünk pár percig, majd Rita talpra küzdötte magát, és felhúzott a kezemnél fogva.
— Gyere — mondta. — Menjünk lefeküdni.
Így is tettünk, és amikor becsusszantam a takaró alá, ő meg mellém kúszott, akkor olyan kedvesnek tűnt, és olyan jó illata volt, és olyan puha és kényelmes volt, hogy…
Hát. A sör tényleg elképesztő dolog, nem?